hirdetés

Schein Gábor: A játszmából nincs kiszállás

2018. január 17.

Az az ember benyomása, hogy olyasvalakivel van dolga, aki minden pillanatban színpadot képzel maga alá, minden pillanatban szerepet formál. És amit megformál, az ő maga. Csak maszkosság van, semmi más. - A napokban jelent meg Schein Gábor Füst Milán monográfiája; a szerzővel beszélgetett Jánossy Lajos.

hirdetés

Monumentális Füst-mongráfiád nincs előzmények nélkül; régóta foglalkoztat Füst Milán életműve. Az első felvetés személyes; emlékszel-e amikor először olvastad őt?

Schein Gábor: Ilyen legelső olvasásra nem emlékszem. Későn történt, annyi biztos. 1988-ban, amikor tengerkék borítóval megjelentek Füst összegyűjtött versei. Egy valamivel későbbi olvasásra azonban jól emlékszem. Egy évvel később részképzésen voltam az NDK-ban. Ezek voltak a Kelet-Német állam utolsó hónapjai. De ezt nem lehetett tudni pontosan. Ha kinéztem az egyetem ablakán, a Stasi börtönének udvarára lehetett látni. A rabok néha megjelentek az udvaron. Én pedig az ablakban a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvét olvastam. Két tökéletesen különböző világ. Én voltam köztük az egyedüli kapcsolat.

Munkád több szempontból is hiánypótló, nem utolsó sorban azért, mert Füst alakját gyakran emlegették, emlegetik ugyan, de a szövegek alapos elemzése, irodalomtörténeti és elméleti kifejtése hézagos. Miért alakult így?

Ennek sokkal több oka van, mint hogy itt röviden válaszolni lehetne rá. Amit Füst regényben, versben, drámában megcsinált, eddig minden korban idegen maradt az irodalomról szóló uralkodó felfogásoktól. Azt hiszem, a tekintélyes irodalmárok közül is sokan dilettánsnak vagy gyenge írónak tekintették, és tekintik ma is. Amikor foglalkozni kezdtem vele, én is hallhattam ezt a véleményt elégszer. Miért fecsérlem rá az időmet? Többek közt azért, mert ez a vélemény a lehető legtávolabb áll az igazságtól.

A Füst-oevre egyszerre magányos és egyedülálló; a Nyugat megalapozta modern magyar irodalomban társtalannak tűnik, mi az oka?

Annyira azért nem látom társtalannak. A líráját például sok probléma köti össze Babitséval és Adyéval is. De az igaz, hogy ez az életmű lényegileg más szerkezetű, mint a kortársaié. Szerintem ez az allegória modern értelmezésében ragadható meg. Anélkül, hogy nagyon belemennék ennek a részleteibe, az allegorikus viszony alapja az a tapasztalat, hogy a világ szerkezete csak nyelvi, esztétikai jellegében ragadható meg, és mint ilyen, mindig tartalmaz valami hiányt, ürességet. Azok a nyelvek, kulturális kódok pedig, amelyeket a korábbi kultúrák a világ megragadására és a hiányok kitöltésére kidolgoztak, csak romjaikban vannak jelen. Legyen szó az antik görög kultúráról, vagy a szintén antik eredetű kereszténységről, a reneszánszról, stb. Mindennek komoly következményei vannak az írásra nézve. Füstnél például az allegorikus viszonyulást szükségszerűen és mélyen átjárja az ironikusság. Az ő iróniája egészen más, mint amilyet az ő korában a magyar irodalomban láthatunk, és később is kevés rokona születik. E tekintetben furcsa módon talán Nádast említeném.

A monográfia első fejezetében, a Füst költészetet újragondoló oldalakon az egyik legfontosabb támpontod, amire az előbb már utaltál, egész pontosan Walter Benjamin allegória-elmélete. Melyek a leglényegesebb állítások, amik az interpretációban segítségedre voltak?

