hirdetés

Satu Vasantola: Sosem térek vissza, azt hiszem

2018. április 21.

Esténként olyan dalokat énekelt a gyerekeinek, melyekben évszázados szomorúság zengett. Panasz és zaklatottság  érződött ki belőlük, és eleinte nagyon nehéz volt megkülönböztetni őket egymástól. Hetekbe telt, mire Susanna füle hozzászokott az idegen dallamokhoz, az apró, negyedhangos dallamugrásokhoz. – Satu Vasantola  Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának finn vendége. Művének részletét Panka Zsóka fordította.

hirdetés

Martta

2017

Nem neki kellene abban a koporsóban feküdnie, ez a gondolat nem hagyta nyugodni Marttát. A halálhír érkezése óta mardosta lelkét a helyzet igazságtalansága. Olyan ideges volt, hogy enni sem tudott, és gyászolni sem. Élete során szinte mindent megtanult elfogadni. De ez most nem ment.

Már igencsak benne jártunk a tavaszban, de odakint még nagy volt a latyak. A koporsóvivők nyomában halvány hócsíkok maradtak a Peräseinäjoki templom főhajójának vörös szőnyegén. A vékonyabbak 17 másodperc alatt olvadtak el. A keresztalakú templom főhajója hosszú volt, a zsoltár végeérhetetlen. Martta a sápadt fény beragyogta folyosót bámulta, és közben a másodperceket számlálta. Mire a számolás végére ért, úgy érezte, a porszemeknek semmi keresnivalójuk egy temetésen.

És neki sem itt lenne a helye, hanem a koporsóban. Olyan szívesen feküdt volna benne, nyugodtan, sorsával elégedetten, mindenkitől búcsút véve, akitől szükséges.

A koporsója biztosan és egyenletesen haladt volna végig a sorok között. Gond nélkül vitték volna utolsó útjára a fiai, ahogyan azt a fiúk törékeny anyjukkal szokták. Kivéve azt az egyet.

Tapio balról az utolsó lett volna a sorban, a legközelebb Martta szívéhez. Martta szinte még a koporsón keresztül is látta volna a sebhelyet az arca jobb oldalán. Tapio pedig még akkor is tudta volna, milyen szívesen megsimogatná.

Ő aztán nem lett volna nehéz eset. Nem nyomott volna túl sokat, és nem is gördült volna a koporsóban egyik oldaláról a másikra. Nyugodtan feküdt volna ünnepi ruhájában, hófehér fehérneműjében, abban, amelyet a Bingóra, meg a halálára és a temetésére gondolva vásárolt. Így feküdt volna a hátán, összekulcsolt kézzel, becsukott szemmel, és – remélhetőleg – szájjal.

Martta már sok halottat látott, akiknek a szája rondán nyitva maradt, az álla pedig csúnya grimaszba merevedett. Ő nem akart így kinézni. Amikor az ember egy ilyen halottat látott, az az érzése támadt, hogy az illető biztos nem szeretett soha senkit.

Martta szerette volna, ha az ő állát azonnal felkötik, amint kilehelte a lelkét, akár otthon, akár a kórházban hal meg. Hogyha otthon, és nincs a közelben gézkötés, akkor egy konyharuhát is át lehetne vezetni az álla alatt, és megkötni a feje búbján, egy olyan hosszú konyharuhát használva e célra, amilyet Martta a kenyérsütő-napokra varrt. Az alá akár öt lyukas árpakenyér is elfért kelesztésnél, szóval biztos elég hosszú lenne egy öregasszony állának felkötéséhez is. Csak előbb jól ki kellene rázni a bejárati ajtó előtt, a lépcsőn, hogy a lisztet messzire fújja a szél.

Ezt mindenképp meg kell majd említenie Marja-Terttunak.

Martta 92 éves, 8 hónapos és 7 napos volt. Ennyi idősen már nyugodtan nevezhető öregnek is. Öregnek, aki készen áll a halálra.

Ez nem egyedül csak az ő véleménye volt. A Seinäjoki kórház személyzete egyetértett vele ebben a kérdésben.

Rosszindulatú daganat, mondták. Meg azt, hogy: Sajnos, inoperábilis, asszonyom. A tumor túl nagyra nőtt.

Nem mintha ő annyira akarta volna azt az operációt! Még ő vigasztalta az orvost a végén, aki elég együttérzőnek tűnt, és sokáig nézett rá, kissé félrebillentett fejjel.

