A huszadik század nyomában.

Hatvanhat esszé, nyolcszáz oldalon. Az életmű második kötete. Az első (Ars Poetica - Ars Teoretica) két és fél éve jelent meg hatszáz oldalon.

„A cím – írja – valamelyest hangzatos és nagyzoló. Hangzatos, mert többet ígér, mint amennyit adhat. Az elmúlt évszázad históriájának nagy elemzését ígéri, legalábbis sejteti. És – természetesen – nem adja, nem adhatja. Csak töredékeket gondolatmenetekből és érzelemhullámzásokból.”

Poszler Gyuri jól ismert tónusa. Örök kétely. Önmagában is.

A kötet nemcsak „gondolatmenetek” és „érzelemhullámzások” – ad annyit, amennyit ígér.

Ama „lovas” nemcsak a Duna-tájon tévelyeg. A humanista kultúrakorszak illúzióvesztéseinek, a szellem hatásképtelenségének Európájában is.

Huizinga tért vissza-vissza arra a felismerésre, hogy egy korszak civilizációjára jellemzőbb az, ami a múlthoz köti, mint a jövő benne lévő csírája, a szellemi teljesítményeket jobb nem az eljövendő kultúra hírnökeinek, hanem a régi betetőzésének, lezárásának tekinteni.

Így nézendő, (Poszler György is így nézi), a humanista kultúrakorszak utójátékát, az új évezred elejét. A szakadékká mélyülő szakadás még innenső partjáról. Az érzéki-gondolati megközelítés, a nézőpont, a fogalomkészlet az erózió alá kerülő kultúrakorszak terméke. Amiképpen az ezredforduló más legjelentősebb teljesítményeiben.

De: miközben a hatvanhat esszé térképet rajzol, a huszadik század térképrajzolóinak teljesítményeit is mérlegre teszi. Újabb tapasztalataival kiegészíti, felülírja.

A terjedelmi megkötöttség okán csak tőmondatok.

Az elmúlt év nyarán írt Előszó briliáns esszé arról, hogy hová érkezik el a Nyomkövető, mibe kapaszkodik, miközben meginognak a korábbi elméleti és érzelmi oszlopok. „Amelyeken nagyrészt nyugodott az egész.”

A Poszler-esszé érzékien képalkotó, képeinek „színe” azonban teoretikus. Napjainkban a szellem legjobbjai hatalmas apparátust képesek mozgósítani. Ritka azonban, hogy az eredmények, amire jutnak, arányban vannak a „megmozgatott” apparátussal. Az eltévedt lovas írója a kivételek közé tartozik. Hatalmas apparátus! Jelentős eredmények.

A kultúrakorszak megingásának képe: két tartóoszlop megingása.

Az első megingó oszlop – mondja – az, hogy a történelmi eseménysor valahonnan valahová tart, értelme van, amelyet a gondolat megsejthet, s ami összefüggésben van az emberiség, a kultúra fejlődéséről szóló „nagy elbeszélésekkel”. Kérdése: ha ez az oszlop megingott, fejlődésgondolat nélkül lehet-e – szakmájához híven – irodalomtörténetet írni?

A másik megingó oszlop – mondja –, hogy elillan a felvilágosult bölcselet talapzata és hátszele, s ez együtt jár a történelmi megkésettség, a zsákutcák felszámolhatósága reményének felszámolódásával. Ennek alapján érzi napjaink némely történését „nem nemes hagyományőrzésnek, hanem nemtelen kísértetjárásnak. Nem konzervatív értékőrzésnek, de regresszív ösztönkitörésnek”.

A mögöttes: a múlt század gyógyulatlan bajainak kibeszéletlensége, a meg nem emésztett gondolatok, a feldolgozatlan indulatok, az elfojtott érzelmek történelmi utóélete. A régi sémák kísértetjárásai. A nemzeti értékek szimulációs technikával való kisajátítása. Tágabban: az, hogy „Közép-Európa régióként több történelmi fázisban nem tudta felépíteni magát”. Az évszázad kudarca a hatalmas tudás és a nagyobb hatalom „kint”, a csökevényes tudás és a személyiség roncsolódása „bent”.