Walter Benjamin a 20. századi művészetbölcselet egyik legfontosabb figurája, ez nem lehet vitás. Az allegória problémája a német szomorújátékról írott könyvében ugyanúgy jelen van, mint a Baudelaire-ről szóló írásokban, vagy éppen a gyerekkori emlékeinek szentelt esszéjében. Éppen ezért nehéz valamit kiemelni ebből a gondolatfolyamból. Talán azt érdemes, hogy Benjaminnál az allegória a várakozás alakzataként megszakítja a világ menetét, és nem a szervesnek feltételezett kapcsolatok megőrzésében, hanem azok széttörésében érdekelt. Megszakítja az időt, egyszerre jellemző rá a destruktív emlékezet és a várakozás valami nem ismert eljövőre. Az allegorikus gondolat kiszakítottságot jelent az élet összefüggéseiből, és így nem egy feltételezett összefüggés rendjét, hanem korábbi elbeszélések romjait, nyomokat hoz játékba, amikor beszélni kezd. Ez azért is érdekes, mert többször volt már az európai kultúra történetében olyan korszak, amikor azt érezték a kortársak, hogy a tények helyén fikciók, a valóság helyén valamiféle virtualitás van. Ma is ilyesmit lehet érzékelni. A hozzánk legközelebbi ilyen nagy korszak a barokk volt, és Benjamin éppen a barokk tapasztalati forma lényegére tapint rá. Füstnél ez a probléma nagyon sokféleképpen jelen van.

Füst esetében, erre is utaltunk már, mintha az általa megképzett ikonografikus figura eltakarná a tényleges művet. Rátelepszik a mítosz.

Igen, a probléma jelenlétének egyik formája az, amiről kérdezel. Füst A feleségem története francia kiadásához írott, sokszor idézett előszavában azt mondja, hogy neki nincs életrajza, csak munkarajza van. Igen, de az életen és a munkán kívül van valami más is, egy harmadik dolog, a mítosz. A mítosz képződése nyilván azzal vette kezdetét, hogy a munkát Füst kiterjesztette az életrajzára, a szerepléseire is. Az az ember benyomása, hogy olyasvalakivel van dolga, aki minden pillanatban színpadot képzel maga alá, minden pillanatban szerepet formál. És amit megformál, az ő maga. Csak maszkosság van, semmi más. Tehát nincs semmi csalás, semmi ámítás. A maszkosság az őszinteség legmagasabb foka. De ha ez így van, akkor nem kell külön foglalkoznunk a mítosszal, vagyis azzal, hogy mások mit meséltek a találkozásaikról Füsttel, milyen kellemetlenségeket éltek át, hogyan rajongtak érte. Mert ugyanez történik a művekben is, csak azokkal közvetlenül tudunk találkozni, és sokkal izgalmasabbak is, mint Füst ügyesen vagy ügyetlenül eljátszott szerepei

Hogyan érzékeled az esztéta Füstnek a Látomás és indulat a művészetben megfogalmazott és a művekben megformálódott poétikáját? Mennyiben ellentmondásos, mennyiben konzisztens?

Füst írói eszménye Tolsztoj volt és Móricz. Olyan prózát szeretett volna írni, mint ők. Ignotusnak is szeretett volna jobban tetszeni, és Ignotus Móriczért egyenesen rajongott. Eközben a modern európai próza olyan alkotóiról, mint Proust vagy Joyce egyetlen jó szava sem volt. Thomas Mann sem úszta meg nála a szidalmakat. Következetesen olvasott és következetesen is írt, de a kettő nem fedi egymást. Másmilyen alkotó szeretett volna lenni, mint amilyen volt. Nyilvánvalóan értette, vagy nem akarta elfogadni a saját kérdéseit, amelyek a valóságából adódtak. Van ilyen.

Erős hangsúlyt adsz a nyelv kérdésének, hogy Füst nyelvjátéka túl- és elmutat a Nyugat ismert, jelentős íróinak felfogásától. Miben áll ez a különbség?

