Történt ugyanis, hogy 1944. április 17-én Ózdon a csendőrök összeterelték a környezõ települések zsidóit, és együtt az egész pereputtyot útnak indították Miskolcra, ahonnan a következő hónapban több mint ötvenezer embert deportáltak. Másnap aztán, 18-án, most már a községi rendõrök felügyelete mellett, négy-öt férfi, akiket a kocsmában szedtek össze, vagonba hordta mindazt, amit a zsidóktól elvettek, kabátokat, ágynemût, cipõket, gyerekjátékokat, csupa olyasmit, amire ott, ahová viszik õket, nekik már semmi szükségük nem lesz. Miután lezárták a vagonokat, három rendõr maradt az állomáson fegyverrel, de lõszer nélkül. Egyikük az apám volt.

Este kilenc körül a sínek elõtt emberek kezdtek gyülekezni. Mit akarnak ezek? Azt beszélték, a két vagon tele van csupa finom zsidóholmival. Van ott damasztágynemű, csipke, vászon végszámra, porcelán, még ezüst is. Sokáig nem mozdultak. A roham tizenegy óra körül indult meg. Mozgalmas némajáték volt az egész. A rendõrök félreálltak. Annyit nem ért a két vagon, hogy valakinek a vére folyjon. Boldogtalan ágyhuzatokat, ingeket, pongyolákat téptek ki a sötétbõl. Ebben jártak a ti asszonyaitok! És voltak ott zakók, félretaposott cipõk is, gyerekkabátok, kisnadrágok. Most legalább megtudtátok, hogy a ti házatok sem érinthetetlen! Két-három férfi felugrott a vagonokba, és pillanatok alatt kiszórta a maradékot. Gyorsnak és jószeműnek kellett lennie, aki jó darabokhoz akart jutni. Tíz percig ha tartott az egész. A vagonok csakhamar kiürültek, és a kavicsos placcon, a talpfák között is alig maradt egy-egy kalap, fél pár cipõ. A sötétben ezek olyanok voltak, mint egy elhullott állat teteme.

Az apám az egyik vagon mellõl nézte végig a rohamot. Órák óta tudta, hogy ez fog történni, nem volt benne még kíváncsiság se. Csak vigyék, ami tetszik nekik. A rendõröket ezért nem vonhatják felelõsségre. A vagon feltörése utáni pillanatokban egy spárgával átkötött kis csomag bukott a földre, amit a roham közepette valaki berúgott a kerék alá. A csomagnak csak a sarka lógott ki, a sötétben az sem látszott. Miután az állomás kiürült, az apám letérdelt és kivette a csomagot a kerék alól. Egy jó adag fonal volt benne. Piros fonal fehér pelyhekkel. Apám begyűrte a zubbonya alá, és hazahozta anyámnak, hogy kössön belõle magának valamit. Olyan csodás fonalat anyám még sose látott. Kötött belõle egy pulóvert, amit csak ünnepeken viselt. Annak a pulóvernek mindig tiszta gyöngyvirágillata volt. Odabújtam hozzá, és csukott szemmel teleszívtam magamat a gyöngyvirágillattal, amennyi csak belém fért. Nem tudtam, hogy ez az illat nem az övé. Hanem kié? Kié az illat és kié ez az örökös hóesés? Apám csak tíz évvel késõbb mesélte el a vagonok kirablásának történetét. Anyám sírt. És én biztos voltam benne, hogy a fonal egy kislányé volt, egy kislányé, aki akkoriban, amikor egy másik vagon elvitte, ugyanúgy négyéves volt, mint én. Neki készült volna mellényke és pulóver abból a fonalból.

Csakhogy mikor apám elmondta a fonal történetét, a belõle készült pulóvert már én viseltem. Anyám elbontotta az övét, mert már nem illett hozzá az a pelyhes fonal, és átkötötte nekem. Azt a pulóvert vettem föl, amikor kitavaszodott, és abban mentem szeptemberben Miskolcra középiskolába. A gyöngyvirágillat addigra elszökött. De a pelyhek még mindig nagyon szépek voltak, szakadt-szakadt a hó. És amikor a lányom tízéves lett, én is elõvettem a kisollót, elvágtam az utolsó szemet, és felbontottam a pulóvert, amit egész addig õriztem. Nagy labda lett belõle. És amíg hurkoltam a fonalat, a mutatóujjamra csavarva belõle valamennyit, és a szemek átcsúsztak az egyik tűrõl a másikra, újra azon gondolkodtam, hogyan vehette ki apám a kerék alól azt a csomagot, hogyan vehette ki éppen õ, és hogyan hozhatta haza anyámnak, és miért engedte, hogy anyám után én is olyan pulóverben járjak, amely abból a fonalból készült. Hogyan adhatta anyámra annak a kislánynak a halálát? És miért hagyta, hogy anyám rám adja? És anyám miért nem vette le rólam? Hiszen már tudta. Tudott mindent. Lehetséges, hogy mégsem gondolt semmire? Húzott kifelé a vagon az ózdi állomásról, és vitte annak a kislánynak a sosem látott arcát. Hullott, hullott a hó. És amikor felbontottam a pulóverbõl az utolsó szemet, régóta elõször tudtam sírni apámért és anyámért. És kötöttem a fonalból a lányomnak egy kardigánt. Sokáig hordta, nála foszlott el az anyag. És most nem akarok semmi mást, mint kezembe fogni annak a szétfoszlott fonalnak a végét, újrakötni anyám pulóverét, az enyémet, újrakötni a hóesését, a történetemet.

Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két, időben és térben egymástól nagyon távoli életrajzot. A német Johann Klarfeld története a 18. században játszódik, a nevelődési regénynek is beillő életrajz hőse egy német kisvárosban születik és tölti gyermekkorát, majd apja halála után nem sokkal, 15 évesen ott hagyja anyját és testvéreit, hogy tanulhasson. Vándorlásai során bejárja a német fejedelemségeket és Flandriát. Először egy borbélyhoz szegődik el segédnek, majd csatlakozik Frangipan gróf huszárezredéhez, felcserként megjárja a háborút, hol a francia, hol a német seregekhez csapódva, kémkedéssel vádolják, fogságba esik,  végül Hágába kerül, s ott is marad del Filato úr, az olasz származású festő szolgálatában, akinek vak lányába, Carlitába beleszeret.
A másik életrajz főszereplője az 1943-ban született Józsa Berta, dédszülei, nagyszülei, szülei és saját maga történetén keresztül  egy magyarországi család sorsa tárul fel, mely a 20. század kiszámíthatatlan és kegyetlen történelmében a múlt elfedésével, eltitkolásával,  a feledés taktikájával próbál életben maradni.
A sűrű motivikus kapcsolatokon  túl az otthontalanság mindent átható érzése, a származás elhallgatása, eltitkolása, a megbélyegzettségtől való félelem, a feledésben felbomló, de teljesen soha fel nem számolható zsidó identitás miatti szorongás és rettegés fűzi össze egy regénnyé a két történetet.