Ősszel kezdődött az út keletre, végeérhetetlen lovaglással, nehezen felvirradó hajnalokkal, a dél fakó fényeivel. A nyolcadik német hadsereg a mazuri tavak felé tartott, a póttartalékosokból álló kilencediket vasúton szállították, az első és második orosz hadsereg támadási parancsot kapott.
A kontinens hosszában-széltében nyargaltak, vonultak, rohamoztak, hátráltak, öldökölték egymást a katonák, akik nemrég még földművesek, iparos legények, tisztviselők, diákok, postások, gazdák, kocsmárosok voltak, ha valahol elhallgatott az ágyútűz, felhangzott máshol, mintha még a lövészárkokban, folyópartokon, erdőkben, utcákon temetetlen halottak is arra készültek volna, hogy puska után kapjanak, rohamra induljanak, élelmiszerraktárakat raboljanak ki, táborokba tereljék a foglyaikat, miközben a főhadiszállásokon a parancsnokságok kiadták a támadási, visszavonulási parancsokat és német, francia, magyar, orosz, szerb, olasz katonanóták hangjai szálltak, nem egyszer még a lőporfüstben is, újra elérkezett a tél, hó borította a földeket, a fagy is része lett a háborúnak, megkövetelve, hogy akik tudtak, jégpatkót verjenek a lovak patáira, ügettek a huszárok az ismeretlen vidéken, nem tudva, melyik percben kapnak parancsot az újabb rohamra, annyit tudtak, hogy ha meghallják az ordítást, akkor vágta, kard ki a hüvelyből, a pillanat tört része alatt lehet élőből holt, az éjszakánként rakott tüzek legfeljebb a megfagyástól óvtak.
Harcolni akar tehát a hazáért? kérdezte a százados, aki előtt Kiss Ádám a táborban térdre esett.
Otthon is besoroztak volna, gondolja, amikor a nyolcadik huszárezred első századában hallja, hogy tizennyolc és negyvennyolc év között mindenkit beöltöztettek, bizonyára akkor apját is, anyja egyedül maradt, vajon Monsieur Csokornak is egyenruhát kellett-e öltenie, a században szegediek is vannak, tőlük hallja, hogy az osztálytársai is bevonultak, a Hosszú rajparancsnok, amióta nem látták, talán már szakaszparancsnok.
Von Hindenburg tábornok átvette a keleti hadműveletek irányítását. A nyolcadik hadsereg megütközik Szamszonov tábornok hadtesteivel. A lovasezred délnek indul, erősítésként a Lembergnél harcoló csapatokhoz.
Jó lovat kap. Úgy barátkozik össze vele, ahogy apjától tanulta, ahogy Alyette Laurentis-Tholoson sárga ménjét is lecsillapította. A francia kitüntetést már akkor elhajította, amikor fogságba esett.
A falvakban rekvirálnak. Kihajtják az embereket a szegényes házaikból. Oroszok, ukránok, lengyelek, zsidók. Az öltözékük különböző. A némaságuk, a tekintetük hasonló. Reggel, délben, alkonyatkor homályban élnek. Kísértetfalvak, kísértetmezők, kísértet-folyópartok, a kísértetlovasokat is csak a parancskiáltások hajtják előre. Hozzájuk tartozom, gondolja Kiss Ádám, holott úgy érzem, hogy senkihez sem tartozom.
Az orosz vonalak mögött járnak, egyelőre kerülve az összecsapást. Veszteség nélkül kell eljutni Lembergig. Az útba eső falvakat hol német csapatok foglalják el az osztrák-magyar ezredekkel, hol az oroszok. A temetetlen holttestek adják hírül, hogy éppen kik voltak a vesztesek. A győztesek csak a saját halottaikat dobálják közös sírba.
Elfüggönyözött ablakok.
Üres templomok.
Elérik a Bugot.
Kiss Ádám gyakorlott a folyókon való átkelésben. Segít a tapasztalat nélkülieknek gázlót keresni.
Megkedvelt a lovam, gondolja úsztatás közben, én is megkedveltem, vigyázunk egymásra.
A kozákok Kamionka Strumilowa keleti szélén ásták be magukat. Előző nap szorította ki őket a városból a szegedi huszárezred. Kiss Ádám megpillantja a piros mentéket. A parancsnokság a templom melletti épületben van. Az őrparancsnok őrmester felvezeti a váltást, lenézés van a tekintetében, amikor meglátja a jelentkező csukaszürke német egyenruháját. Pödör a bajszán. Vizsgálja Kiss Ádám csizmáját. Lassan kúszik fel a tekintete, az istenedet, Ádám, hogy kerülsz ide.
