hirdetés

Sándor Iván (Szerk.): Mi a magyar most?

2011. március 31.
"Thomas Mann Európa vigyázz! című hajdani kiáltványából háromnegyed évszázad után elmarad az utolsó z betű. Ma: Európa vigyáz." - A Kalligram Kiadónál megjelent, Sándor Iván által szerkesztett új könyvet ma délután mutatják be az Írók Boltjában.
hirdetés

SÁNDOR IVÁN


A szerkesztő előszava

Mi történik?
Velünk? Az országgal? Európával?
Mi az újdonság, amelyben a régi kérdés visszhangzik?
Milyen új válaszokat lehet rá adni, háromnegyed évszázad  után?


A régi grund és az elmaradt z betű

1937. június: megjelenik a Szép Szó Mi a magyar most? című száma, József Attila Hazám című versével a kezdőoldalakon. 
Hétéves vagyok. A Korong utcai grund kétszáz lépés az otthonunktól. Focizhatok az idősebb fiúk csapatában. Körülbelül a Korong utca 6. előtt.
Néha elzakatol a közelben a Mexikói úton túli töltésen egy vonat.
„Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy…” – írják a focipálya melletti manzárdszobában.
A Korong utcai ház előtt azóta is két-három naponta elmegyek. A focipálya helyén gyepes sétány.
A manzárdszoba ablaka a régi.
A Szép Szó 1937. júniusi száma roncsolt borítóval a könyvespolcomon. Mellette a Szekfű Gyula szerkesztette 1939-es Mi a magyar? és József Attila válogatott versei 1943-ból. Ez az év a magyar világháborús részvétel harmadik esztendeje. Túl az első kamenyec-podolszki deportáláson. Túl a Don-kanyari pusztuláson. Cserépfalvi kiadás. Barna bársonykötés. Borítóján a Pegazus. Már nem lehet benne a Hazám. Nem lehet benne a Thomas Mann üdvözlése sem.
A Hazám soraiban: régi történet.
A Thomas Mann üdvözlésében: régi esemény.
A Szép Szó címkérdése: régi kérdés.
Valóban régiek?
Nyolc évtizede hallgatom a vonatzakatolást. Akár egy Bach-fúga véget nem érő alapmotívuma. Benne a régi történetek, események, kérdések.
A Szép Szó főszerkesztője: Fejtő Ferenc. Szerkesztők: Ignotus Pál és József Attila.
Németh Andor a szerkesztők és a szerzők egyike. Második feleségének gyermeke, akit nevelt fiának tekint, a harmincas évek végén, nevelőapjához hasonlóan, Párizsba emigrál. A háború után hazatér: Kassai György. Fél évszázada újra Párizsban él: Georges Kassai. Nagy műfordító.
2010 nyarán írja: ha vállalnám a Szép Szó hajdani számának emlékére egy hasonló mai kötet szerkesztését és találnék hozzá kiadót, akkor a megjelentetést támogatná. Hamarosan csatlakozik hozzá hasonló felajánlással Diener Péter ötvenhatos emigráns, a Toulouse-i Egyetem nyugalmazott tanára, hajdani gimnáziumi osztálytársam.
Vissza 1937 júniusa elé.
Januárban a Szép Szó estje az idelátogató Thomas Mann tiszteletére a Magyar Színházban.
József Attila megírja a Thomas Mann üdvözlése című versét. Köszönt „a fehérek között egy európait”.
A rendőrség nem engedélyezi a vers felolvasását.
Eltelik egy esztendő.
Thomas Mann megírja az Európa vigyázz! című kiáltványt, miközben befejezi a Lotte Weimarbant, és dolgozik a József és testvérein. A kiáltványban írja: „A tömegek megszervezhetők, s kiderül, hogy még hálásak is mindenféle megszervezésért, tekintet nélkül arra, milyen szellemű az, még ha az erőszak szelleme is hatja át.”
Az Európa vigyázz! csak megírása után hét évvel, 1945 nyarán jelenhet meg Magyarországon. (Fordítója a deportálásból hazatért gimnáziumi magyartanárom, Komlós Aladár.)
Eltelik újabb hét évtized.
A magyar nyelv ereje: egyetlen szó egyetlen betűjében háromnegyed évszázad változásai.
1938: Európa vigyázz!
2011: Európa vigyáz…


