[Péntek este] 

Az ősz színei – leírhatatlanok. Mint vásárláskor egy pláza kirakatai, és nem túlzunk. Állunk, figyelünk, mindhiába, nem tárja föl nekünk házimunka jellegű nyugalmának és ártatlanságának, az elmúlás hasznosságának és ez exitus tébolyult helyeslésének titkát az ősz, az ősz színeinek kavalkádja. 

Az emberek ilyenkor házasodnak. A halottak napja előtti és utáni időszakban a divat szerinti menyasszonyi ruhák és vőlegényi öltönyök forgószélként táncolnak minden városi placcon és minden vidéken.

Nyilván nem tudhatjuk, mi válik javunkra – ez a kibaszott idő, elbaszott, nézhetetlen táj!, avagy egy élet, mert majd hisz helyette egy másik ilyen élet születhet, hogy csak egyet mondjak, ami mosolyra fakaszthat így rémületemben. Néhány esténk abszolút tétlen, és azt mondom magamban, menjünk le vásárolni. Nem elhamarkodottan, nem, előbb nézzünk ki az ablakon, tekintsünk az utcára; por, szemerkélő eső.

Vegyük a színek közül a szürkét és a kékeslilát némi bíborral; vegyük az utcakövet tehát, mellyel teret és időt teremtünk magunknak, ha van erőnk (meglehet vásárlásról beszéltünk), egy céltalan sétára. Elindulunk, mi másért, minthogy megkockáztassuk összeesésünk; derűlátó szentimentalizmusunknak engedve mérlegelhetjük bukásunk hatását, kinek volna egy csapás; hogy ennyi munkával kinek a szívében érdemlünk ki kevés rezignált szeretetfélét; nem többet, átkozottul fontos, hogy lemondó legyen és minden szimpátia nélküli, mert különben minden hiába. Az ötlik fel bennem, hogy apánk tudott így szeretni. Nem, vissza azért nem kívánnám, noha épp elég gyalázatos érzés, elegendő ahhoz, hogy szórakozottan körülnézzünk. Idegenek vesznek körül, azzal a fajta tekintettel méricskélnek, mely arról tanúskodik, hogy ők egy pillanatra sem kíváncsiak rám; magam is akként tervezem, semmiféle érdeklődést sem mutatok majd, ha végül elérek abba az alagsori helyiségbe, ahol egy nő vár; eljegyeznénk, de valami megerősítésre volna szükség, nem sokra, nyílna meg a föld, ilyesmi.

Az egyik egyházi szervezet hozott össze minket interneten keresztül, plusz a szüleink kívánságára közvetítettek ki bennünket egymásnak; én katonának vallottam magam, illetve hadirokkantnak, néha menekültnek, ez annyira nem tiszta egyelőre, viszont őt nem zavarja, nem érdekli, hogy mivel foglalkozok, engem se, hogy ő, ez nem árthat egy hosszútávú kapcsolatnak. Nem vagyunk gyerekek, pénz legyen! És szabadnak érezhetjük magunkat, mintha az élet ilyen teraszféle volna. Az identitásunk – pech. Ezt írta; ez is megnyugtató és egyben előrelátó meggondolás. 

Az utcaköveken szemerkélő eső veri föl a port, tétova léptek után sietősre fogom; zuhogó esőben megállok, és terveket szövök esetleg mindjárt a holnapról, szárnyaló fantáziám maga mögött hagyná a mát, de a szemerkélő eső változékony hangulatúvá így rohanóvá tesz, növelve esélyét, hogy a vesztembe rohanok, ami ennyi önvizsgálat után amúgy is elvárható. Ám efféle állapotban akár vissza is fordulhatok, ha tetszik. Nem kizárt. Nem; izgalmasabbnak ígérkezik kétségtelenül elvánszorogni megint a székünkhöz és fáradtan leülni, lusta tekintettel meredni a monitorra, ritka vad híreket futtatni, jóllehet hiányzik belőlünk minden vadászszenvedély (de gyakorolni felejteni jó); figyelmünk tehát nem lankadhat, nem nézhetünk egyik napunk elé se úgy, hogy az nem a fordulat napja. Nem fordulunk vissza, nem vár semmi, gondoljuk, illetve (mint említettük) élnek a technika teraszai, ott a múlt havi odaégett zsírral a serpenyő a tűzhelyről félrelökve, álságos melegséget hitelezve egy fülledt estére, és hálát adhatunk az Égnek, hogy nem ígér többet, mondjuk látogatót, aki elé valami kaját illene tenni; na, a múlt heti étrendem! Nem sikerült valami jól; lassan ölő méreg! Nem vagyok meggyőződve arról, hogy elvisz néhány napon belül; attól még persze érezhetném jól magam, hogy nem ma zuhanok a fejem fölött zörgő ereszcsatornák alól le a lokálfények világította úttestre. Szó se róla, a ma hajnalt már lekéstük, a másnap reggelt meg ne adja meg az Ég! El vagyok foglalva a mai nappal; a testemnek például nem örülök, és a verseknek sem örülök (tudniillik néha verset is írok; mindez, a test, a vers is, csak töredékekben természetesen; de nem a torzók nem tetszenek). Mi nem tetszik? Az, hogy a falnak beszélek; itt állok az egyik pláza kis fémpolcokkal telerakott ékszerüzletének a kirakata előtt, egy szerpentinittel díszített karkötőt nézve órák óta talán; hihetetlen! Egy ideje döglök a szerpentinitért; életen át rá se bírunk nézni, és egyszerre csak (mikor már késő) a kedvencünkké lesz, tudjuk, hogy megy ez, a világ csöndjének, teljes csöndjének a pillanatai ilyenek, mint mikor egy külvárosi ártérnek ligetesebb részére tévedünk, és nem hallunk mást a süppedő és roppanó avaron kívül, és nem látunk mást az avar sötét, szinte fekete árnyalatain kívül. Vissza! Megvásároljuk jegyajándéknak azt a veszélyes szerpentinittel díszített ezüst karkötőt, és markunkban szorongatva rohanunk a nő alagsori lakása felé. Miért, ki tudja, elkezdem számolni a csúf repedésekkel teli, málló lépcsőfokokat, ujjaimmal igyekszem felmérni a falak hosszát, megbecsülni a deszkák teherbírását, amelyek a helyiség felé vezetnek, holott a rend utáni vágy nem jellemző ily mértékben rám. Azt hiszem, félek, mondom magamban. Égnek hála megjelenik a nő, és kezét nyújtja kezem iránt, én abban a pillanatban jegyajándékomat a tenyerébe ejtem. 

A nőnek a lába alatt sárvulkán tör ki. Grönland. Sárvulkánok. Ez az első eset, amikor egy környezet megfelel az élet kialakulásához szükséges összes kritériumnak, így én ott a nőnek. A múltkor olvastam, hogy az élet keletkezéséhez nélkülözhetetlen vegyi elemeket fedeztek fel francia kutatók sárvulkánokban; csaknem négymilliárd évvel ezelőtt ezek a vulkánok az élet kialakulásának kedvező környezetben „termelték” az első biomolekulák létrejöttéhez szükséges vegyi elemeket. Ezeket a mondatokat teljes önuralommal fennhangon, kimért pontossággal idézem, majd a koszos, olajos, saras vízben ázva/fürödve nekiállunk lapátolni. Valószínűleg így kezdődik minden.