hirdetés

Schein Gábor: Semmi sincs jól, de minden rendben van

2017. április 16.

Megírni valamit és utána úgy érezni, hogy sikerült, az persze jó érzés néhány pillanatra. De ez írással folyton sarokba szorítja magát az ember, és mindig olyasmivel állok szemben, amiről úgy érzem, nem vagyok képes megoldani. – A hónap szerzőjével, Schein Gáborral Dézsi Fruzsina beszélgetett. 

hirdetés

Ez a tizedik versesköteted. Van ennek a számnak valamiféle súlya?
 
Igen, elég rémes, de különösebben nem foglalkozom vele. Verseskötetből tíz rengeteg, ráadásul mindegyik hosszú évek intenzív életét sűríti össze, ezért is jelennek meg egyre ritkábban ilyen munkáim.
 
Miben más egy tizedik kötetet megírni, mint az elsőt?
 
Szinte nem is hasonlítható össze a kettő. Amikor az ember elindul a pályáján, akkor legtöbbször aggálytalan, bizonyos értelemben szűz is, kevés fogalma van arról a térről, amelybe egy-egy verseskötet belép. Én is nagyon keveset tudtam akkor önmagamról és magáról a nyelvről is. Fiatalon még hajtottam az irodalmat, most már nem. Most is létfontosságú, de másképpen az. Akaratosság és félelmek nélkül.

Fotók: Valuska Gábor

Már alapvetően kötetben gondolkodtál a versek írásakor, vagy a megírt szövegek később rendeződtek át egy nagyobb struktúrába?
 
Nálam minden egyes kötet szorosan kapcsolódik egy bizonyos periódushoz, részben a saját életem, részben pedig a közös élet egy szakaszához – és ez a kettő nem is választható szét. Amikor azt érzem, hogy valami  lezárult bennem, a közösben, és főként abban a nyelvben, amely az adott kötetet megírhatóvá tette, akkor mindig kiderül, hogy a szövegek kiadnak valamiféle több síkon mozgó, értelmes egészet. Éppen ezért nem lehet egy verseskötetről olyan módon gondolkodni, mint például egy regényről, ami tervezetten formába önthető. A kötetek rendje, történése sok dimenzióban zajlik, ez pedig előre nem végiggondolható. Mivel a vers az elemi életműködéssel van összefüggésben, ezért nem tudhatom előre, mi fog történni két vagy három év múlva. Az Üdvözlet a kontinens belsejéből része az is, hogy rákos lettem – ezt természetesen nem terveztem előre, amikor pedig beteg lettem, akkor azt nem tudtam megjósolni, hogy túlélem-e vagy sem.
 
Csak a verseskötet képes egy korszak lezárására?
 
A regény azért nem alkalmas erre, mert számomra projektszerű az alkotási folyamata. De minden író munkásságának van egy bizonyos felépülési rendje, az enyém sok műfajú, és ezekből a műfajokból lépcsőfokok rajzolódnak ki. Ugyan írtam már esszékötetet és regényeket is, de a legfontosabb események mindig verstörténések voltak, ez jelenti számomra az irodalmi anyanyelvet. Vannak olyan költők, akik egy nyelven, vagy legalábbis alig változó beszédmód szerint írják végig az életművüket, mint például Székely Magda, nálam viszont többé-kevésbé minden verseskötet felemészti a maga nyelvét, és amikor kész van, akkor ott tartok, hogy nem tudok beszélni. Most is ez a helyzet.

Miben más ennek az új kötetnek a nyelve, mint az eddigiek?
 
Ezt én magam nem tudom megfogalmazni, hiszen a nyelvet mindig működésében érzékelem, akkor, amikor próbálok írni. Ez természetesen bonyolult folyamat, a szöveg többszöri megmunkálását jelenti, de ettől elvonatkoztatva nem tudok semmit a nyelvről, amit használok. Csak abban vagyok biztos, hogy teljesen más és nem egységes, különböző dolgok összetalálkozásáról van szó. Akár egy versben is többféle nyelv lehet jelen.


Miért éppen az Üdvözlet a kontinens belsejéből vers címe lett a kötetcím? Mi ennek a jelentősége?
 