Három könyv
és az Idő változó szerkezete

Kevesen vették észre – írja Szekfű Gyula az 1939 nyarán megjelent Mi a magyar? kötet előszavában – a láthatáron felvonuló felhőket. A nagy tekintélyű szerzők írásai a korábbi évben születtek, de Szekfű előszava már a világháború kitörése előtti hónapokban óv a „tévelygésektől”, az „illúziók ingoványától”.
A Mi a magyar? különböző válaszokat próbál adni a címben feltett kérdésre. A tanulmányok abban közösek, hogy centrumukban a nemzetkarakterológiai vizsgálódás áll. Az első világháború utáni két évtizedben ez általános kortünet és kórtünet. Összefügg a korábban is érvényesülő befelé fordulással, modernitáskritikával. Babits Mihály a kevesek között fogalmazza meg: a nemzetkarakter az idők folyamán a történelmi változások hatására módosul, változhat. Szekfű Gyula zárótanulmányában nyomatékosan jelenti ki: „Nekünk, a szellem embereinek kell a kötelességünket megtenni, még akkor is, ha végül is bele is hullunk nyitott szemmel Kölcsey, Vörösmarty, Arany sötét kétségbeesésébe”.
A Szép Szó megközelítése nem a nemzetkarakterológiára, hanem címében is az akkori valóságos helyzetre irányítja a figyelmet. Előhangja József Attila Hazám című verse, miközben a jelenére, hosszú időkre előre is mutat. A szerzők megegyeznek abban, hogy a magyar társadalomfejlődés kulcskérdése – „utólag pótolva megteremteni, ami a történelem visszásságai és megszakításai miatt nem teremhetett meg: a magyar polgárságot… mert e nélkül [a közgondolkodás] minden bonyolult, kifi camodott népboldogító ötletet hajlandó komolyan fontolóra venni, csak a számtalanszor kipróbált és bevált világos és demokratikus megoldást nem” (Ignotus).
A két kötet közötti különbözőség színvonalában a Szekfű-könyv, kérdésfeltevéseiben a Szép Szó-szám javára szól. Pontosnak tekinthetjük Poszler György tizennégy évvel ezelőtti nagy tanulmányának összefoglalását: a Szép Szó-kötetben jó kérdés hoz jó vagy kevésbé jó eredményeket, a Mi a magyar?-kötetben a nem jó kérdés hoz jó vagy kevésbé jó eredményeket. „A Szép Szó-kötetben ami igazán jó, a kérdésekből jó. A Szekfű-kötetben ami igazán jó, a kérdés ellenére jó… kérdezni kell a magyar valóságra szüntelenül. De nem a Mi a magyarra, azaz a magyar jellemre. Mert a kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolhatatlan. De a Mi a magyar mostra, azaz a magyar jelenre. Mert a kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolható.” Miért? Mert a jelen megragadható, a jellem pedig csak absztrakt közhelyekben ragadható meg. Nem statikus, hanem dinamikus tényező, nem eleve változatlanul, hanem mozgásban adott.
A Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett igen jelentős kötetet a Habsburg Történeti Intézet és a Rubicon adja ki 2005-ben. Az alapos előszót Gerő András írja. Értelmezi a hajdani Szekfű-előszót. „…a különbségek okán láttuk értelmét egy ilyen kötet megjelentetésének. Az első és talán legfontosabb különbség, írja, Európa és Magyarország történelmi helyzete. Magyarország ma a NATO és az Európai Unió tagja. Politikai rendszerét tekintve nyugati típusú demokrácia… akkor a történelem leendő veszteseinek, ma a történelem győzteseinek oldalán állunk.” S a továbbiakban: ez a könyv a „nyitott, minőségérzékeny vélemények közlésében gondolkodik… Úgy véljük, hogy 60-80 évenként azért érdemes feltenni a kötet címéül szolgáló kérdést, mert egy dologra biztos választ kapunk: miben vagyunk mások, mint egykori elődeink.”
Azóta mindössze hat év telt el. Egy újabb könyv megjelentetését kizárólag az eltelt idő változásai, újabb történelmi összefüggések, újabb tények és horizontok igazolhatják. Kérdés: vannak-e ilyenek. Kötetünk szerzői arra mutatnak rá, hogy ilyen rövid idő alatt is történtek alapvető változások, amelyekre a szellemnek kötelessége rámutatni.
Melyek ezek?
Előbb rövid kitérő az Idő változó szerkezetéről.
A tudományos és médiadiskurzusban évtizedek óta tárgyalt gyorsuló időben újabb strukturális formaváltozások követhetők. Jellegükben-tartalmukban különbözőek. Folyamataikban egymásra rétegezettek. Vannak hosszú, közép- és rövid távú változások. Az elsőre a huszadik század, a középsőre az elmúlt két évtized, az utóbbira hónapjaink tartalmaznak példákat. Rövid intervallumban is történhetnek strukturális változások: sűrítetten változnak bennük – a hosszú és középső változásokra rárétegeződve – az események. Ha nem tart lépést ezzel a szellem a napi reflexióknál mélyebben, akkor kivonja magát a történelem hatása alól.
A 2005-ös kötet sorolta, elemezte a hosszú távon hatvannyolcvan év, középtávon – akkor – tizenöt év alatti változásokat. Kötetünk szerzői hat év elteltével újabb, hónapok alatt végbement változásokra hívják fel a figyelmet.
Habár a NATO és az Európai Unió tagjai vagyunk, ám a nyugati demokráciákhoz való közeledésünkben radikális változások történnek. Meggyengültek, felszámolás alá kerülnek azok az intézmények, amelyek a nyugati demokráciákban a kormányzat ellensúlyait, kontrolljait biztosítják. Az új alkotmány mintha sokkal inkább az uralmi pártszövetségé volna, semmint az egész nemzeté. Veszélyeztetett a sajtószabadság. Nem léteznek tárgyalásos-megegyezéses, közösen hozott demokratikus módszerű döntések.