- Drága doktor úr, ez lehet hogy azt jelenti, hogy eljött az én időm. Elég sokáig éltem így is, jó egészségben. Nincs okom panaszra.

- Valóban”, ismerte el az orvos is, és ebben mindketten megbékéltek.

Vagyis minden racionális indok alapján most Martta temetésének lett volna itt az ideje. De ugyan mikor volt ez a világ racionális! Így hát Martta ott állt a templomban, az első sorban, szeme fehérje elsárgulva az előrehaladott májrák következtében, és csak nézte, ahogy a fia koporsóját az oltár elé viszik. És senki sem tudta, ki tehet róla.

Ő volt a második fia, akit Martta elveszített. Pedig az első, a még kereszteletlen hiánya is ugyanúgy fájt, mind a mai napig.

Susanna 2016

De Fatimát csak csodálni lehetett. Élettel töltötte meg Susanna és Ruska otthonát a sürgölődésével, nevetésével és dalolásával. Egyetlen nap alatt megtanulta a finn villanytűzhely és a szauna használatát, néhány hónap alatt elsajátította a finn nyelv alapjait. Én főz neked. Te pihen.

Amikor Irakból elmenekült, Fatima az arab nyelven kívül csak néhány szót beszélt angolul. A fél évig tartó menekülés során egész jól megtanult angolul, és most már finnül is beszélt alapszinten. A finn és angol keveréke, a finglish segítségével már meg lehetett vele beszélni az étkezések, az imádságok és a menekülése körül felmerülő kérdéseket.

Esténként olyan dalokat énekelt a gyerekeinek, melyekben évszázados szomorúság zengett. Panasz és zaklatottság érződött ki belőlük, és eleinte nagyon nehéz volt megkülönböztetni őket egymástól. Hetekbe telt, mire Susanna füle hozzászokott az idegen dallamokhoz, az apró, negyedhangos dallamugrásokhoz. A ritmust könnyebben és hamarabb meg lehetett szokni. Susanna ennek számlálására koncentrált, amikor erőt vett rajta a depresszió.

Fatima mosolyra görbülő szájjal énekelte szomorú énekeit. Susanna soha nem látta sírni, de miután lefektette a gyerekeket, sokszor üldögélt egyedül a kanapén, a térde köré kulcsolt kézzel. Így ringatózott és bámult maga elé, a térdére szegezett tekintettel, mintha ez volna az egyetlen dolog, ami biztonságot nyújt számára a világban. És valóban, ezen kívül nem is nagyon volt más. De miután ringatózott így negyed órát, Fatima összeszedte magát, és visszament mosogatni vagy takarítani.

Susanna elmentette az adósjelentést, és lecsukta a laptopját. Fatimát nézte, és közben azon gondolkozott, vajon mi minden történt vele azóta, hogy elmenekült Bagdadból, vajon miből fizette ki az útját? Vajon volt elég pénze, vagy szexszel kellett megfizetnie a saját és a gyerekei helyét a csónakban? Vajon milyen alkudozások során tanulta meg az euro értékét és a számok angol nevét?

És vajon miért mosakodott mindig olyan hosszú ideig? Az iszlám vagy a szégyen volt az oka? Vajon azért folyatta a vizet hosszú percekig, mert a Korán azt írja elő, hogy a kezét, az arcát, a karját és a lábát háromszor mossa végig, vagy azért, mert a szégyent próbálta kimosni a bőre alól és az ágyéka réseiből? És ha fizettek neki érte, akkor vajon mennyit kapott egy menetért? Maximum tíz eurót?

Susanna nem akarta megkérdezni tőle. Majd Fatima elmondja, ha akarja.

Fatima alvászavarai januárban kezdődtek, amikor Tariq megkapta az elutasító végzést.

A pasilai rendőrörsön voltak akkor is, mind a hárman, újfent. Ennek az udvarán ismerkedtek meg egykor, egy esős, ködszitálós szeptemberi napon: Fatima és Tariq reménykedve, Susanna egy kissé elkeseredetten. Susanna ott járkált fel-alá a rendőrség előtt, és próbálta eldönteni, ki szorul a leginkább segítségre.

A pasilai rendőrség épülete egy ronda, lapos dobozhoz hasonlított, vagyis nemigen ütött el a városrész többi épületétől, melyek tervezőit Susanna szívesen beperelte volna nemzeti trauma okozásáért, ha a büntetőtörvénykönyvben szerepelt volna ilyen paragrafus. Ősszel a rendőrörs előtti járda farmert és pólót viselő fiatal férfiakkal lett tele.

