hirdetés

Schein Gábor: A tanulás legintenzívebb formája

2017. április 14.

Egyre több a gyengébb felkészültséggel érkező hallgató, a kiugróan jó képességű hallgatók száma viszont állandónak tűnik. Benyomásom szerint a középmezőny apad. – A katedrán című sorozatunkban oktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. Schein Gáborral beszélgettünk. 

hirdetés

A sorozatban az első, elmaradhatatlan kérdés: mi vitt a tanári pálya felé, mik voltak a motivációk, példaadó tanárok, egyéb késztetések?

Schein Gábor: Valamikor tizenhárom-tizennégy éves koromban kezdtem verseket írni, és olvasó is igazából akkoriban lettem. A József Attila Gimnáziumban nagy hatással volt rám a magyartanárom, Lukácsi Huba. Otthon kevés könyv volt. Nekem az irodalom vált az elsődleges csatornává magamhoz és a világhoz. Hamar egyértelmű lett, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, hogy erre szeretném feltenni az életemet, habár kezdettől éreztem, hogy főként az írás sok kudarccal fog járni. Ma már kevésbé világos előttem, hogy miért, de azt is éreztem, hogy tanár szeretnék lenni. Azt hiszem, azért, mert hamar rájöttem, hogy a tanulás legintenzívebb formája a tanítás. Hogy ezt később egyetemen tehettem, az többféle szerencsének köszönhető. Magyarból az ELTE-n Szigethy Gábor felvételiztetett, és a felvételi vizsga csakhamar vitatkozásba fordult. Debrecenbe vettek föl, aminek utólag nagyon örülök, ámbár nem a város és nem a tanáraim miatt, akik ott tanítottak. A harmadik évet az ELTE-n kezdtem. Reményteli időszak volt. Az írói pályám is gyakorlatilag akkoriban indult. 94-ben végeztem, majd nem sokkal később Kenyeres Zoltán felajánlotta, hogy taníthatok a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken. Éppen ott voltam, amikor kinyílott egy kapu, és én beléptem. Nekem ez is szerencse volt. Az ELTE-n találkoztam néhány olyan tanárral, akiket tiszteltem, és akiktől sokat kaptam, de olyasféle mintát egyikük sem jelentett, hogy bármilyen módon a nyomdokaikba szerettem volna lépni, hogy bármiben követni szerettem volna őket. Az igazság az, hogy rettenetesen meg voltam illetődve. Első generációs értelmiségi vagyok, és úgy éreztem, mindenki azonnal látja rajtam a hiányosságaimat. Szinte semmit nem értettem abból a közegből, amelybe kerültem. Ma már tudom, hogy azok se értettek mindent pontosan, akik évtizedek óta az egyetemen tanítottak. Túl voltunk a rendszerváltáson, vagyis nyakig benne, és senki sem tudta, hogy ez akkor most mit jelent, mi hogyan fog megváltozni, változik-e egyáltalán a mélystruktúrákban valami, senki sem tudta, hogy a másik mire hajlandó, mire akar emlékezni, és mire nem. Furcsa társas táncokat jártak akkoriban az irodalmi tanszékek oktatói a hallgatók szeme láttára. Én meg egy ideig csak néztem, mint a moziban. Ha már a mozinál tartunk, egy ideig olyan volt, mintha a filmben, amit nézek, olyan nyelven beszélnének, amelyet nem értek, és nincs képaláírás sem. Csak a jeleneteket láttam, a szájmozgást, és hallottam az idegen hangokat. Aztán szép lassan megtanultam valamennyire a film nyelvét, és szereplője lettem a filmnek, akármit is jelentsen ez.

1995 óta tanítasz az ELTE-n, mivel kezdtél, milyenek voltak a hallgatók visszajelzései?