Az európai demokráciák újabb formációi
és a magyar változat

Müncheni vendégem előrehajol a szálloda kávézójában. Zsongás, kellemes, halk háttérmuzsika, Carlos Santana száma, az Európa. Mi van itt maguknál, kérdezi vendégem, diktatúra?
Nem, felelem.
Megnyugvás a tekintetében.
Tehát demokrácia?
Nem, felelem.
A megnyugvást zavar váltja fel: nem értem, mondja.
Megértem, hogy nem érti. Sem a kérdései nem kompetensek, sem a fogalmai. Ami nálunk van, az a nyugati fogalmak és gyakorlat szerint újdonság.
Maguknál is újdonság? – kérdezi.
Valóban az, ám csak részben. Filozófusuk, Dahrendorf már két évtizede jelezte, hogy az európai demokráciák változóban vannak. Új és új formációk jelennek meg. Összetalálkozhatnak bennük a kialakult-tartós nyugatias változatok mellett a korszerűt, de a történeti múltat is együttesen magukba olvasztó jellegzetességek. Nálunk ilyen sajátosságú államberendezkedés van kialakulóban. Magában foglalja a parlamentáris demokráciát és az uralmi autokráciát. Nevezhetjük: parlamentáris antidemokráciának.
Ezt az újdonságot kell a szellemnek is követni, átvilágítani, hogy ne iktassa ki magát a történelmi időből.
Az újabb európai gondolkozói teljesítményekben, például Alain Badiou munkáiban központi helyen van a reflexív és a kreatív gondolkodás különbözősége. A filozófia nem követ, hanem létrehoz, produkál, teremt, mondja, miközben az elmélet is gyakorlattá válik a tekintetben, hogy új realitást segít létrehozni. Szövegei olyan „tárgyak”, amelyek azelőtt nem léteztek.
Ez odáig vezet, tehetjük hozzá, hogy megvilágítandó, mennyiben mások az új, huszonegyedik századi évtized kérdései a megváltozott horizont alatt, mint akár az évtized, hosszabb távon a megelőző század kérdései.
Mennyiben keresendők újabb válaszok a Mi a magyar most? kérdésre, mint a megelőző időkben?
Mi volna a parlamentáris antidemokrácia? – fordulok zavart tekintetű vendégemhez. Tartalmazza a nyugatias történelmi hagyomány tapasztalata szerinti szabad választásokat, ám ennek eredményére hivatkozva nem az egész lakosságra kiterjedő, intézmények által kontrollált, megegyezéses gyakorlatot valósít meg, hanem túlhatalmi uralmat. Érvényesíti a magyar történelmi hagyomány keleties, a huszadik századot átható, különböző előjelű hatalmi rátelepedéseinek gyakorlatát is.
Ehhez a közgondolkodásban, az általános mentalitásban, a lakosság közönyében megmutatkozó zavarra támaszkodhat. A demokratikus államvezetéshez, a felelős állampolgári magatartáshoz kevéssé hozzászokottak, alul, s az ezt kihasználó antidemokratikus uralmi helyzetre törők felül összetalálkozhatnak.
Erről mondta hajdan Bibó István, hogy a magyar politikai vezetőrétegből mindig hiányzott az ország érdekeinek reális felismerése. Másrészt, mondta, ha az egyén érettsége a döntő pillanatokban hiányzik, ha megzavarodik a közösség önérdekeinek felismerésére irányuló reális ösztön, annak egyik legsúlyosabb következménye a vezetők hibás hatalomra juttatása.
Az Idő suhanó váltásában az, amit 2005-ben a szimuláció részben még eltakart, ma kendőzetlenül megvalósul. Történelmi újdonság: nemcsak diktatúrából, féldiktatúrából lehetett átjutni a nyugatias, alkotmányos demokráciába, de vissza is vezet út a keleties parlamentáris antidemokráciába.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a törekvés nem elszigetelt. Az Európai Unióhoz, a NATO-hoz újonnan csatlakozó államok néhány év alatt nem tudták ledolgozni azokat az évszázados történelmi-gazdasági-államszerkezeti hátrányokat, amelyeket nálunk Szűcs Jenő Európa három régiójáról írva elemzett. A kelet-közép-európai államok mindmáig képtelennek mutatkoztak megbirkózni a saját múltjuk traumatikus fejezeteivel, miközben együttélésüket, együttműködésüket az egymást vádoló nemzeti martirológiák nehezítik. A közgondolkodást a históriai múlt-közelmúlt tisztázatlansága nyomán téveszmék, mitikus képződmények, irányvesztések terhelik. A kelet-európai, Közép-Európát sem érintetlenül hagyó fundamentalizmusok olyan történelmi korszakban jelentkeznek, amikor az iszlám fundamentalizmus az egész világon tért nyer, s bizonytalanná teszi más kontinensek helyzetét is. 
Müncheni vendégem tekintetében növekszik a zavar, amikor megemlítem, hogy 1997-ben Jean Baudrillard szimulációs elméletének részeként kifejtette, hogy a nyugati és keleti világ kölcsönös, ő így mondta, viszontfertőződésének kezdetét éljük. Miközben a Nyugat organikusan kialakult demokratikus világát kinyitotta a Kelet számára, egyúttal alkalmat teremtett a keleties megoldások általános terjedésére.