Mivel Füst lírában, prózában és drámában is alkotott, erre a kérdésre is túl nehéz lenne itt átfogóan válaszolni, mert a nyelvi játékok és játszmák másképpen zajlanak mindhárom műnemben. Most a drámáit emelem ki. Drámatörténet mint olyan az ő tudatában nem létezett. Három eszményi drámatípust ismert, a görög drámát, a shakespeare-it és a realista drámát. Mindhárom típusban megalkotta a maga variánsát. Leginkább az utóbbi két típusba sorolható drámáiról, tehát például a Boldogtalanokról és a Negyedik Henrik királyról mondható el, hogy a színpadon nyelvi játszmák folynak. Leegyszerűsítve a dolgot azt látjuk, hogy minden szereplő előállítja a maga igazságait, igyekszik titokzatoskodva védeni magát, és közben mindenkinek az a célja, hogy leleplezze, hazugságon fogja a másikat. A játszmából nincs kiszállás. Aki ebben a játszmában kérlelhetetlenebb, az nyer. A vesztes az életével fizet. A Boldogtalanok után mégis nyilvánvaló a törekvés a drámaíró Füstben, hogy meghaladja a tragikus szemléletet.

Érdekes, hogy a Naplóra ugyan kitérsz, de abban első sorban Füstnek a saját önismeretéhez, ezen belül a zsidóságához fűződő, mondjuk eufemisztikusan, ambivalenciáját vizsgálod ....

A Napló többek között fantasztikus forrásanyag is, hiszen Füst negyven éven keresztül írta. Nem sok olyan szövegünk van, amelyből kiolvashatjuk, hogy a huszadik század első felének egyik átélője, ebben az esetben egy elit értelmiségi, mit hogyan értett, látott a maga idejében. Füst önszemlélete és a korszak megértése szempontjából is kulcsfontosságú látni, hogyan örvénylenek ebben a szövegben a „zsidóval" kapcsolatos képzetek. Abból indultam ki, hogy a „zsidót" az idegen tekintetek hozzák létre. Az asszimiláció korában ugyanis a „zsidó" már semmilyen módon nem normatív tény. De akit a rá irányuló tekintet „zsidóként" azonosít, annak ettől kezdve ezzel belül is dolga van. Drámai történet, ahogyan Füst a Tanácsköztársaság idejétől küszködik ezzel a problémával. Nagyon izgalmas és tanulságos együtt olvasni ebben a vonatkozásban Füst és Móricz naplóját. Rengeteget meg lehet tudni belőlük Magyarországról.

Füst a Naplót is önnálló műnek gondolta. Miért döntöttél úgy, hogy csak ezzel a bizonyos metszetével fogllakozol?

Azért az nem olyan egyértelmű, hogy Füst minek gondolta a Naplót. Egy részét erősen megszerkesztve ki szerette volna, de erre nem került sor. Azt hitte, hogy a háborúban megsemmisült a Naplója, majd amikor kiderült, hogy az iratanyag megmaradt, és sértetlenül visszakapta, már semmiféle kísérletet nem tett részbeni vagy teljes publikálására. Hátterül szolgált számos műve megírásához. A művek szempontjából így tekintettem rá. A Naplóról mint műről korábban egyébként már megjelent egy kiváló könyv Szilágyi Judittól, aki a Naplót és a levelezést is szerkesztette.

Az életrajzra visszafogottabb figyelmet fordítasz, de Füst '45 utáni szerepkeresévét elemzed. Melyek azok a pontok, amik meghatározók és jellegzetesek, ellentmondásosak?

