hirdetés

sarajevo2.0

2013. szeptember 12.

A “Reporters sans frontieres” nevű zsurnalisztaszervezet a helyi napilap (Oslobodjenje) alapításának 50. évfordulójára hazánkból a Magyar Narancs delegációját hívta meg. A küldöttség tagjai Eörsi István író, Déri Miklós fotóművész és szerénységem voltunk. Most, szinte pontosan húsz év után, visszamentem. Azóta először. - Vágvölgyi B. András a szarajevói filmfesztiválról és régi emlékekről.

hirdetés

Ezen az oldalon is esett már szó, ha máskor nem, hát a Végel Lászlót érintő kerek születésnapi köszöntésemben, arról a pár évről, mikor jó sok időt töltöttem a titói Jugoszlávia utódállamaiban 1991 és ’94 között, s amely utazásoknak a koronaékszere egészen nyilvánvalóan az 1993. szeptemberi szarajevói turné volt. A “Reporters sans frontieres” nevű zsurnalisztaszervezet a helyi napilap (Oslobodjenje) alapításának 50. évfordulójára hazánkból a Magyar Narancs delegációját hívta meg. A küldöttség tagjai Eörsi István író, Déri Miklós fotóművész és szerénységem voltunk. Most, szinte pontosan húsz év után, visszamentem. Azóta először.

Sír  - A szerző fotói

Az Bosznia volt, biztos, hogy Bosznia, ahol nyolcévesen a medvetáncoltató cigányokat láttam! Apám Trabantjában hátul kuksolva két tájegység érintett meg első nagyobb külföldi utamon romantikusan, tehát érzelmileg: Montenegró és Bosznia. (Racionálisan, tehát értelmileg pedig a titói Jugoszláviába foglalt Nyugat.) Az is biztos, hogy már 1992 áprilisa előtt is tudtuk, ha a titói Jugoszlávia szétesése polgárháborús formát ölt, akkor abban Bosznia lesz a legkeményebb hely. A hegy- és vízrajzi viszonyok, az ocelotmintás etnikai térkép és az előző háború (1941-45) nagy csatái okán – melyekre Veljko Bulajic, aki egy titóista Várkonyi Zoltán lehetett, komplett életművet és egy teljes filmes szubzsánert - „jugoszláv partizánfilm” - alapozott olyan művekkel, mint a „Neretvai csata” vagy a „Sutjeska”. No, a keménységi előfeltételezés jócskán be is igazolódott.

Szállodabejárat


Hotelkilátás

 

Az M6-os autópálya néptelenségével tüntet az összes hazai autópályák között, Mohácstól csak pár kilométer a határ, a határőrnő kedvesen zsémbel egy megtört személyi igazolvány-kártya láttán, a horvátok most először EU-tagok, mióta odajárok, a granicsárok nem ortályoskodnak, de miért is tennék. Eszék, rövid autópálya-szakaszok, aztán a BiH (Bosna i Hercegovina). Na ez a Republika Srpska, gondolom magamban, „Szabadságot Mladicnak, Karadzicnak!” gigantposzterekre, poszt-martalócokra, országúti vegzálásra számítok, de semmi, csak egy benzinkút, áporodott ipari környezetben, egy euró az két helyi egység, de még nem tudni, hogy mi is az a helyi egység. A benzin olcsó, a cigaretta alig több, mint másfél euró, a pénzükre meg az van írva, hogy KM. Most mondhatnám, hogy kilométerre gyanakszik az utas, de ez nem lenne igaz, mert a KM konvertiblis márkát jelent. Elgondolkodom. A szerbek mondjuk szerethettek volna dinárt, a horvátok kunát, a muszlimánok meg esetleg piasztert, de. Befagyhattak pézügyileg az 1995-ös (daytoni békepaktum) állapotok, akkor mindent német márkában kellett fizetni. Egy kis doboz sör a Holiday Innben, ahol az összes újságíró állomásozott, például tíz márka volt, kurva drága, szerencsére volt az Eörsi Pistának toponári szilvája - nagy hasznát vettük, mikor az állandó tudósítók ünnepeltek valamit a foyerban, és Misha Glenny énekelte fennszóval az „It’s a long way to Tipperary”-t. Tehát kiegyeztek a márkában, az sem érdekes, hogy azóta az anyapénz megszűnt, unortodox megoldás: KM oszt jónapot! Északon dominál a cirillbetű az utcán, helyenként a latint le is grafittizték, temető mellet megyünk el, az egyik síron korszerű géppisztollyal pózoló szerb fiú szobra. A vörös-kék-fehér trikolór hosszában leng minden faluban, a címert kihagyják belőle. De még a szerb-bosnyák mezsgyén sincsenek rendőrök, nemhogy katonai ellenőrzőpont, lepődöm és furcsállkodom; augusztus végi délutáni napfény van, szinte giccs. Aztán drámaibbá válnak a hegyek, eltűnnek a szerb trikolór színei, és szaporodnak a falusi mecsetek. 