A Vezér és az Udvar

A nyugati demokráciákban a Vezér – az Elnök, a Kancellár – jól kialakult, demokratikus intézményi és szabad médiakontroll alatt végzi munkáját. A keleties formációkban, amelyeknek egyik jellemzője, hogy megzavarodhat benne a közösség önérdekeinek felismerésére irányuló reális ösztön és lehetőség nyílik a vezetők hibás hatalomra juttatására, a Vezér igyekszik a demokratikus kontrollokat jelentő intézmények hatáskörét szűkíteni-felszámolni, a sajtót a saját szolgálatába állítani.
A közelmúlt szimulációs trendjéből, az igazi szándékok takartságának évtizedeiből megtörtént az átlépés abba a világba, amelyben ami van, az van. A magukra hagyott tömegek körében, ama mélyvilágban eközben még a látszatok iránti szükséglet, a fantomeszmék, a régmúltat idéző retorika, a populista demagógia hívja elő a vezérkultuszt és a demokratikus államszerkezet működését helyettesítő rendpártiság igényét.
A hatalom legfőbb attribútuma az Idő átrendezése. „Úgy, mintha vele kezdődne az Idő, de ami még fontosabb, hogy mint új hatalom el ne múljék az időben.” (Elias Canetti) A Vezért az Udvar veszi körül. „Kötelességeik szabatosan és aprólékosan vannak megfogalmazva.” Jelen vannak, arccal a Vezér felé fordulva. Lelkiállapotuk az örökös őrhelyállás. Minden mástól, mindenki mástól függetlenek. A mások gondolkodásától is. Csak az utasítástól nem. Közben teljesen ártatlannak vélik magukat. Nincs bennük az utasítás ellen önvédelem. Ez az állapot „az emberi együttélés egyik legveszélyesebb eleme”.
A Vezér magatartásának minden mozzanata a hatalom természetét világítja meg. Hiszi, amit művel. Amiként a karmester a zene szolgálatát. Jellemzője a gyorsaság. Ezen múlik számára a siker. Ezért rendezi át az Időt, mielőtt udvara és híveinek tömege változhat. Néha évei vannak erre. Néha évei sem. Próbálja követni a villámcsapás gyorsaságát.
A Canetti által leírt tulajdonságokkal rendelkező vezetőt az is jellemzi, hogy nem ismeri nemzete történelmét. Vagy ha ismeri, nem kíván okulni belőle. Szavakban elfogadja a nyugati demokrácia értékrendszerét, tetteiben felszámolja. Csak akkor tűri meg a gondolatot, a művészetet, ha a saját szolgálatába állíthatja. Ám a szellem, a művészet mindig szabadságpárti. Ezért a Vezér gyanúba keveri. Képviselőit rendszabályok alá veti. Megrágalmazza.
Mindennek vannak történelmi indítékai, előzményei. A régmúltból is, a közelmúltból is. Egyaránt beszélhetünk huszadik századi nyomasztó tradíciókról, általános mentalitászavarokról, de nem hallgathatók el az elmúlt évtized baloldali és liberális kormányzatának hibái sem. Nem tudtak megszabadulni beidegzett és eredménytelen államvezetési technikáiktól. A baloldal nem tudott megújulni, nem tanulta meg, hogy a hatalommal a köz javát szolgálja, a liberális gondolat képviselői nem tudtak kitörni önmaguk szűk köréből, hogy kapcsolatot találjanak a szélesebb közvéleménnyel. Ez kormányzási hibákhoz, hitelvesztéshez vezetett, hozzájárult ahhoz a kaotizálódáshoz, amely  előhívta az új zsákutcákat, a rendteremtő Vezért és Udvarát.
Az elmúlt másfél évtizedben többen felidézték Ambrogio Lorenzettinek a sienai Palazzo Publicóban látható két freskóját. Egyiken a jó kormányzás, a másikon a rossz kormányzás allegóriája. Az utóbbin a hatalmuk teljes tudatában vezérük körül feszítők csoportja. Az előbbin az emberek sürgése-forgása az utcákon. Ezen a képen nyoma sincs a kormánynak. Láthatatlan. De a szabadság érzetét felkeltő utcaképen ott érződik a másféle jelenléte.
