hirdetés

Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből (részlet)

2017. július 1.

Akármi történjék, a sínek zenéje soha sem változik,  / és akinek nincsen ágya, az eső is csak azt veri. – Schein Gábor Üdvözlet a kontinens belsejéből című verseskötetéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből (részlet)


Üdvözlet a kontinens belsejéből


Az utolsó személyvonat a legkülső vágányon
csikorogva megáll. A szellemek visszaveszik
megunt, sötét testüket, és a nedves peronra lépve,
akinek esernyője van, a szemerkélő esőben
azonnal bunkert épít magának, a bezárt kioszkok
felé pillantva felkészül az első támadásra.
A város behunyja szemét. Nem nézi a pusztító
szándékokat. Egyre zajosabban lakik, és leszokván
a beteges reménykedésről, éjjel-nappal enni akar.

Ahol a konyha jó, ott harminc évvel is vissza lehet
forgatni az időt. Így lesznek az éttermek újra
a kárvallottak búvóhelyei. A terítő kockás, az ajtó
nyikorog, só, bors, fogpiszkáló az asztal közepén,
de a dohányzást már betiltották. A pogromok
egyforma jelenéseit mégis jobb odakint várni.
A gyomok a külvárosokban gyökereikkel átfúrják
a betont, de a körutakon éjfél után is járnak
a villamosok, és a mentőautókkal még nem

a gyilkosok menekülnek. Van tehát ok a nyugalomra.
Akármi történjék, a sínek zenéje soha sem változik,
és akinek nincsen ágya, az eső is csak azt veri.
Meg a virágokat az emlékmű talapzatán. A bronzmadár
karmai közül senki sem tépheti ki a kardot. Az idő
törvénye, mint a szeleké: mindegy honnan, csak fújjon.
Ha lapot küldesz innen, mást ne írj! És ne áruld el a város
nevét sem! A bunkerekben reggelig már kihúzzuk.
A cementlapok odakint neonfényben ragyognak.



Búcsúzni orosz módra

Utazni visszafelé, nem hagyva ki egyetlen
állomást sem. Összegyűjteni minden kis részletet,
és egyenként letörölni őket a vonat ablakáról,
mint megannyi párás, üres képet. Leoldani
a borítékokról a címzést, kiüríteni a levélfiókokat,
megsemmisíteni a számítógép memóriáját,

összetörni a telefont. Elégetni minden följegyzést,
vázlatot, cédulát, kéziratot. Ha mindez kész van,
leülni egy kicsit, orosz módra, indulás előtt.
Odakint lekötve vár a kosár, a cséza, rajta pokróc,
befogva az öreg ló. Alázkodj meg, büszke ember!
Aztán kinézni még egyszer a szemközti háztetőkre.

Ebben a látványban lakott a nyugalom. Búcsúzni tőlük,
felállni a székről, bő vízzel lemosni az asztalt,
a polcokat. Úgy menni el innen, hogy ne maradjanak
olvasható nyomok. A megtett út igaz története
így talán megőrizhető. Mert a halál nem vesz
vissza semmit, csak megváltoztat. Ezt a mondatot

egyszer aláhúztam egy könyvben. Ma már tudom,
hogy ez is másképpen van. A halál azt veszi vissza,
aminek nincs élete, és nem változtatja meg, ami él:
arcokat írt belém a létemnél erősebb szeretet.
Köszönöm, hogy velük élhettem, megőszülve a halálra.
Mint füst, mint nyári felhő, hogy szertefoszoljak.


Kórházi reggelek

Napok óta egy épület repkénnyel benőtt
sarkát és egy nyárfa csenevész ágait látom.
Némán csepeg belém az infúzió. Azt mondják,
halálos beteg vagyok. Meghallgatom, amit
fehér köpenyben mondanak, néha sírok és
megijedek. De szerelmem szeméből
mást olvasok. Nem tudtam, hogy az élet
minden perce ily végtelen és igaz benne.
Túlságosan szerettem, és túl közel éltünk,
túl régóta már, bársonyt borítva minden sebre,
hogy erre odafigyelhettem volna.

*

Pisilni megyek. Úgy táncolok
a guruló infúzióállvánnyal,
mint vőlegény a jegyesével.

*

Fehér fal, infúzió, átizzadt ágy,
és annyi szenvedés, amennyi már
nevetség. Az idő lassú, szinte áll.
Fejemnél kétfelől steril maszkban
tumorfivér és embólianővér vigyáz.

*

Kihullott a hajam. A lefolyóba ment az egész.
A szakállamból se maradt egy szál sem.
Ilyen az új arcom. Azóta újra kiserkent
a fejemen valamicske sörte. Ahhoz elég,
hogy tudassa, milyen makacs az élet.

*

A betegség néha, minden fájdalmon túl,
sugárzó kimerültséghez vezet, mint a szerelem.
Az ember kiadja magából az összes fényt,
és nem tölti ki a helyét a sötétség.
A szép egészség ezt a percet nem ismeri.
Fekszem az ágyban és nem mozdulok.

*

Fáradt vagyok. Csupa rés,
melyeken át kicsurran,
elfolyik az erő, míg
üres nem leszek egészen.

*

A csenevész nyárfa ágára
hajnalban odaült egy varjú.
Sokáig gondozta világos
dolmányát. Gondolataimba
merülten félrefordítottam
a fejem. Sötét és fénnyel telt
gondolatok váltották egymást.
Írni kezdtem, s nem vettem észre,
amikor elrepült a levéltelen ágról.


 

Schein Gábor tizedik verseskötetét gondolatilag a 2014-ben megjelent Esernyők a Kossuth téren esszékötetéhez kapcsolja, hogy a politikai közösség újragondolására, a közös politikai képzelet megújítására sarkallja olvasóit. Eközben azonban hangja és nézőpontja személyes marad, a hétköznapi élettények apró tégláiból építi fel azt a magaslatot, ahonnan tágas térségekre látni.

Egy kivételesen nehéz élethelyzetben, a halálos betegséggel folytatott küzdelem hónapjaiban született versei azért illeszkednek természetes módon költészete egészébe, mert az e nélkül is a léttel való szembenézéssel vívódik.

Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből, Jelenkor Kiadó, 2017, 2499 Ft

Címlap- és leadkép: Valuska Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.