Füst 1945-ben 57 éves volt. A Nyugat első nemzedékének egyik utolsó élő tagja. Saját szegénységben töltött gyermekkorára is emlékezve mindig is élt benne egyfajta szolidaritás a szegények és valamiféle rokonszenv a szocializmus gondolatával iránt. Annak, hogy a marxizmus klasszikusait olvasta volna, nincs nyoma. Annak sem, hogy foglalkoztatta volna, mi zajlik a Szovjetunióban, habár később azt állította, 1932-ben felkérést kapott, hogy írjon cikket az országról, és akkor sok mindent elolvasott. Sem a felkérésnek, sem a cikknek nincs nyoma. 1945-ben nagy hatással volt rá Rákosi egyik szónoklata. Nyomban levelet írt neki, kifejezte elragadtatottságát, és felajánlotta, hogy szónoklattant tanítana az MKP vezetőinek, akik ugyebár nem olyan kiváló szónokok, mint Rákosi. Mondanom sem kell, hogy ebből nem lett semmi. 1946-ban jelent meg a Szabad Népben egy Leninnek szóló ódája. A vers Füst költészetének színvonalán szólal meg, és egyáltalán nem könnyű az értelmezése. A kortársakat azonban joggal ejthette zavarba. Füst láthatóan azt is elhatározta, hogy végre learatja a neki járó nyilvános elismerést. Ez is motiválhatta. Tett néhány további gesztust is az MKP felé. Mondhatjuk, sikerrel, mert, 1946-tól esztétikát taníthatott az egyetemen, 1948-ban pedig megosztott Kossuth-díjat kapott. De ha ezt mondanánk, nem lennénk igazságosak. A Kossuth-díjat bőségesen megérdemelte, egészben is, nem hogy megosztva, csak hát nem volt makulátlan a társaság, amelyben átvette. A tanítás során pedig, ami nagyon fontos volt neki, semmiféle engedményt nem tett. És hát nagy különbség 1946-ban vagy 47-ben rokonszenvezni az MKP-vel, mint mondjuk 1949-ben. Füstnél ilyesminek ekkor már nincs nyoma. Politikailag nem volt aktív. Ekkoriban a mozgásában is korlátozott volt. Amikor az írókkal megünnepeltették Rákosi 60. születésnapját, ő a Lear király fordítását ajánlotta fel erre a nagyszerű alkalomra. A születésnapot is a saját céljai elérésére igyekezett felhasználni. 56-ban viszont több írással is kiállt a forradalom mellett. Megjegyzem, ő volt az egyedüli, aki szocialista forradalomnak nevezte 56-ot, és ehhez ragaszkodott is.

A Füst-próza kiemelkedő darabja A feleségem története. Hogyan illeszkedik a már említett Füst-féle anyagformálásba? Gondolok itt megint a nyelvhasználatra, illetve Füstnek a realizmus kérdéseire adott válaszaira....

A feleségem története nemcsak az életmű kiemelkedő alkotása, de egyben a huszadik század első felének egyik legjelentősebb regénye is. Mindaz, amiről eddig beszéltünk, hozzájárult a létrejöttéhez. 1942-ben, amikor Füst elkészült vele, és elküldte Fülep Lajosnak, és ő nem éppen értő kritikát mondott róla, Füst válaszképpen azt kérdezte, milyen prózát írjon az, akinek nincs világa. Ez a világ nélküliség, a csalás nyelvi játékaiba való belevetettség, ahol a csalással szemben nem egy igazság, hanem egy másik csalás áll, nagyon izgalmas prózát eredményez. Mindez szükségszerűen kapcsolódik össze az egyes szám első személyű elbeszélés problémáival, hiszen egy külső nézőpontú elbeszélő kívül állna a csalások játékán. Egyébként Füst kisregényei és regényei szinte kivétel nélkül szereplői perspektívából íródtak.

A drámák hasonlóképpen kívül rekedtek a korabeli kánonon, de azt is mondod, hogy a későbbi színpadra állítások sem vetnek számot megannyi sajátossággal ...

Igen, ez így van. Persze ne feledjük, a magyar dráma- és színháztörténetben egyáltalán nem ritka jelenség, hogy egy dráma, akár jelentős dráma is, évtizedeket vár a bemutatóra. Füst színházi sorsa legendásan szerencsétlen volt. Ennek az lehet a fő oka, hogy a magyar színház mindmáig uralkodó játéknyelve, a realista kulcslyukszínház eszköztárával a Boldogtalanok problémavilága még többé-kevésbé megközelíthető, de a többi drámáé aligha. Azért így is volt néhány izgalmas bemutató, amilyen a leírások alapján a Negyedik Henrik király lehetett Gábor Miklóssal a főszerepben.

Végére értél-e ezzel a könyvvel a saját Füst történetednek, vagy maradt még kifejtetlen zóna, amire visszatérsz talán más alkalommal?

Erre nem tudok most válaszolni. Majd kiderül. De most egy ideig biztosan nem térek vissza hozzá. Nem tervezem. 14 évig volt jelen az életemben a róla szóló könyv. Ez jó hosszú idő, és most másra kell. Ki tudja, mennyi van még.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.