A közel egy esztendeje regnáló kormányt megelőző kormány munkáját sem jellemezte az eme jótékony „láthatatlanságból” adódó eredményesség. Igaz, legalább nem építette le a kormányzati munkát kontrolláló demokratikus intézményeket, nem veszélyeztette a sajtószabadságot.
A megváltozott helyzet mostjában teszik fel a kötet tanulmányai az újabb kérdéseket. Mindenekelőtt két kérdéskörrel szembesítik az olvasót: milyen ma a demokrácia minősége?; miben változnak a történelem során annyiszor megfogalmazott sorskérdések?


Az elengedhetetlen nemzeti önismeret

Szekfű Gyula hetvenkét év előtti tanulmányának zárómondata – „A szellem legelső kötelessége az önismeret” – nemcsak korára, de a múltra s a jövőre is mutatott. A szellem státuszára a történelemben, a mentalitásvilágban, a politikában. Akár olyan akadályoztatott körülmények között is, tegyük hozzá, mint amilyen a humanista kultúrakorszak elenyészésének ideje. Főképpen akkoriban, amikor az általános mentalitást a hamis önképek, tévtanok, fantomeszmék fertőzik. 
Az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb esztéta-gondolkodója, Balassa Péter foglalkozott Vörösmarty-tanulmányában azzal, hogy a letűntbe, az archaikusba való minduntalan visszavágyódás, a lejárt mindenáron való felelevenítése nem időhöz kapcsolódik, hanem strukturális a magyar históriában, gondolkodástörténetben. 
Az életgyakorlatban, írta, a lemaradottság felszámolhatóságának illúziójára derül fény. „Nem haladás és maradás történeti, külső ellentétéről, hanem strukturális együttállásáról és összeférhetetlenségéről van szó.” Ami újra és újra tematizálódik.
Valóban az előzmények a messzi múltba vezetnek. Már Katona József is középpontba állította a Bánk bánban azt, hogy két igen jellegzetes következménye is van a haladás-maradás strukturális együttállásának. Az egyik: nem csak Bánk nem hallgat Tiborc panaszára, a dráma minden szereplője elbeszél egymás mellett. Véget nem érő, a másikat meg nem halló monológok sodrása a mű. A másik: a pufogó hazafias felbuzdulások közepette a saját hibákról a figyelmet örökösen elterelő, a másikra, a másságra irányuló gyanú áradatában fel sem tűnik, hogy a magyar irodalom egyik legszebb nőalakja, Melinda: idegen.
Az, hogy a szellem számára elengedhetetlen az önismeret, jó ideje az európai, s hatására a magyar történettudomány egyik központi témája. A tudományos diskurzusok foglalkoznak a Horthy-rendszerrel, a második világháborús részvétellel, a magát szocializmusnak nevező évtizedekkel. A diskurzus azonban nem ér le a magukra hagyatottakhoz. Nem képes párbeszédbe kezdeni a sok millió Tiborccal.
Ma a gyilkos környezetszennyeződésnél is vészesebb a történelmi tudatszennyezés. Holott egy nemzet az önmagára való hiteles emlékezet nélkül csak állétbe ringathatja magát. A régi hitvilághoz, az avult tételekhez, képzelgésekhez való ragaszkodás kizárja az ország érdekében hozható racionális döntéseket.
Bibó István nagy művében, Az európai társadalomfejlődés történetében magyarázatot ad arra, miképpen tudták a nagy európai nemzetek a középkortól az új követelmények igényei szerint radikálisan új pályára állítani útjaikat. Hozzátehetjük: a második világháború utáni Németország is képes volt ilyen fordulatra, a különböző elveket valló politikai erők közös munkájával.
Lennének tehát jó példák arra, hogy a múlt tisztázásához, másféle utak kereséséhez miért elengedhetetlen a nemzeti önismeret.
Ennek igénye vonul végig a kötet írásain.