A tömeget egyértelműen három csoportra lehetett osztani: a nyugodtan a sorukra várók, a skizofrén módon körbe-körbe mászkálók és a szervezők. Susanna nem tudta, mihez kezdjen, ezért a szervezőktől kérdezte meg, tudna-e segíteni. Tizenöt perc múlva a bizonytalanságnak már nyoma sem volt.

De mostanra, négy hónappal később Susanna már pontosan tudta, mit kell tenni. Megkérte Fatimát és Tariq-ot, hogy várjanak nyugodtan, majd odaszólt az egyik szervezőnek, hogy ő ügyvéd, és utalt arra is, hogy nemsokára Tariq-nak kellene következnie.

Három óra várakozás után kerültek ők sorra. A rendőr arckifejezéséből semmiféle következtetést nem lehetett levonni, a boríték vastagságából annál inkább. Ha vastag, akkor elutasító. Mert az elutasító határozatokhoz több oldalas indoklást csatoltak. A pozitívakhoz nem. Nem volt rá szükség, hisz ezek miatt soha senki nem emelt panaszt.

Tariq ott azonnal, a rendőrség aulájában felbontotta a borítékot.

Tariq Ali Jamal, a Bevándorlási Hivatal nem tartja megalapozottnak az Ön kérelmét. Az Ön félelme semmilyen objektív indokkal nem támasztható alá.

A Bevándorlási Hivatal nem támogatja az Ön menedékjogát. Mivel meglátásunk szerint az Ön személye veszélyezteti a társadalom rendjét és biztonságát, azonnali távozásra szólítjuk fel, az önkéntes távozásra biztosítható 30 nap türelmi idő nélkül. Nem léphet Finnország, illetve más, a schengeni övezethez tartozó ország területére a jelen határozat kibocsátását követő öt éven belül.

Jelen határozat ellen a Fővárosi Közigazgatási Bíróságon fellebezhet.

Bevándorlási Hivatal, 2016.1.11.

Anna Kasuri főfelügyelő

Arto Piiparinen főfelügyelő

Fatima jobban elkeseredett, mint maga Tariq. Az első néhány napban négy étkezésnyit főzött három helyett, egy percre sem állt meg a keze alatt a munka. A második héten újra elkezdett naponta ötször imádkozni. És szigorúbban bánt a gyerekekkel, mint korábban.

Mostanra már két hónap telt el a határozat óta, de Fatima még mindig átvirrasztotta az éjszakát. Mikor az étel elkészült, az asztalhoz vitte a rizses tálakat. Susanna fogta a tányérokat, és teríteni kezdett.

- Susanna, te segít Tariq, please!

Panka Zsóka fordítása

Satu Vasantola könyve a kényszerű és képzelt száműzetés és elvágyódás regénye.

Susanna útja egy vidéki munkáscsaládból egy tekintélyes Helsinki jogvédő irodáig hosszabb volt, semmint hogy ezt mérföldekben ki lehetne fejezni. Fatima útja egy Helsinki rendőrőrs ajtajáig és végül Susanna nappalijáig még ennél is meredekebb: Fatima egy gyereket hagyott ott és egy férjet Irakban.

És bár Martta nagymama egyhelyben élte le az egész életét, mégis el kellett veszíteni a szeretteit, egyiket a másik után: az elsőszülöttjét a parókia küszöbén, a férjét a háborúban majd a kocsmaasztalnál, a fiát Svédországban, a lányát egy boldogtalan házasságban. Csak a dédunokája maradt, a Luca nevű fiú, aki láthatólag nem találja a helyét a világban.

Számos egyéni életutat ábrázol, ahogy elveszti gyökereit és elválaszthatatlanul összefonódik egymással térben és időben. Megindító képet fest a mai széthulló családokról és a falusi fiatalok küzdelmeiről a túlélésért. Egy bevándorló család története foglalja keretbe egy finn család történetét. Bár a regény a mai változó Finnországban játszódik, képet ad a változó Európáról és egész változó világunkról is.

Satu Vasantola (1965) társadalomtudományokat és kommunikációt tanult Helsinkiben és Amerikában, újságíróként, lapszerkesztőként dolgozik, jelenleg a legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat vasárnapi mellékletét szerkeszti. A Soha nem térek vissza, azt hiszem az első regénye.

Fotó: Twitter

Satu Vasantola

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.