A nagy fejezetekben: a históriai-szellemi tévutak; a zsákutcákba szorulások történelmi-politikai folytonosságai; a teoretikus munkák eredményei-kudarcai; a műfajtörténeti-poétikai problémák; az emlékezetes arcok-művek a század irodalmából.

Mindezek alapján kérdéseket tesz fel a kultúra értelméről. Arról, hogy csak a személyiség kibontakozásával járhat együtt. A kultúra teremt személyiséget, a személyiség kultúrát. A kölcsönhatás szétszakíthatatlan. De: mi történik az információs világban ezzel a kapcsolattal? Mi lesz a személyiségből, a kultúrából, a kölcsönhatásukból?

Az egyik legnagyobb írás: Az akasztottak balladája (Magyar horror – sok áldozattal). Magyar államférfiak sorsa, elhalálozásuk „metodikái”. A végeredmény a folyamatosan „kizökkent idő” a történelemben. Mi kellene a kiúthoz? Belső tisztázás – írja –, hogy a szembenállók ne mindig csak a másik felelősségét keressék, hanem a magukét is. Annak a belátása, hogy mindenki vesztes, mert látens, virulens reminiszcenciákkal nem építhető jövő.

A másik nagy írás – a sok között – a Krenner Miklós-esszé. Egy fáradtsággal felkutatott könyvében találja a mellbevágó kifejezést: reálfantasztikum. A reálfantasztikumot magyar (tágabban közép-európai) világállapotként írja le: a realitás (errefelé) fantasztikum és a fantasztikum realitás.

Az irodalmi fejezetekben, címszavakkal: a Berzsenyi-, a Madách-, a Mikszáth-, a Szabó Dezső-, a Babits-, a Kosztolányi, a Nemes Nagy-esszé. Mögöttük az európai vonulatok (Marcus Aurélius, Goethe, Thomas Mann), a tizenkilencedik századi regény, a modernitás lírapoétikája.

A záró Balassa-esszé a szakadást radikálisan átélő, önmagán szenvedő bölcselettel átlényegítő (több, mint) pályatárs életművével való szembesítés.

A Balassa-pálya lényegét látja: sötét erők megérzése, szorongás a személyiségben, az életműben; a korszakban, a művekben a végzet felé sodródás. „A világ sötét erők diktálta kérdéseire sötét erők diktálta választ adott.” Nemcsak tehetség volt, mondja, de rendkívüli tehetség. Érzékeny, sebezhető, ez ellen önhittséggel, agresszivitással is védekezett. Sokaktól körülvetten is magányban. Balassa kulcsfogalmaiként az apokalipszist, a botrányt, a megalázottságot, a rítust sorolja. Balassa, mondja, megérezte a korszak dehumanizálódásában a lélek, a táj dehumanizálódását (Bergman, Tarkovszkij); amit nyújtott, a történelemből kinövő pusztulásvízió, pusztulásvízióból elemzett történelem. Azt is elmondja, hogy az idegenné lett világ miképpen rohant el Péter mellett.

Mélyebb, igazabb írás, mint az újabb szenzációt kereső Balassáról szóló írások.

Befejezésül a két nagy Márai-esszéről. Együtt olvastam Földényi F. László Az utolsó utáni polgár című írásával (Jelenkor, 2009/1.).

Mindkettőjüket foglalkoztatja, hogy Márainak a magyar polgárságról vallott meggyőződése: illúzió. Mert a huszadik században lényegében nem volt magyar polgárság. S nem is lett, nem is lehetett, már nem is lesz. Illúzió a múltban. Szimuláció a jelenben.

A huszadik század a zsákutcák és az illúziók százada.

Erre „épül” (omladozó oszlopok) a magyar ezredforduló.

Szellemi tartalomjegyzéket adtam az évtized egyik legfontosabb könyvéről. Próbáltam úgy, mintha nem fűzne Gyurihoz negyedszázados barátság. Holott...

Egyszemélyes csónakok. Csillagfény, holdfény nélküli tenger. Egyszer csak meghallod nem messze egy másik egyszemélyes csónak evezőcsapásait.

A Balassi Kiadótól tett a kötet megjelentetése.