Nálam általában mindig a kötetben található egyik vers címe lép elő kötetcímmé, de nagyon nehéz megtalálni azt a szöveget, amelyet nemcsak egyetlen szövegre lehet vonatkoztatni, hanem a nagy egészre is. Az üdvözletben egyrészt van egyfajta híradásszerűség, vagy még pontosabban: palackpostaszerűség. Palackposta, amit az ember vízre bocsát, és valamikor talán kihalássza egy ismeretlen. Az irodalomnak mindig van egy ilyen jellege. Másrészről pedig híradás a személyesről, a közösről, valamiről, ami alig-alig elmondható. Van ebben egy ironikus gesztus is, hiszen képeslapot akkor szoktunk küldeni, ha elutazunk, és jelezzük az otthoniaknak, hogy merre járunk és milyen jól is érezzük magunkat. Olyat nem írunk, hogy pocsék a hely. Ez a képeslap viszont onnan adatik fel, ahol élünk, nem ahol átmeneti ideőre tartózkodunk. Kifelé szól egy országból, amely valamikor eldöntötte, hogy nyitott szeretne lenni, de ahogyan telt-múlt az idő, egyre inkább zárttá vált lelki, mentális, nyelvi és politikaföldrajzi értelemben is.

Említetted, hogy minden kötet lezárást jelent. Ugyanakkor, a fülszövegben Csordás Gábor azt írja, hogy az Üdvözlet a kontinens belsejéből szorosan kapcsolódik az Esernyők a Kossuth téren című esszékötethez. Ilyen módon nem látsz mégis folytatólagosságot?

Folytatásnak semmiképpen sem tekinteném, a két kötet teljesen más természetű. Az Esernyők a Kossuth téren olyan politikai esszéket tartalmaz, amelyek 1995 és 2013 között születtek. Tizennyolc évet fognak át, ez alatt az idő alatt pedig sok minden történt az országgal és velem is. Egyébként ezt a kötetet már akkor szerkesztettem össze, amikor kiderült, hogy nemcsak rákos lettem, hanem kaptam egy tüdőembóliát is, és bekerültem az intenzív osztályra. Az ágyban fekve dolgoztam rajta. Így ennek biztosan nem folytatásai a veresek, de persze valamilyen módon mégiscsak összetartoznak. Az én szándékom mellékes is ennek kapcsán, az a fontos, hogy az olvasó fejében milyen gondolatok fogalmazódnak meg minderről.

Sz.D.: Miért volt benned ilyen erős késztetés, hogy összerakd ezt a kötetet, annak ellenére, hogy éppen az intenzíven feküdtél, amikor az ember elsősorban nem a munkával van elfoglalva?
 
Akkor ezen nem gondolkodtam. 2014-ben lettem beteg, akkor Bécsben éltem, hosszú-hosszú idő után egy városban Borbély Szilárddal, aki nekem írói és emberi szempontból is a legjobb barátom volt. Neki ezek az utolsó hónapjai voltak, februárban lett öngyilkos. Kevés, ha azt mondom, hogy ez számomra feldolgozhatatlan volt. Azon a tavaszon már éreztem, hogy nincs minden rendben. A tudatom egyik fele biztos volt abban, hogy ez valami súlyos, a másik viszont az mantrázta, hogy majd elmúlik, ezen felül pedig eldöntöttem, hogy a Svédet be szeretném fejezni. Ez nagyjából meg is történt, amikor végre rászántam magamat, hogy elmenjek egy orvoshoz. Azonnal közölte, hogy rák. Elkezdődtek a vizsgálatok, az operációk, a terápia, majd az első kemo után nagy fájdalmat éreztem a mellkasomban, a hátamban. Mondtam is az orvosnak, hogy nem vagyok jól, de ő elintézte annyival, beszorult a levegő, majd, hogy az idegességtől van, és fel is ír idegcsillapítót. Aztán, amikor nyáron elment szabadságra, átadott egy doktornőnek, és ez volt a szerencsém. Ő elküldött CT-re, és kiderült, hogy nem a levegő szorult be, nem is ideges vagyok, hanem kétoldalú tüdőembóliám van. Mindenki nagyon megijedt, hiszen ez alatt a két hét alatt bármikor meghalhattam volna. Ma már azt gondolom, hogy az lehetett bennem az esszékötetnél is, mint a Svéd esetében: tudtam, van itt még valami, és bár nem biztos, hogy én ezt túlélem, de be kell fejeznem. Azt gondoltam, hogy akkor dolgozzon mindenki, amin tud, az orvosok és az ápolók rajtam, én pedig az esszéken. Csodálatos orvosokkal és ápolókkal találkoztam a különféle kórházakban. Az életemet elsősorban Bíró Krisztinának, Elek Jenőnek és Buzogány Istvánnak köszönhetem.
 
