hirdetés

Schein Gábor: A szerencse fia

(részlet egy készülő kisregényből)

2017. április 8.

És látta Isten is, hogy nincs értelme sírni. Látta, hogy vége, tényleg vége a világnak, és látta, hogy ez jó. Mert ha vége van, akkor kezdődhet egy másik. – A hónap szerzője, Schein Gábor készülő kisregényének részletét olvashatják. 

hirdetés

Az Apa, az Anya és a Fiú akkoriban egy öreg házban éltek. Az a földutakkal szabdalt, régen bolgárok által lakott szegény városrész, ahol a romos ház állt, megmaradt olyannak, amilyen az Apa gyerekkorában volt, és amilyen azelőtt is lehetett. Legalább három nemzedék nőtt fel és halt meg itt úgy, hogy semmi nem változott. Nem változott semmi, csak minden öreg lett. A patak felől közeledve az utcában már messziről látszott a bokorsövény mögött az omladozó vakolatú, kicsiny ház, amely a Fiúban sejtelmes félelmeket ébresztett. A rideg, penészes falak között a verandából nyíló szűk szobában feküdt valamikor a nagyanyja, akinek az arcára már egyáltalán nem emlékezett. A nagyanyja szobájában, amely a halála óta üresen állt, nemcsak a recsegő padló minden négyzetcentiméterét borította szőnyeg, de az asztalt és a pamlagot is. A falakat pedig körös-körül falvédők és gobelinek fedték. Ha a Fiú a nagyanyjára gondolt, egy valószínűtlenül magas ágyon fekvő erős kipárolgású, ormótlan testet látott, vagy inkább érzett, és ez a test mintha folyton azzal fenyegetett volna, hogy mint egy túltöltött ballon, meghasad, és elárasztja a szobát valami barna, ragacsos folyadékkal, felfúvódott szerveinek sűrű és rossz szagú nedveivel.

A Fiú, amióta csak az eszét tudta, örökké rajzolt. Egy fémdobozban mindenhová hordott magával különböző keménységű és vastagságú fekete és színes ceruzákat, és volt nála mindig egy jó tenyérnyi méretű vázlatfüzet is. Az ezüstszínű fémdobozra piros szalag volt nyomtatva, rajta fehér betűkkel állt az írás: Koh-i-noor. Szerette ezt a dobozt, benne a ceruzákat, az elefántos radírt. Ismerte mindegyiknek a fogását, az árnyalatát, a keménységét, tudta, mennyire szabad rányomni őket a papírra. Vigyázott rájuk, hogy meg ne sérüljön bennük a bél. Ha felnyitotta a doboz fedelét, mintha egy ország kapuja tárult volna ki előtte. Ez az ő országa volt, beszéd nélküli ország, amelynek kapuján ez a rejtélyes, semmihez sem hasonlító szó, Koh-i-noor, azt jelentette, hogy varázs lakik minden tárgyban, minden dologban, nehezen megközelíthető, érinthetetlen varázs, amely néha a ceruza hegyére tűzi magát.

Néha Isten tűzi magát a ceruza hegyére, de ezt ő már nem gondolta, mert semmi olyasmit nem gondolt, amiben Isten szerepelhetett volna.

Isten nem szereplő.

A ceruzák viszont szereplők, mindegyik külön-külön, mert mindegyik másképp próbálta megérinteni a dolgokban lakozó varázst, és mindegyik hegyére máshogy, máskor tűzte magát Isten, hogy Ő is kapjon valamit, visszakapjon valamit abból a nehéz, a mulandóságtól oly szép semmiségből, amit teremtett.

És szereplő volt még az a rogyadozó, szúette, öreg pad is, amely a verandaablak alatt állt. A fiú oda ült ki, onnan figyelte és rajzolta a kertet. Nem volt ez igazi kert. Senkinek eszébe nem jutott, hogy tisztítsa, kihúzza vagy kivágja az ecetfák kiirthatatlan, fölösleges sarjadékait, az orgona-, a jázmin- és a mirtuszbokrok egyre sűrűbb töveit. Csak arra vigyáztak, hogy a ház mellett a kis ösvény járható maradjon, és hogy az ablak nyáron is kapjon egy kis fényt.

A vörös és barna vesszők, az ágak vad burjánzása olyan temetőhöz tette hasonlóvá a kertnek ezt az oldalát, amely falak mögött, elfelejtve őrzi vadul benőtt, süllyedő, megdőlt köveit, rajtuk a nevek is alig leolvashatóak már, olyan nyelven írva, amelyet senki sem ért, de az emléke, lám, még ott bujkál megközelíthetetlenül a magasra nőtt gazban, a borostyánlevelek alatt. A Fiú első rajzai a vesszők és az ágak kereszteződéseit, burjánzó párhuzamosait ábrázolták. A vonalakat képtelen volt kordában tartani, szaggatott, vad ritmusukban állandóan kitörtek a lap szélei felé. A levelek apró, színes pontjai és foltjai viszont szelíd, nyugalmas ritmusokkal töltötték meg a kép síkját, és az ágak között képzeletbeli lények derengtek. Fenyegető, éles szemek, az ágak közül kinyúló mancsok, amelyek mintha a Fiú után kaptak volna, hogy berántsák a háttér sötétjébe.