A tanítás akkor kezdődik, amikor becsukódik a szemináriumi szoba vagy az előadóterem ajtaja. Nagyon sok idő múlt el a kezdetek óta, és az első pillanattól kezdve rengeteg mindent meg kellett tanulnom. Egyrészt persze ott van a dolog tartalmi része. Gyakorlatilag a teljes 20. századi magyar irodalmat tanítottam, majd később a 21. századit is. Ez akkor is felfoghatatlanul nagy szövegmennyiséget jelent, ha csak a szépirodalmat veszem, de hát ehhez hozzátartozik a magyar és idegen nyelvű történeti, elméleti szakirodalom is. És nekem sajnos elég rossz a memóriám, a szövegemlékezetem. Szóval ebben nem olyan könnyű olyan fokú biztonságra szert tenni, hogy a hallgatók megbízhassanak abban, hogy amit mondok nekik, az akár igaz is lehet, vagy hogy amit kérdezek tőlük, az elvezet valahova. A dolog másik és még nehezebb része az emberi dimenziókba tartozik. Az órák közben és az egyetem világában minden nap sok olyan emberi helyzet adódik, amelyben arra van szükség, hogy megértsem a másik bonyolult érzelmi, tudati hátterét, és lehetőleg olyan viszonyt alakítsak ki vele, mégpedig pillanatok alatt, amelyben minimális elvárás, hogy ne bántsam, de hát ez nagyon kevés, mert értenem és segítenem kell. Mégpedig úgy, hogy őszinte legyek, tehát valamilyen mértékben magamat is megmutassam a hallgatónak. Megmutassam tehát a kétségeimet és a törékenységemet is, de elsősorban mégis erőt sugározzak. Tudjam, hogy mit csinálok. Ez a valamilyen fok, vagyis a mérték fontos kérdés, és nem lehet soha egész pontosan tudni, mikor mi a jó, úgy értem, elég jó, és mi az, ami már vagy még nem elég jó. Ebben biztos sokat hibáztam, de nem készítettem erről mérleget, mert csak az a fontos, hogy a következő helyzetben lehetőleg ne hibázzak. Ne nagyon. A harmadik dolog az, hogy időközben átléptünk a könyvalapú kultúrából egy hibrid kultúrába. Erről ebben a sorozatban már többen beszéltek. Az irodalomtörténet tanítása szükségszerűen nem lehet más, mint könyvalapú, hiszen maga az irodalom évszázadokon keresztül kizárólag a könyvhöz, és a könyvírás, a könyvkészítés materiális folyamataihoz kötődött. Az irodalmi emlékezetünk is könyvalapú. Csak hát a hallgatók világa már nem az. Ezért a tanítás kiegészült azzal a feladattal, hogy elsajátíttassunk a hallgatókkal egy sor olyan affinitást, technikát, amelyet már nem hoznak magukkal, nekem pedig minél jobban meg kell értenem az ő kultúrájuk szerkezetét. Az utóbbi feladat nem olyan nehéz, mert időközben az én kultúrám szerkezete is sokat változott, mégiscsak ugyanabban a korban élünk, ha másképpen is. Ez a három dolog együtt, folyton egymásba játszva, hát nem könnyű. De elég szép.

Az ELTE 45 utáni magyar irodalom doktori programját vezeted; kik a kedvelt, az ún. kurrens szerzők és könyvek, akikre, amelyekre a diákok fogékonyak, és akikre, amelyekre kevésbé? Követhető, leírható-e a változásoknak, a figyelemnek a története?