Lehet azt mondani, hogy ebben az időszakban az írás terápiaként is működött?
 
Ezt én is sokszor kérdezem magamtól, nem csak erre az időszakra nézve, hanem, hogy úgy egyáltalában segíthet-e az írás. Azt hiszem, hogy nem. Megírni valamit és utána úgy érezni, hogy sikerült, az persze jó érzés néhány pillanatra. De ez írással folyton sarokba szorítja magát az ember, és mindig olyasmivel állok szemben, amiről úgy érzem, nem vagyok képes megoldani.


Azért is kérdeztem, mert különös módon néhány versben megjelenik a betegség szépsége is. Miből fakad ez?
 
Tényleg szép volt. A versbeli szépség és a betegség szépsége valószínűleg másban gyökerezik, de a kettő persze nem független egymástól. Távol álljon tőlem, hogy a betegséget megszépítsem, halálos betegnek lenni nagyon nagy fájdalmakkal és félelemmel jár, kizökken az ember élete. Ez a kizökkentség azt is jelenti, hogy teljesen új közegben találtam magamat, és miközben ott volt az erőtlenség, a kiszolgáltatottság, az életem végső és elemi volta mindennap a legtisztábban volt jelen. A maga teljes anyagi mivoltában, bármiféle elvontság nélkül. A fájdalom, a hányinger, az átizzadt ágy, a másik érintése, hangja, a többi beteg jelenléte, története végtelenül konkrét és teljes volt. Minden pillanat megtelt valamivel, ami tárgyi, ami én vagyok, de messze túl mutat rajtam. Ezt szépnek éreztem. Hosszú-hosszú idő után először voltam otthon, a helyemen. A versekben ez azért is más, mert a szöveg nyelvből, szavakból és csöndből áll össze. Azt remélem, hogy mindez megtörténik a kötetben is, átadhatóvá válik a szépség, és az, hogy félni biztosan nincs mitől. Mindent megtettem azért, hogy életben maradjak, ahogyan azok is, akik szeretnek, de azt is éreztem, hogy ha meghalok, akkor is minden rendben van. Kérdezted korábban, hogy milyen az új kötet nyelve, azt hiszem, éppen ilyen: semmi sincs jól, de minden rendben van.
 
Ez a szépség valóban jelen idejű volt, nem pedig utólagosan hozzágondolt?
 
Nem, tényleg. Néha, jobb pillanataimban még azt is gondoltam, hogy ez egy ajándék. Visszatekintve tényleg az. És nemcsak a saját életemből zökkentett ki a betegség, hanem a környezetemből is. A családomon kívül a legközelebbi társaim a kórterembeli emberek voltak. Mindig máshova kerültem, így sokukkal találkoztam. Hallgattam a szuszogásukat, a nyögéseiket, azt, hogy éjszaka kimennek a mosdóba. Akkor is mély közösség lett volna ez, ha nem váltottunk volna szót egymással. Volt például egy fiatal, huszonhat éves ukrán fiú, aki  már nem él. Vele voltam a legtöbbet együtt, különböző kórházakba jártam, éppen párhuzamosan haladtunk. Mindig egy szobába fektettek, hogy fordítsam neki oroszra, amit az orvosok mondtak neki. Gyatrán ment. Munkácsról jött, ahonnan a szakmájukat valamennyire is értő orvosok rég elszeleltek Amerikába, azok pedig, akik ott maradtak, valószínűleg sintérek. Elrontották az operációját, és azért jött Magyarországra, ahol a családja egy része is élt, hogy rendbe hozzák. Rendkívül súlyos állapotban került ide, de hiába ment keresztül borzalmakon és tudta pontosan, hogy nincs sok esélye, mégis folyamatosan mosolygott. Mosolyogva fogyott el az ágyon. A végén olyan volt, mint egy gyufaszál.
 
Mikor vált ez az egész elbeszélhetővé és megírhatóvá? Evidens volt, hogy a betegségből valamiféle írás születik?
 