A Fiú megpróbálkozott azzal is, hogy csukott szemmel rajzoljon, mintha vak lenne. Vakon is tudott formákat rajzolni, de amint felemelte a ceruzát a papírról, nem lehetett biztos abban, hogy ugyanott folytatja-e, hogy az új vonal csatlakozik-e az előzőhöz. A formákat pedig nem tudta kitölteni. Végső soron puszta vonalakat rajzolt, azokat is emlékezetből, hiszen a szemét nem használhatta. És így nem látta a vonalakat sem, amelyeket a ceruza a papíron hagyott, a határokat, amelyek a figurák belső részét a külsőtől elválasztották. Egyedül a képzeletére hagyatkozhatott, de ezúttal nem valami távoli dolgot kellett elképzelnie, mint minden más alkalommal, amikor ugyanitt ülve csukott szemmel álmodozott, hanem azt, amit éppen akkor a kezével csinált, a kézmozdulatainak nyomát a papíron.

Rájött, hogy ez sokkal nehezebb, mint távoli, szétfoszló dolgokat elképzelni, mert azok a távoli dolgok nem kapcsolódtak össze se a saját mozdulataival, sem semmiféle mozdulattal. Ezek az elképzelt távoli dolgok még Istennél is semmisebbek voltak, abba az időbe röppentek vissza, amikor még Isten sem volt, és oda vitték vissza magukkal a Fiút is. A vakon megrajzolt vonalak viszont nagyon is valóságosak voltak, csak éppen nem lehetett látni őket. Vagyis éppen olyanok voltak, amilyenné Isten válni szeretett volna a teremtményeiben. Valóságosak és láthatatlanok.

De Isten valamit rosszul csinált. Valamit nem értett meg. Mert láthatatlannak láthatatlan lett ugyan, ám ezzel együtt önmaga valóságáról is le kellett mondania az emberek szemében. Úgy teremtette meg az embereket, hogy számukra csak látható és képzeletbeli dolgok létezzenek, harmadik lehetőség pedig ne legyen. Nem lehet valami egyszerre láthatatlan és ugyanakkor valóságos is. Vagy mégis? A nagy Simon rabbi ezt mondta a kezdetről, a teremtés napjairól: „Szép virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött, és a gerlicének szava hallatik a mi földünkön”. Isten azonban belenémult a teremtésbe, és láthatatlanná vált. A mi földünk nem az Ő földje. Isten, akiről beszélünk, nem Isten.

Az Anya gyűlölte ezt a bokrokkal övezett, omladozó házat. Gyűlölt itt élni. Félt. A Fiú megszületése előtt sokat volt egyedül, mert az Apa vidéken dolgozott. Egyedül volt, vagyis mégsem. Össze volt zárva a szomszédszobában szuszogó, motozó anyósával, aki éveken át nem szűnt meg reménykedni, hogy intrikával, kellemetlenkedéssel és hazugságokkal elkergetheti őt a fia mellől. Lépten-nyomon szemrehányásokat tett neki. Hogy koszos és lusta. Tarka ginc-göncökben jár, a blúzán akkora a kivágás, hogy kibuggyan a melle, a takarításhoz bezzeg nem fűlik a foga. Ráadásul főzni se tud. Az Apa anyja bevetett mindent, amit egy magányra ítélt, beteg öregasszony csak bevethet élete megrablója ellen.

Egy alkalommal odahívta a házba az Apa előző feleségét. Uramatyám! El lehet képzelni, mi volt ott. Veszekedés, szörnyű dolgok kiáltozása. Végül mind a három nőből feltört a reménytelen zokogás. Védelmet és megértést akartak maguknak. Az Apának viszont éppen ebben a pillanatban lett elege. Bevágta maga mögött a veranda ajtaját és elviharzott. Ajtót bevágni és elviharzani ugyanis nagyon tudott. Úgy, hogy attól vége lett a világnak. Álltak a nők, a két feleség és az anya, és abbahagyták a zokogást. Látták, hogy nincs értelme. Hogy nincs. De akkor minek van? Mindent és mindenkit gyűlöltek.

És látta Isten is, hogy nincs értelme sírni. Látta, hogy vége, tényleg vége a világnak, és látta, hogy ez jó. Mert ha vége van, akkor kezdődhet egy másik. Egy másik, ami ugyanolyan. Isten megszokta már ezt a folytonos kezdődést. Kezdetben teremtette Isten a stb., stb. Amikor elszomorodott, mindig ezt idézgette magának. Ettől aztán mindig jó kedve lett.

 

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.