A kötet és a történelem alapdallama

A szerkesztő szándéka az, hogy az egymással összehangzó, néhol vitázó megközelítések a fúga szerkezetéhez hasonló sorozatban, a különböző témák „beléptetésével” mutassanak rá az előzményekre és a jelenre, az évszázados traumák, áthárítások, fantomeszmék mai követelményeire. Új fogalmakat keresve ajánljanak újabb cselekvési alternatívákat.
A sorozat a történettudománnyal, Gyáni Gábor tanulmányával indul. Bauer Tamás a gazdaságról, Halmai Gábor az alkotmányról, Pataki Ferenc a mentalitásvilágról ír, Vásárhelyi Mária szociológusi átvilágítást ad. Závada Pál a József Attila-i Hazámról nyújt mai látleletet. Ungváry Rudolf a feloldatlan nemzeti traumákat, a határon túli magyarsághoz való viszonyt elemzi. Spiró György a közép-európai összefüggéseken is túlmutató világállapotba, a fundamentalizmusok térhódításába helyezi az alaptémákat. Összegező a Thomas Mann Mario és a varázsló című művével foglalkozó Poszler György-esszé, elemzésében összekapcsolja a múltat a mával.
Tudatában vagyunk a hiányoknak is. Voltak, akik nem vállalták a részvételt, másokat a terjedelmi korlátok miatt kellett nélkülözni. Hiányoznak az agrárkérdésről, az egyházakról, a közoktatásról szóló munkák. A kultúra, a művészetek olyan széles körű téma, amely önálló, újabb kötetet igényel. Ebben a kérdéskörben Szegedy-Maszák Mihálynak a 2005-ös kötetben megjelent tanulmánya lehet alapozó.
A bevezetőben hivatkoztam arra, hogy Thomas Mann Európa vigyázz! című hajdani kiáltványából háromnegyed évszázad után elmarad az utolsó z betű. Ma: Európa vigyáz. Küzdelmesen. Önmagára is. Közép-Európára is. Próbálja megőrizni és elvárja régiónk kormányaitól is, hogy kövessék a nyugati demokráciák értékrendjét.
Sikerülhet-e?
A játszma végkifejlete kiszámíthatatlan. Valószínűsíthető, hogy a nyugati világtól való újabb leszakadásunk, ha szerencsés esetben el is kerülhető, azonban a folyamatos ritmuskülönbség akár rövidebb, akár hosszabb távon nehezen változtatható meg.
Késő este van. Elsétálok az egykori Korong utcai grundig. A 6-os számú ház manzárdablaka mintha a sötétben is változatlanul világítana.
A vonatzakatolás is – nyolc évtizede hallgatom – változatlan.
Benne a történelem visszatérő alapdallama.

Sándor Iván (Szerk.): Mi a magyar most? 2011, Kalligram Kiadó, 218 oldal, 2400 Ft 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.