Holiday Inn külső


Holiday Inn belső


Az eső nem tesz jót Zenicának, randa egy iparvidék napsütésben is. Sötétedik mire Szarajevó, találgatom, merről is jövünk be, mert van egy fikarcnyi autópálya ami elvisz az észak-dél irányból. Legutóbb repülővel érkeztem egy Ancona melletti NATO-bázisról, Royal Air Force-nak hívták a légitársaságot, fapadosabb volt, mint a Ryanair. (Hercules típusú szállítógép, útitársaink néhány francia zsurnaliszta, Hongkongból átvezényelt terepszínruhás brit légiszemélyzet, valamint vérplazma és száraztészta. A Hercules légcsavaros repülőgép, sokáig őrizgettem az angol military füldugót, de már ezt is elsöpörte a sok költözés meg válás.) Aláereszkedünk a hegyekből – hol az Igman, hol van Pale?! -, keresgélés, parkolás-zűr, a filmfesztivál népe segít, a Hotel Saray a szálláshely, prompt a Bascarsija (török óváros) felett. A szállodába, ezt piktogram is tudatosítja, fegyvert bevinni tilos – cserében viszont legalább az agyonsminkelt éjszakai recepciós megszokottan mísz.

A Sarajevo Film Festival nem A-kategóriás. Viszont rövid idő után csúcsra tört: a szervezők nagyralátása és organizációs készsége, valamint az alapítás évének (1995) kollektív nyugati bűntudata a kontinens legfontosabb szemléi közé emelte, a három nagy (Berlin, Cannes, Velence) nyomában lohol. És ez helyesen is van így. A szállodai reggeli végén Gazdag Gyulával futunk össze, el is üldögélünk a reggelizőasztalnál az ebédidő végéig. Szó esik a Határozat DVD kiadásáról is, aminek a borítójára Kornis írt szöveget, emiatt a kereskedelmi forgalomból vissza is vonták. „Betiltottak 1972-ben, és, ugyanazzal betiltották 2012-ben is. Na ezt csinálja utánam valaki.” Jogos büszkeség, Kákánia negatív ünnepeinek búzakalászos aranyága, öröklétünk.

A szerző és Georges Goldenstern, a Cannes-i Cinéfondation igazgatója


A Brit Nagykövetség kertje a minaretek fölött magasodik, és egyfolytában azt érdeklődöm a nagyívű állófogadás elején, hogy ki az az amerikai B-movie sztár, aki komoly entourage-zsal érkezett, falja a falatkákat és Pim’s-et iszik. Nagyon tud idegesíteni, ha valami nem jut eszembe, önnön dugámba dőlök, a szövetségi kapitány elküld valakit melegíteni, én meg, memóriabajnok a kispadon. Ráadásul filmje sem jut eszembe, mert rögtön megnézném imdb-n, ha volna wifi, oké, ha nincs, ilyenkor nem sajnálnám a drága külföldi adatroamingot sem! (Csak bosszantóan később, napokkal a brit fogadás után tudom meg, hogy Armand Asante az, egy „a régióból elszármazott rendező”,  Ante Novakovic rövidfilmjéban szerepel, a rövidfilmet később volt módom látni, háááááát – megkímélem a Nyájas Olvasót kritikai véleményemtől.)

Grúzok és németek, egy horvát fiú, aztán egy szervező. Mondom neki, hogy de jó volna találkozni Ademir Kenovictyal, az ostrom alatt SAGA csoport néven dolgozó dokumentumfilmesek vezetőjével, akinek később a Perfect Circle c. játékfilmje az egyik legszebb mozi volt az ostrom tárgykörében. Tokióban láttam fesztiválon ’97-ben, gratuláltam is neki. A SAGA brutális rövidfilmeket csinált a háború alatt, Lábakat hordtam volt az egyik címe, gimnazista szanitécfiú szerepelte fő, panaszkodott: „tudod te milyen nehéz tud lenni egy levágott láb?”.  Egy másik hajdani kisfilmben fiúcska prézsmitál karja elvesztésén, hogy nem tud a régi módon hógolyót gyúrni, de aztán felragyog, rálelt az új módszerre, a dzsekijén gyúrja a megmaradt kezével. És meg is mutatta. A Narancs és a Hunnia Stúdió szarajevói dokumentumfilm fesztivált csinált ’94-ben Pesten (két Simó + Fekete Ibolya voltak a szervezőtársaim), siker volt. Az egyik SAGA alkotó, Pjer Zalica a magyar tévé egyik adásában arról elmélkedett a Gellérthegyen, hogy onnan egy 120-as aknavetővel a Keleti pályaudvarig sakkban tudna tartani mindenkit, valamint, hogy „Budapestnek nagyon nagy szerencséje van, hogy van metrója. De amikor majd a polgárháború lesz, akkor azért majd rájövünk, hogy ott lent milyen kib... sötét és kib... hideg is van.” Odamegyek egy férfihoz, aki ismerősnek tűnik és bosnyákul beszél. Ademir Kenovic? – kérdezem. Nem – mondja ő, de az a férfi, ott, a kockás ingben. Hozzá fordulok. Á, Magyarországról – mondja, és én örülök, hogy ő megismert. Megőszült és levágatta a szakállát, elkedélyeskedünk.