A doktori hallgatók témaválasztásában érzékelhetőek folyamatok, és ezek mélyebb jelenségek puszta irodalmi divatoknál, kanonizációs kilengéseknél. Nem annyira nevekben tudnám ezt megragadni, sokkal inkább szemléleti tartalmak változásában. Hét-nyolc éve megfigyelhető, hogy olyan témák foglalkoztatják a hallgatókat, amelyek az esztétikai és történeti, vagy az esztétikai és a társadalmi tapasztalatok eredendő összekapcsoltságából vezethetőek le, míg korábban jobbára nyelvszemléleti, narratológiai, tropológiai, poétikatörténeti nézőpontok előtérbe állítása volt jellemző. Természetesen egyik esetben sem kizárólagosságról beszélek, csak uralkodó kérdezésmódokról, az irodalom megváltozott perspektívájáról. Az elmúlt hét-nyolc évben túlsúlyba jutottak a trauma- és a testtapsztalatokkal, a genderkérdésekkel, a politikum fogalmával, a szegénységreprezentációval, a magyarországi cigány irodalommal, a migráció irodalmi vetületeivel, vagy az 50-es évek és a Kádár-rendszer történeti emlékezetével összefüggő kutatások. Ezek mellett megnövekedett az olyan dolgozatok száma, amelyek átlépik az egyetemeken nálunk máig meghatározónak számító irodalmi tudat határait, és akár a tudományos fantasztikus irodalom, akár a rock- és popszövegek irányába kilépve a populáris kultúrával foglalkoznak, vagy az internetes kultúra tapasztalatai felől vizsgálják az irodalmiság jelenségeit. Mindezek a kérdésirányok zárójelbe teszik a zártabb esztétikai érvrendszerek alapján szerkesztett kánonok fontosságát, és szerintem izgalmasan kritika alá vonják a nemzeti irodalom 19. századias keretrendszerét, amely máig meghatározza az egyetemi irodalomtörténet kiválasztási, elbeszélési gyakorlatát.

Debrecenben óraadóként 20. századi német irodalmat tanítottál. Ötletszerűen kérdezek: Thomas Mann, Hermann Broch, Musil, Hesse a költők, Rilke, Trakl, Celan nyelve, hagyományhoz való viszonya, az európai elbeszélések mítosztartományanak feltárása mekkora erőfeszítéseket kívánt? Milyen mértékben kellett lábjegyzetelni a szövegeket?

Úgy esett, hogy 95-ben, amikor hazajöttem egy fél éves müncheni ösztöndíjról, és elkezdtem a tanítást az ELTE-n, a másik egyetememre, Debrecenbe is hívtak 20. századi német irodalmat tanítani. Ezt mai fejjel senkinek sem javasolnám, de szerencsére akkor nem a mai fejemet hordtam a nyakamon. Csütörtökönként korán reggel utaztam Debrecenbe, és a késő esti vonattal jöttem vissza. A csütörtöki debreceni vonat tele volt ingázó tanárokkal és diákokkal. Jókat beszélgettünk, de az egész nagyon fárasztó volt. Úgy emlékszem, az órákon főleg Rilke, Celan, Trakl, Bachmann, Musil, Nietzsche, Benjamin és Heidegger szövegeivel foglalkoztunk. Nagyon fontos volt nekem, hogy a magyar mellett egy másik irodalom szövetét is bogozgatnom kellett. Akkoriban sokat fordítottam, és még utána is jó ideig, ma már szinte alig. De ha a magyar irodalomnak nem voltak szakértője, akkor a németnek még annyira sem. Szerettem a debreceni Német Tanszéket, a kollégákat, a hallgatókat, akik közé nemrég még én is tartoztam, de azt egy pillanatig sem hittem, hogy bármikor a jövőben lehetnek olyan észrevételeim a felsorolt szerzőkről, vagy a német irodalom más jeleseiről, amelyek akár a legkisebb súllyal latba eshetnek a német irodalomtörténészek munkái mellett. Ott aztán végképp az volt a helyzet, hogy egy idősebb diák, akinek történetesen már volt német szakos diplomája, együtt olvasott és beszélgetett a fiatalabbakkal, és az ilyen alkalmakat egyetemi szemináriumoknak neveztük. Szóval a lábjegyzetelésre, a magyarázatokra én magam is bőségesen rászorultam, nem csak ők. Ez nagyon szép volt, nekem nagyon hasznos is, de kezdettől tudtam, hogy ezt nem lehet és nem is szabad túl sokáig csinálni. Debrecenhez kötött Borbély Szilárd barátsága és a Határ című folyóirat szerkesztése is. De a német irodalom tanítását néhány év után feladtam. Itt megjegyzem, hogy tapasztalataim szerint a magyarországi germanisztika területén, pontosabban a német irodalom kutatásában a 80-as években látványos színvonalcsökkenés ment végbe, és ezért azoknak a fiataloknak, akik a 90-es években, vagy később kerültek az ország valamelyik német tanszékére, nagyon nagy erőfeszítéseket kellett tenniük az előrelépésért. Mivel én nem tudtam teljes erőből húzni ezt a szekeret, hiszen elsősorban a magyar irodalommal foglalkoztam, úgy volt helyes, hogy átadjam a helyet olyanoknak, akik ezt nálam sokkal jobban csinálták.