Kiss Ádám tiszteleg. Az őrmester átöleli. Ne Hosszúnak, Hajdú őrmesternek szólíts, mondja. Elvezeti a szállásukra. Forralt bort hozat. Sorolja az osztálytársak nevét, akik elestek. Ketten itt vannak a fiúk közül a században, az egyik Lembergnél megsebesült, előbb azért levágott két oroszt.
Kiss Ádám a szüleiről próbál megtudni valamit. Hajdú azt mondja, nagy búcsúmuri volt otthon, a Madame estét rendezett a kupiban, nem mentünk szobára, csak rumos teát ittunk a hallban, a gramofonra táncoltunk, a lányok sírtak, hogy most már csak öreg palikat fogadhatnak, a Madame megvigasztalta őket, hogy azok jobban fizetnek, gyere kapsz piros mentét, huszárnadrágot, nem hordhatod sokáig, parancs jött, hogy nekünk is át kell cserélni csukaszürkére, a piros nagyon feltűnő, könnyebben talál el a golyó, pedig szép, mondja Kiss Ádám. Hajdú sorakoztatja a szakaszt, fogadjátok magatok közé az új bajtársat.
A többi szakaszt is sorakoztatják. Érkezik a századparancsnok. Elrendeli az ütközet előtti imát. A tábori lelkész mondatonként olvassa az ima szövegét, a század zúgva ismétli, magyar hazám jólétéért és boldogságáért küzdeni s azt megoltalmazni szólított császár és királyom parancsa a harcok mezejére, erősítsd meg Uram a karomat, éleszd szívemben a hazaszeretet lángját, hogy méltó birtokosa legyek annak a szent örökségnek, amit őseim, s egy ezredév reám hagytak, világítson előttem a nélkülözések és kétségek között megváltó Jézusom példája, legyen segítségemre szentlelked, hogy hazám iránti kötelességeimről soha ne feledkezzem meg, egy ezredév szenvedése után készíts hazámnak boldog jövőt, s adj erőt, hogy büszkén védhessem határainkat.
Két nap pihenő.
Karácsony este.
Fenyőfát vágnak ki az erdőszélen.
A hadtápos altiszt szerzett gyertyákat.
Feldíszítik a fenyőt. Körülállják. Eléneklik a Mennyből az angyalt. A német zászlóaljból is átjönnek néhányan. Az Oh Tannenbaumot éneklik.
A járőrparancsnok jelenti, hogy kozákok állnak az erdőszélen. Tízen-tizenöten. Fegyver nélkül.
A gyertyalángok táncolnak.
Erős a holdfény.
Kiss Ádám a gyermekkori karácsonyokra gondol. A fát a tisztaszobában állították fel. Együtt díszítették az apjával. Szendrey méltóságos asszony ajándékot hozott. A kisasszony is átjött. Csomagok ezüstpapírban selyemszalaggal. Csokoládét kapott. Később inget, könyvet. Apja felszelte a frissen sütött kalácsot.
Tábortüzet gyújtanak.
Az őrparancsnok járőrbe küld két huszárt.
A kozákok széttárt karral közelednek, mutatják, hogy nincs náluk fegyver.
Hajdú parancsot ad, hogy engedjék őket a fához.
A kozákok ajándékot is hoztak. Cipó, kiszáradt sütemény. Azt mondják, közeledik az ő karácsonyuk is. A hadnagyuk szemüveges. Barátságos a tekintete. Talán nem is kozák, gondolja Kiss Ádám. Tanár. Beszél franciául. Hajdú nevet. Baszod a nénikédet, Monsieur Csokor büszke lenne rád. Azt mondja a hadnagy, hogy szép a karácsonyfánk, mondja Kiss Ádám, ők is állítanak majd fenyőt egy hét múlva, menjünk mi is át, hacsak, mondta, mondja Kiss Ádám, addig meg nem öljük egymást.
A hadnagy bólogat, mosolyog, de a tekintete szomorú. Kiss Ádám még nem látott ilyen szomorú mosolyt. Hajdú szól két huszárnak, hogy hozzanak nekik konzervet és csomagolt lekvárt.
Amikor a huszárok elhallgatnak, a kozákok énekelni kezdenek.
A hadnagy tiszteleg, a többi kozák is, a huszárok is.
Reggel megérkezik a német ezred harmadik százada. Gyűrűbe fogják a kozákokat, rövid harc után foglyokat ejtenek. Hatot a templom elé kísérnek. Kiss Ádám felfedezi közöttük a hadnagyot.