Felmerült bennem a kérdés, hogy ez a betegség most nekem vajon anyag? Akarok erről például naplót írni? Azonnal rávágtam, hogy nem. Sosem írtam naplót, és ekkor sem akartam, mert nincs bennem vágy arra, hogy megmutassam magam. Nem vagyok exhibicionista, inkább elrejtőzni szeretnék. A könyvekbe, az írásba, ami persze védtelenné tesz és kitakar, de mégiscsak el tudok bújni bennük. Tehát világos volt számomra, hogy nem írok erről közvetlenül, de közben minden, ami történik velem, az írássá változik. Ha valaki nagyon akarja, vissza is olvasható az életem a megjelent kötetekből, de erre ráfeküdni iszonyú távol állt volna tőlem. Eltüntetni szeretném magam, ezt is csinálom, csak lassan.
 
Sz.D.: Ilyen közelről, ennyi történetet megismerve, hogy látod, min múlik a gyógyulás az ember életében? A szerencsén?
 
Erre egyáltalán nem tudok választ adni. Persze azt mondhatom, hogy a szerencsén kívül talán azért gyógyultam meg, mert nagyon sok életerő van bennem, de ez nem jelenti azt, hogy aki pedig meghalt, az ne lett volna erős. Ez ugyanaz a kérdés, mint amivel kisgyerekkoromban találkoztam, és ami az életem egyik alapkérdése: miért élték túl a szüleim és a nagymamám a  holokausztot, és más, akár a családunkban is, miért nem? Van annak valami értelme, hogy ki éli túl? Szerintem semmi. Ha azt mondanánk, hogy a sors irányítja ezt, akkor a sors egy Mengele-típusú valami, ami azt mondja, hogy te jobbra, te balra. Ha Isten irányítja, akkor az ő legközvetlenebb alteregója Josef Mengele. De én nem tudok semmit sem a sorsról, sem Istenről, főleg nem annyira, hogy kinyilatkoztatásokba bocsátkozzak. A szerencse természetesen közrejátszik. Ha ez a fiú, akiről beszéltem, nem Ukrajnába születik, hanem csak Magyarországra, ami még mindig nem a legjobb hely, valószínűleg életben marad. De talán ez sem igaz pontosan, mert aki vidéken él, és ott derül ki, hogy rákos, annak jócskán kevesebb esélye van, mert nagy eséllyel olyan orvosokhoz kerül, akik vagy értenek valamicskét a betegség kezeléséhez, vagy nem, de azért megpróbálják. Semmit nem tudok arról, hogy min múlik a gyógyulás, és abban sem vagyok biztos, hogy ezt tudni kell.

Arról már volt szó, hogy a betegség miképpen változtatott a gondolkodásmódodon. A gyógyulásnak is volt ilyesfajta hatása?
 
Meggyógyulni nagyon nehéz, meggyógyulni a gyógyulásból pedig még nehezebb. Sokáig is tartott, hiszen azonnal előjöttek a kérdések: most mit csináljak? Túléltem és akkor minden ugyanúgy fog folytatódni? Hülyeségekkel kell foglalkoznom ezentúl? Hogyan? Ugyanaz leszek, miközben minden megváltozott? Ez nekem sokkal tovább tartott, mint maga a betegség. Abból a szempontból is nehéz, hogy amíg az ember beteg, addig ezt tudják a többiek, de ha meggyógyult, akkor már azon kezdenek gondolkodni, hogy miért nem viselkedik úgy, ahogyan megszokták tőle. Mit akar még? Én sem tudtam. Mintha hirtelen elvágták volna mindazt, amit a betegség adott. Eltűnt belőlem, és hosszú időre kicsúszott a lábam alól a talaj. Meggyógyulni ugyanúgy trauma.

A magántörténeten túl a kötet másik fontos témája köztörténet. Milyennek látod ma ennek a köztörténetnek az irodalmi feldolgozását, a politikai költészetet?
 
Bár tudom, hogy van ilyen kategóriánk, hogy politikai költészet, de ez mintha azt jelentené, hogy az politikai és nem valamilyen más. Az én estemben viszont nincs efféle szétválasztás. Politika képződmény a testem is, a gondolkodásom, az érzésvilágom, minden. És ez fordítva is igaz. A magánéletemhez tartozik, ami az utcán zajlik, amit mások gondolnak, mondanak. Nincs olyan, hogy tisztán politikai költészet, metszetek vannak, és olyan nyelvek, amelyek ezeket az összefonódásokat életben tudják tartani. Ez mindenkinél máshogy van, ezért nem lehet általánosságban beszélni. Akkor már egészen biztosan van politikai költészet, amikor egy adott verset politikai célokra kezdenek el felhasználni. De ez többnyire már nem az író ügye.
 
A felhasználást itt pejoratívan kell értenünk?
 