Emlékszel-e kudarcokra és sikerekre; nem várt érdektelenségre és meglepő fogékonyságra?

Mindaz, amit kérdezel végigkísérte a tanári pályámat. Bennem sajnos mélyebb és maradandóbb emléket hagynak a hibáim, a kudarcaim, mint az esetleges sikerek. Most mégis egy olyan történetet mondok el, amelyben volt siker is, kudarc is, de a történet valójában nem rólam szól, és összességében sajnos nem siker. Ez a történet máig nagyon sokat jelent számomra. Járt a magyar szakra valamikor a 2000-es évek második felében egy apró termetű lány. Félévről-félévre látogatta az óráimat, de a szavát is alig lehetett hallani. A szemkontaktust sem sikerült felvennem vele az órákon. Ha kérdeztem, és ő nagyon lassan, tétován, többször megtorpanva felelt, közben elnézett a vállam fölött. Ez így ment legalább két évig, és csak lassacskán váltak a tétova válaszok hosszabbakká, kevésbé kéztördelősekké. Időnként órán kívül is próbáltunk beszélgetni, de ezek az alkalmak is ugyanígy zajlottak. Eljutottunk odáig, hogy a lánynak szakdolgozati témát kellett választania. Ki is választott valamit. Azt hiszem, a kortárs magyar irodalom történelmi regényeiről akart írni, de ebben már nem vagyok biztos. Egyáltalán nem értettem a választását. Leültettem, hogy beszélgessünk. Nagyon nehezen ment, annyi azonban kiderült, hogy a választott témához valójában nincs köze. Kértem, jöjjön el a következő héten is. Akkor is beszélgettünk, és már nem a témáról, hanem róla. Ez volt az első alkalom, hogy megnyílt, és a szemembe nézett. Elmondta, hogy ő cigány, az anyukája egyedül nevelte, takarításból keresett annyi pénzt, hogy őt taníttathassa. Ezt szinte suttogva mesélte el. Úgy érezte, ha mindez kiderült volna róla, kinézték volna az egyetemről. Nem lett volna maradása. A beszélgetés során azt ajánlottam neki, írja a szakdolgozatát a magyarországi cigány irodalomról, és elsősorban Osztojkán Béla Átyin Jóskának nincs aki megfizessen című regényét javasoltam témának. Emlékezetesen jó dolgozatot írt, messze jobbat, mint amit egy szakdolgozattól el lehet várni. Felajánlottam neki, hogy jöjjön doktori képzésre, és megígértem, mindent megteszek, hogy ösztöndíjat is kapjon. Nem jött. Azt mondta, neki ezt végképp nem szabad. És nem tudtam kibeszélni belőle a félelmeit.

A hallgatók milyen fokon érzékenyek, kíváncsiak az emlékezettörténeti rétegekre, az eszmetörténeti beágyazottságra? Erre milyen hangsúllyal vagy?