A huszárezred parancsnoka tárgyal a németek parancsnokával. Közösen támadunk, mondja Hajdú, amikor visszaérkezik az eligazításról.
Kiss Ádám a tartalékállományból kap lovat.
A német őrnagy azt mondja, nincs elég emberük a foglyok őrzésére, futtassák őket az erdő felé.
A kozákok nem értik. Amikor megértik, nekiindulnak.
Az őrnagy parancsára öt lövész térdre ereszkedve tüzel.
Az egyik kozák Kiss Ádámtól nem messze kapja a golyót.
Az őrnagy halántékon lövi, akivel nem végzett a sortűz.
A kozákok beásták magukat a város szélein.
Kiss Ádám parancsot kap Hajdútól, hogy keressen gázlót a folyón, a hidat nem használhatják, mondja, ott erős tűznek lennénk kitéve.
Egy óra múlva jelenti, hogy mocsaras a terep, erős a sodrás, a gázlónál is elég magas a víz.
Az első szakasz átjut a túlsó partra.
Eldördülnek az orosz ágyúk.
A huszárok vágtában érik el az első házakat. Az udvarokból is puskatűz. A lovak egymást tapossák. Hajdú a hídfő védelmére rendeli Kiss Ádámot tizenöt huszárral.
Özönlenek át a hídon a kozák lovasok.
Visszavonulási parancs.
Kamionka főutcáján csapnak össze a kozákok a szegedi huszárszázaddal.
Hajdú alól kilövik a lovát. Egy gazdátlan lóra ül, rendezi az embereit. Zárd a fiúkkal a főutcát, kiáltja Kiss Ádámnak. Az orosz ütegeket átvontatják a hídon, tüzelőállást foglalnak. Kiss Ádám szakasza oldalról támadja a lövegeket. A házak égnek. A huszárok kézitusára mennek az orosz tüzérekkel. Kiss Ádám átugrat a holttesteken. Mögötted, ordítja egy hang. Emeli a kardját, kivédi a kozák csapását, kilövik a lovát, kimászik alóla, hason csúszik a holttestek között, szemből kozák lovas, Kiss Ádám karabélyával célba veszi, a lovát találja, a kozák a földre veti magát, talpra ugrik, rárohan, alulról vág Kiss Ádám válla felé, a melle közben védtelen, Kiss Ádám odaszúr, még látja, hogy a kozák összeesik, a vállseb mély, a halottak közé zuhan.
Sokáig feküdt a halottak között. Amikor mozdulni tudott, letépett ingéből egy darabot, próbálta a vállsebét átkötözni.
Felfedezte a kardját a mellette fekvő halott kozák mellébe szúrva. Alig idősebb nálam, gondolta, amikor kirántotta a kardot. Amikor összecsaptak, kiálthatott, mert holtában is nyitva a szája.
Elindult. Kerülgette a halottakat és a lövészárkokat. Egy faluhoz ért. Végigment az egyetlen utcán. Szalmatetős, üres faházak. Bepillantott néhány ajtón. Éjszakára megbújhatok itt, gondolta. Méregette a kemencéket. Az egyik még langyos volt. Az üres istállóban talált száraz szalmát, köpenyével takarózott.
Reggel újabb tépést szakított az ingéből, átkötötte a sebet. Ha szerencsém van, találhatok valahol répát, burgonyát. Vizet húzott a kútból. Ivott, kezet mosott. Az udvar végében két német katona holtteste hevert. Az egyik konyhában talált száraz kenyeret, fagyott répát. Aludt a kemence mellett. Amikor felébredt, széttört tükör darabját pillantotta meg a földön . Megnézte magát benne. A szakálla megnőtt, ezt tudta, de a tekintete mintha nem az övé lett volna. Mocorgást hallott.
A sarokban egy öt-hat éves kisfiú guggolt. Nézték egymást.
A fiúcska zsákdarabokba burkolódzott. Nem volt félelem a tekintetében, inkább érdeklődés. Felállt. Odajött hozzá. Meghúzta a zubbonyán a huszárbojtot. Felemelte az eldobott tükörcserepet, nézte benne magát, elmosolyodott, visszadobta.
Németül, franciául, magyarul szólította meg, ragadt rá már néhány orosz szó is. A kisfiú nem válaszolt. Talán lengyel lehet, gondolta.