Nem, dehogy. Az is egy olvasat. Attól kezdve, hogy valaki otthon, egyedül olvas egy verset, odáig, hogy a politikai nagygyűlésen sok ember hallgatja ugyanazt, mind hozzátartozik a szöveg életéhez. Ebben nincs semmi pejoratív, egyik sem jobb, mint a másik.
 
Lehetségesnek tartod azt, hogy a közéletiség semmilyen módon ne szivárogjon be egy életműbe?
 
Biztosan van ilyen. De például, amikor a hetvenes években Tandori a verebeiről írt, első megközelítésben ezek a szövegek nem tartalmaznak politikai áthallásokat. Az akkori olvasóközönségnek egy jelentős része azonban úgy értette a verseket, hogy Tandori valamiről nem ír. Odaértettek egy hiánymorfémát, ezáltal a verebek politikai tartalmat nyertek, miközben valószínűnek tartom, hogy Tandorinak ilyesmi az esze ágában sem volt. Hasonló eset az is, amikor Weöres Sándor véletlenül Orbánról ír. Akkor ő még nem tudhatta, hogy lesz egy ilyen nevű politikus, és hogy ez a vers egészen másképpen fog hangzani évtizedek múlva.  
 
A politikai és a közköltészet fogalmában mintha alapvetően benne lenne, hogy az elhangzott sorok közösek. Ilyen értelemben a költő egy közösség nevében szólal meg?
 
Vannak olyan írók, költők, akik így képzelik, nálam ez biztosan nincs így, már csak azért sem, mert ahhoz kellene egy olyan közösség – akár elképzelt, akár konkrét –, amelyhez annyira hozzátartozom, hogy úgy érzem, megszólalhatok a nevében. De hát ilyen nincs, és soha nem is volt, én csak a magam nevében beszélek. A közös olyan, mint a mese: hol van, hol nincs. Inkább a saját testemről, életemről olvasom le azt, ami egyszerre személyessé és közössé tud válni a maga egyszeri törékenységében. A szemem átalakítja azokat a tereket, amelyekben élünk, a látásomat pedig a közös történetek befolyásolják. Már gyerekkoromban is hatottak a képzeltemre olyan háborús képek, amelyeket én ugyan nem éltem át, de sokat meséltek róluk. Ma is így van ez, a délszláv háború  például erősen alakította azt a képet, ahogyan Budapestet látom. És nem kevésbé az, ami 2006-ban történt a városban.
 
Milyen lenne az az elképzelt közösség, amelynek a nevében meg tudnál szólalni?
 
Ilyennel még nem találkoztam. Teljesen függetlenül a költészettől, én csapatjátékosnak tartom magam. De a csapathoz való tartozás mindig inkább vágy volt a részemről, mint tényleges működés. Az a tapasztalatom, hogy csapat voltaképpen soha sincsen, a csapattagok csak vágynak arra, hogy legyen. Mindig azt mondják, hogy „kell egy csapat”, miközben abban játszanak. Amiben benne vannak, az persze soha nem az igazi. Én is mindig úgy gondoltam, hogy jó lenne egy közösség, de úgy látom, hogy ez a legjobb esetben is csupán a vágyban létezik. Hogy milyen lenne, arról kevés fogalmam van, talán az a lényege, hogy a közösség azáltal tud konkrét lenni, hogy a képzeletünkben létezik. Azáltal vagyunk mi, hogy azt képzeljük, mi vagyunk. A közös képzeleten múlik a dolog, és ez erősen kötődik az irodalomhoz. Egy olyan országban élünk, amelyben a közös képzeleteket, amelyek valameddig működtek, többnyire bizonyos írók termelték ki. Utoljára, azt hiszem, József Attila volt ilyen, ő létre tudott hozni egy olyan nyelvet a közösség számára, amely a hetvenes-nyolcvanas években működni tudott mint közöset létrehozó képzelet. Nemzedékek tanulták tőle, mi az, hogy szerelem, mi az, hogy haza, mi az, hogy én. József Attila ugyanakkor nem tudta, hogy az ő beszédmódja egyszer közös nyelv lesz, amely a szerelmet, a személyességet, az országot megragadhatóvá teszi. Aztán ez egy idő után annak az akadályává is vált, hogy valami mást el tudjunk képzelni. Nagyon rejtélyes, amikor ez valakinél képes megszületni. Akarni vagy tervezni biztosan nem lehet.

Sz.D.: Szekeres Dóra

Dézsi Fruzsina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.