“Mint aki még nem látott embert kérget kaparva / önmagát keresni egy fában” – írja Irtás című versében Zilahi Anna. Kaparjuk a kérget, mert kétségbeesetten keresünk egy fába szorult Ént. A féregirtás és az önmegismerés imperatívusza egylényegű, aki nem szembesül ezzel a törvénnyel, az menthetetlenül kiskorú marad. Vagyis a Bildung – “felnövekvés” és a “tudás” megszerzése - nem képzelhető el (ön)pusztítás nélkül Zilahi Anna költészetében. “Összeverlek minden este, mert más vagy, / mert igazságtalan, hogy én különbözöm.” (Az öntő)  Van ebben az attitűdben valami szentimentális sérülés-kultusz, ugyanakkor ha jól nevelik a sebet, világ lehet belőle. Egy seb alakú világot pedig nem lehet elszámoltatni semmivel, hiszen megvannak a saját törvényei forradásról és felszakadásról. “Ha heg van minden tenyérközépen / kézfejen, a szorongás hol kezdődik el.” (Irtás) Ha már minden helyet kijelölt magának a szorongás, akkor hol a kezdet? Ha a világ maga a seb, akkor hol/mikor történt a sérülés? Ha a seb betölti a rendelkezésre álló teret, hol van az, akinek fáj?

Ezek azok a bölcseleti mélységű kérdések, melyeket Zilahi a kortárs fiatal költészet két központi témájának – testiség és személyesség – egymásba öltésével próbál megvizsgálni. Már ebből is nyilvánvaló, hogy mennyire félrevezető lenne az alanyi költészet valamiféle redukált képzete – privát érzelmek puszta kifejezése – felől közelíteni ehhez a lírához, ugyanakkor az alanyiság ellentmondásos jelenléte sem tagadható. Formai oldalról azt látjuk, hogy a költő redukált szókészlettel épít rövid terjedelmű szövegeket, melyek kihagyásos technikával lepleznek (le) személyes helyzeteket/viszonyokat. A személyesség minimalizmusa jellemzi ezt a nyelvet, vagyis a szubjektum visszavonja magát a szövegek előteréből, hagyja történni a nyelvet, ugyanakkor ez a “történés” mégsem semleges és/vagy pusztán fogalmi, mert állandóan korrumpálódik az alanyiság rejtett viszonyrendszere által.

Az alanyiság legtöbbször mint hiányalakzat, illetve mint szimuláció jelenítődik meg. “Két test sétál / egymás mellett, úgy értem, a lábak vannak. A két / test meg csak úgy. Mostantól mindenhova mezítláb / megyek.” (Irtás) A testpoétika redukciós eljárásával az emberi jelenlét biológiai dimenzióira egyszerűsödik, ezzel párhuzamosan a testrészek egymáshoz való viszonya is komplikálódik, a végeredmény mégsem a szervesség konstellációinak „hideg” szemlézése, hiszen a váratlanul megszólaló Én reflexiója („Mostantól mindenhová mezítláb / megyek”) visszametszi a képsort a lírai bensőségesség területére. Ugyanakkor éppen ez visszametszés teszi igazán hátborzongatóvá a szövegrészletet, hiszen a beszéd úgy teremti meg ellentmondásos intimitását, hogy egyszerre idegeníti el és emocionalizálja tartalmait. Az alanyi szituáció máskor reflektáltan művi módon jelentkezik „rád gondolok és arra nem tudok magamnak / megbocsátani és arra remélem ez egy póz / és arra remélem most vagyok a legstilizáltabb /  és ez a hangár itt a béleletlen üresség mert akkor / ennél már nem lesz hidegebb” (Hangolás) Itt az önreflexió tétje az önevidencia felszámolása, az Én póz/protézis voltának kinyilvánítása. A radikális vallomásosság igényéről van szó, mely minden látszatot meg akar haladni a költői igazmondás reményében, ugyanakkor ennek az útnak az egyetlen igazsága „a béleletlen üresség”, vagyis a beszéd az Én semmire alapítottságát vallja meg, s ezzel a vallomásosság lehetőségét törli el.
 
Ezek a folyamatok az Utolsó szó jogán című versben összegződnek a leginkább innovatív módon. A szöveg már túllép a minimalizmus szótárán, számos olyan heterogén elemet/fordulatot (pallosjog, fajsúly) enged be a verstérbe, mely a puritán seb-poétika számára hivalkodónak minősülne, és egy olyan (ön)ironikus dikciót hoz működésbe, mely nem csupán a beszélő gesztusait, hanem magának a beszédnek a lehetőségfeltételeit is állandóan elmozdítja. A vers zárlata olyan komplex kép, mely a testiség és személyesség kölcsönös újraértésének szuverén módját vetíti előre: „Minden látszat ellenére, ez itt csak a felkavarodott / mély, nem átjáróház, remélem, megértik a piranhák, /  és amikor lerágják rólam a bálnát, / hozzám érve megtorpannak és beérik ennyivel.” A látszat és igazság, mélység és felszín fogalmainak egymás ellen való kijátszásával az Én strukturálhatósága kérdőjeleződik meg, egyáltalán annak az alapnak a megléte, ami legitimálna bármilyen struktúrát. A test az Énnel párhuzamosan protézissé válik, hiszen a bálna egy másik testet rejt, ugyanakkor ez a Másik sem „igazi”, csupán a felkavarodott mély játszi effektusa. Egy olyan örvény, melyet elpusztítani-felfalni sem érdemes, hiszen lényege épp az entrópia, az önfelbontás berekeszthetetlen folyamata.
 
Itt pedig visszatérünk a seb alakú világhoz, melynek a megcsonkított bálna képezi imaginárius középpontját. Nem tudunk túllátni a bálnán, de sebének mélyére hatolva se részesedünk tudásban, hiszen a piranhák is legfeljebb megcsömörlenek. Zilahi Anna költészete már most plasztikus erővel tudja felmutatni az entrópia testi-személyes következményeit, de a szövegek ígérete még jelentősebb. Ha a seb alakú világ beheged egyszer, akkor a gyógyulás válik utolsó ítéletté. Ennek a gyógyulásnak a folyamata még számos poétikai feladatot rejteget, melyek sikeres megoldását Zilahi átütő tehetsége szavatolja.