A fiúcska belekapaszkodott a kezébe, húzta maga után. Megmutatta, hogy a fészer mögött fahasábok vannak. Segített behordani. Megrakták a kemencét. A kisfiú az ujját a szájára tette, mint aki nagy titkot árul el, körülnézett, aztán gyufát halászott elő a nadrágzsebéből. Az első szálak nedvesek voltak, de végül fellobbant a tűz. Maga után húzta a belső helyiségbe, felemelte a rongyszőnyeget, intett, hogy segítsen felemelni a deszkapallót. A veremben kosárban letakarva kenyér, hagyma, szalonna.
Átmelegedett a ház. Megvacsoráztak. A meleg padkán aludtak.
Reggel vizet húzott a kútból.
Nézte, ahogy a kisfiú nézi a lucskos utcát, az üres házakat. Közönyös volt. Mit élhetett át, gondolta Kiss Ádám, hogy ilyen a tekintete.
Próbálta elmagyarázni, hogy indulnia kell. Magára mutatott, aztán a távolba, tett néhány lépést. A kisfiú nevetett. Bement a házba. Rongydarabba csomagolta a maradék kenyeret, hagymát, megfogta a kezét, bólintott, hogy indulhatnak.
Lassan haladt, hogy a fiú tartani tudja a lépést. Átvágtak a nyírfaerdőn. Kisütött a nap, csillogtak a havas domboldalak. Néha megálltak pihenni. Továbbindultak, hogy meg ne fagyjanak.
A fiú ráncigálta a kezét, fölnyújtotta feléje a két karját, Stefan, Stefan, ismételte, ismételt még egy szót is, amit nem értett, biztosan azt mondja, hogy elfáradt, gondolta, felemelte, a fiú átölelte a nyakát, megcsókolta az arcát.
Továbbment. Nem bírlak a hátamon sokáig, én is fáradt vagyok, mondta, a fiú is mondott valamit.
Éjszaka is tovább botorkáltak, néha megint a hátára emelte a fiút, mennünk kell, Stefan, hogy meg ne fagyjunk, papa, mama, motyogta a fiú, dombra kapaszkodtak, lefelé könnyebb volt az út, túljutottak egy fenyőerdőn, behavazott sínpárhoz értek.
Nagyszerű, mondta, mellékvágány, talán lesz a közelben állomásféle.
A fiú nem a szavaiból, a most megnyugtató hangjából, a biztató tekintetéből mintha megértette volna.
A sínpárra mutatott, aztán előre, utánozta a vonatzakatolás hangját, a fiú ugrált, tapsolt.
Különböző irányokból kígyózó menetek tűntek fel. Láthatók voltak a német kísérőkatonák. A foglyok többsége asszony volt. Összekapaszkodtak. Én is így haladtam, kézen fogtuk egymást a fegyveresek között a franciákkal, gondolta. A másik irányból férfiak menete, szemből közeledőben a fogoly orosz katonák. A katonák néha a levegőbe lőttek.
A kisfiú próbált előreszaladni. Elkapta a kezét. Vigyáznunk kell, mondta, nem törődve vele, hogy a fiú úgysem érti, bármelyik percben a menetbe lökhetnek, a köpenyem úgy lerongyolódott, hogy még azt sem ismerhetik fel a katonák, hogy a szövetségesük vagyok.
Hektikus zakatolással, mint az alvilágból kibukkanó monstrum, mozdony érkezett, beállt egy düledező építményhez. A foglyokat a tehervagonokhoz terelték.
Óvatosan közeledett, magasra emelte a karját. Német szavakat gyakorolt. A fiú futott. Stefan, Stefan, ordított rá, a fiú búcsút intett, továbbszaladt, elérte a menetet, az egyik fogoly asszony magához ölelte, terelték őket a vagonokba.
Magyarok is voltak a várakozó tisztek csoportjában. Előírás szerint jelentkezett. Melyik ezred, melyik század, kérdezte az egyik hadnagy, szétverték őket, mondta, azokat, akik megmaradtak, Lembergbe rendelték pihenőbe.
Kiss Ádám meg akarta mutatni a vállsebét, szerencséje van, hogy ennyivel megúszta, intette le a hadnagy és tisztelgett Rudolf Meyer alezredes előtt.
Az alezredes mondott valamit a hadnagynak. Parancsokat osztott. A rozoga állomásépület mögött két szekér várakozott német sebesültekkel. A hadnagy azt mondta Kiss Ádámnak, hogy felülhet az egyikre, a lembergi kórházba mennek. Két haldokló között talált egy kis helyet.
Szakasznyi fogoly orosz katona maradt csak a sínpárok mellett, nem fértek már a vagonokba. Az erdőszélre vezették őket. Az induló mozdony zakatolása tompította a sortüzet, a szekérbakon ülő őrmester megsuhintotta az ostorát.