Általánosságban kérdezel, így is felelek, de a felelet emiatt nagy torzítást tartalmaz. Azt tapasztalom, hogy a hallgatók nagy többségének magával hozott történeti érzéke, korismerete már a közelmúlt esetén, tehát a szülők életidejére vonatkozóan is rendkívül csekély. Az eszmetörténeti kontextusok jobbára szintén ismeretlenek előttük. De az ilyen jellegű történeti érdeklődés az elmúlt néhány évben egy apályosabb időszakot követően szemlátomást növekszik a hallgatókban, és nem is nehéz megérteni, miért. Most sommás vázlatot leszek kénytelen adni. Azok, akik a rendszerváltást kisgyerekként élték meg, tényleg úgy hitték, hogy a történelemnek vége van. Igazi problémák csak a magánélet szintjén adódhatnak, a történelem alapkérdései egyszer és mindenkorra eldőltek. A történelemé, amiről ezen a tájon az volt nemzedékek alapélménye, hogy abba konkrét vagy átvitt értelemben csak belehalni lehet. Ők már szerencsére nem fognak. Aztán csakhamar kiderült, hogy ez tévedés. A náluk valamivel fiatalabbak, az 1989 körül születettek ettől rendesen meg is ijedtek, de nem nagyon akarták tudomásul venni. Míg azok, akik a 90-es évek elején, közepén születtek, már azon törték a fejüket, milyen személyes és politikai következtetések vonhatóak le a rendszerváltás kudarcából és a köztársaság összeomlásából.

Látsz-e törést az egyetemisták értelemösszefüggéseket, szövegkörnyzetet megragadó képességeiben?

Az egyetemre érkező hallgatók között rendkívül nagyok a képességbeli különbségek, és ezek az egyetemi évek alatt nem csökkennek, hanem növekszenek. A problémát észleljük, beszélgetünk is erről a kollégáimmal, de a megfelelő választ még nem találtuk meg sem a bolognai rendszer, sem az egységes tanárképzés keretein belül. A kérdésedre válaszolva, törést nem érzékelek, inkább tendenciákat. Egyre több a gyengébb felkészültséggel érkező hallgató, a kiugróan jó képességű hallgatók száma viszont állandónak tűnik. Benyomásom szerint a középmezőny apad.

A magyar oktatáspolitkáról hogyan vélekedsz? Azt sem kerülhetjük el, hogy a CEU-törvényt figyelmen kívül hagyjuk ...

A CEU-ról szóló törvény természetesen nem szakpolitika. Ma még nem tudjuk, mi lesz a CEU-val. Minden reménység szerint a kormány céljai nem valósulnak meg, és a legmagasabban jegyzett magyar egyetem Budapesten marad. De a törvény mentális hatásai valószínűleg ebben az esetben is meghatározóak lesznek az egyetemeken dolgozók számára. Röviden feltehetőleg nem érdemes a jelenlegi oktatáspolitikáról beszélni. Azt nem kell ecsetelni, hogy a minden társadalmi réteg számára elérhető színvonalas oktatás egy társadalom, egy ország létének, szerencséjének alapja. Erre nagyon sok pénzt, szakértelmet és kreativitást kellene szánni. A Fidesz tankönyvszerűen azt teszi, mégpedig évek óta folyamatosan, amit nem lenne szabad. Kivonja a pénzt az oktatásból, a hatalmi szempontokkal szemben megveti a szakértelmet, és a központosítással elfojt minden kreativitást. Elgondolkodtató, hogy a magyar választók nagy többsége miért adja a jövőjének alakítását egy olyan párt kezébe, amely ellensége a gyerekeinek. Ami a felsőoktatást illeti, Magyarország legjobb egyetemei is csak nevükben azok. Elsősorban a pénzhiány, az autonómiájukat gúzsba kötő kancellári rendszer és a hihetetlen belső tehetetlenségi nyomatékok miatt képtelenek az egyetemszerű működésre. Itt éppen a CEU a kivétel, amely a felhalmozott tudás- és kapcsolati tőkéjéből rengeteget továbbad a többi magyar egyetemnek. A környezetemben tanítók többsége, főleg a fiatalabbak és a középkorúak, nem ért egyet az életével, és utálja, ahogyan dolgoznia kell. Sokan mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy itt hagyhassák az országot. Ritkán szoktunk róla beszélni, de ettől még tény, hogy a 20. század folyamán Magyarország többször is elképesztő nagyságú intelligenciaállományt semmisített meg, vagy űzött el. Ez most is így van, és a mai veszteség is történelmi léptékű.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.