A színház előtti, Susan Sontagról elnevezett tér


„’Kirill, Kirill, bazmeg, én vagyok az, Edicska!’  - s erre az ablakban megjelent Kirill bozontos feje.” – írja az egykori New York-i szovjet punk, későbbi pánszláv misztikus, ma Putyin politikai ellenzékének mellékfigurája, Eduard Limonov orosz író főművének 240. oldalán (E.L.: Ez vagyok én, Edicska. Modern Könyvtár, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011., ford. M. Nagy Miklós).  És Edicska ’92-93-ban, tomboló pánszláv korszakában járt is Szarajevó mellett, fent a hegyen, Paléban, talán kiabált is valami ilyesmit, „Tarik, Tarik, bazmeg ...”, és, mint az Pawel Pawlikowski lengyel rendező korabeli pazar BBC-dokumentumfilmjében is látható, és mikor Tarik bozontos feje megjelenik az ablakban Edicska orosz író géppuskát kap a keze ügyébe Radovan Karadzic társaságában és idült vigyorral a fején lőni kezdi a völgyben, karnyújtásnyira lévő várost.  Ez a jelenet is eszembe jut, mikor a belvárosi katolikus templom mellet megyünk el este és eszembe jut az a vágatlan 11 perces snitt is, ami kenyérért sorban álló civilek közé csapódó aknavető gránát hatásának képét hordozza – a világ összes tévéhíradója leadott belőle 30 másodpercet -, és a híradóhosszon túl egyre elviselhetetlenebb lett a flaszteron vérben csúszkáló, halottak hátán jajveszékelő, végtagjaikat éppen elveszített emberek látványa. „Mi voltunk a világ első valóságshowja” – mondja Haris Pasovic színházrendező barátunk az amerikai NPR húszéves megemlékezésében.

Igaza van, a Holiday Inn-ben ha víz és lift nem is volt, de működött a tévé anno, benne CNN. Felkelt az ember reggel, bekapcsolta a tévét, az amerikai hírcsatorna bemondta, hogy „heveny lövöldözések Szarajevó nyugati részén”: tévét lehalkítani, az Eörsi merülőforralójával készült neszkaféval a kézben kifülelni az ablakon. Jé, és tényleg, médiatükör-elmélet in action, na erre mit lépsz Slavoj Zizek?! Megunni az emlékezést, irány inkább az Európa Szállóban az Industry Terrace Happy Hour-ja – most éppen a fesztivál stratégiai partnere, a katari Doha Film Institute a vendéglátó -, ha nem is Cannes-i léptékben, de a nemzetközi lobby-lehetőségek csúcsrajárnak.

Stratégiai megbeszélés producerrel a Holiday Inn-ben, „ezen a bejáraton igyekezett befelé az Eörsi Pista, mikor rálőttek, aztán meg lepancserezte az orvlövészeket”. Épitészetileg ’84-es téliolimpiás kívül kocka, belül kerekded és túlhabzó funkcionalizmus, rendbe hozták, de kopottas. Furcsa érzés a húsz év. A Kolár család magánmúzeumot üzemeltet a reptér közelében, az „élet”, más koncepció szerint: a „remény alagútja”, itt hordták az élelmet a légikikötő felől, meg persze fegyvereket is. Kiselőadás, kisfilm, húsz méter alagút, price-performance rate-ben elég gyenge 10 KM-ért. A reptér és a város között van ugyanis Ilidza, egy szerb falu. Volt itt egy csetnik ellenőrzőpont, a légiforgalomban érkezők csak ezen keresztül juthattak Szarajevóba, minket is ellenőriztek anno, és érkezésünk előtt a bosnyák kormány miniszterelnök-helyettesét lőttek itt le egy UNPROFOR páncélozott járműben. Nézem a jellegzetes irányítótornyot, eszembe jut az argentin százados arca, aki beléptetett, próbálok az egyiptomi pszh-legénységére emlékezni, akik bevittek, és bőven megvannak az idegenlégiósok, köztük a magyar nevű is, akivel eleinte csak franciául lehetett beszélgetni, akik akkor kihoztak. A ’93-as riportnak az volt az utolsó két mondata, hogy „Szétlőtt falusi mecset fölött emelkedünk. Alattunk Európa, felettünk a kék ég”, és ezt Eörsi kétszer is emlegette, tetszett neki.

A vukovári víztorony

Ebben vannak változások. Európa is van, meg falusi mecset és kék ég is, sok muszlim temető, sírok a parkokban, viszont az iszlám láthatóan ma már nemcsak a szláv ezeregyéjszakás múlt, hanem a jelen is. Húsz éve nem volt nőn nikab, ma elég sokan hordják. Az Iráni Iszlám Köztársaság Kultúrintézete főhelyen. Ettől még nem tűnik a fundamentalizmus honának a város, a színház előtti teret például Pozorisni trg Susan Sontagnak hívják, megbecsülve az amerikai írónőt, aki eljött és az ostrom alatt rendezett egy Godot-t itt. „Beszéltél Tarral?” – kérdezi a Buharov ikerpár Igor nevű tagja a Nemzeti Szinház előtti téren , „nem láttam” – mondom. Tarr Béla Szarajevóba költözött filmakadémiát csinálni, a Fesztiválon kapta meg a Szarajevó Szíve életműdíjat. „Kár” – mondom a Buharovnak, „hogy nem találkoztunk, gratuláltam volna”. Láttam pár filmet, ukrán drogosok Odesszában (Sickfuckpeople), egy azeri doksinak mondott home videót, egy Texasban játszódó amerikai dokumentumfilmet, amit a szerző Isten, rodeó, kecskesajt-nak nevezhetett volna, ha épp Nick Hornby-típusú címadó franzyben hánykolódik. Az új Jarmusch megszokottan jó, de. A chilei geronto-love strory kiskedves karácsonyi film. Random fesztiváltáp, amit ott nem sikerült, azt már itt megnéztem a digitális forradalom jóvoltából: az Act of Killing, Joshua Oppenheimer és két alkotótársa rendezése, tényleg egészen elképesztő film! 1965-ben a katonai államcsíny következményeképpen halálbrigádok egy csomó kommunistának nevezett embert és ott élő kínait megöltek (szám szerint 2 000 000-t), a film ezzel foglalkozik a mából. De hogy? A régi hitmenekkel eljátszatja, elmutogattatja a módszert, és magát a cselekményt. „A kötél egyik végét az oszlophoz, a nyakát egy méterre onnan megcsavarva, megint egy méter, és húztam. Vagy az asztal lába alá a fejét, és először csak én ültem rá, de utána ez a benga barom is, a maga százötven kilójával. Nem igaz, komám, hehehe?!” Mindez kamu filmforgatással, sekélyes pop musicallel és tőröl metszett indonéz giccsel vegyítve.

Búcsú Szarajevótól, nem úgy, mint egykor, Eörsi, meg a később a történetbe keveredő Allen Ginsberg már nincs, és nem is lesz velünk. Sajnos.

A felszabadító horvát tank

****


(Vukovári epilóg) Utitársaimat, a producert, a hollywoodi hangmérnököt, a dramaturgot meg a spanyol feleségét sikerült rábeszélnem, ha már itt, ebben a délszláv háborús témakörben, akkor nézzük meg Vukovárt is, alig kitérő.

Megtartották a szétlőtt víztornyot, megvilágított emlékmű. Mesélem, mikor újvidéki tévéstábnak álcázva itt jártam a város eleste után – csontra bontottak egy Duna-parti Mária Terézia-kori parasztbarokk városkát – Bajával összevetni kézenfekvő -, akkor itt csetnikuralom volt, nagyszakállú férfiak sajkássapkában és géppisztollyal háromujjas villáztak, mint a hülye, átlagban három fog volt a szájüregükben, és reggel korán be voltak rúgva. Rajtuk kívül néhány szerb lakos volt, meg megszeppent belga békefenntartók. És patkányok. Vukováron még a belvárosban is van golyónyomos, sőt, szétlőtt épület. Döglött hangulat – összevetve: Szarajevó dübörög, mint a Kazinczy utca, és roppant segítőkészek a lakosok -, komatikus légkör. A plakátokat látjuk, vukovári filmfesztivál is van, a Duna-régió filmjei, de az alapérzet mégiscsak az, hogy a könyörtelen küldetéstudat és a felhabosított nacionalizmus mekkora károkat tud okozni.

 



Vágvölgyi B. András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.