hirdetés

Seres Lili Hanna: Konzerválni a brazilokat

2018. július 4.

Vagy ők, vagy a gyerekkamasz énem volt bajnokian lelkes, most sem az új válogatott, sem az új énem nem az. De én legalább vállalom magam, és nem színészkedek úgy, mint Neymar. – Seres Lili Hanna írása A meccs embere című sorozatunkban.

hirdetés

Vad Nirvana-hallgatás közben kezdem el írni azt a szöveget, ami a focis kapcsolódásaimat fogja összeszedni. Merthogy a Nirvanazene erősebben ragadt benn a fejemben, mint a Bikinizene, pedig az volt az utolsó dal, amit a meccs után hallottunk, nekem fekete lyuk van a lelkemben, súgta a hangszóró a melankolikus, Marxim asztalára könyöklős hallgatásunkba.

2006, Szlovákia, itt nyaral a 7. kerületi általános iskola egy kis csoportja, és itt tanulom meg kívülről, hogy Ricardoo Izecson de Santos Leita. Amit igazából úgy írnak, hogy Ricardo Izecson dos Santos Leite, és úgy ejtenek, hogy Kaká. Ronaldinho nevét is tudtam, de már nem ugrik be úgy, mint az Izecson (Ronaldo de Assis Moreira). Szóval igen, naiv brazilimádat 13 éves koromból, a 4 évvel ezelőtti győzelem halvány tudatában. Nevek megtanulása, elkapott pillanatokat, izmos, kitekeredett testeket megörökítő fotók kivágása a Képes Sportból (füzetbe ragasztás természetesen), és egy katartikus csel megjegyzése, ami most is ugyanúgy beugrik, mint az Izecson, árnyalva az akkori képet azzal, hogy annyira azért nem is volt nagy szám.

Nem tudom, mennyire volt valóban autentikus, önfeledt, természetes, boldog, játékos foci a braziloké, mennyire volt valóban az, és mennyire emlékszem én így. Mennyire voltam én az. Önfeledt, boldog, autentikusan ideiglenes brazildrukker, őszinte, erős, de pillanatokig tartó hévvel, mint egy kamaszszerelmes.

Ez a brazilszerelem villant fel bennem, amikor megláttam, hogy szerdán este 8-kor brazil-szerb, a brazilszerelem és egy ismerősöm posztja, miszerint szurkoljunk a szomszédos országoknak, ha már mi nem vagyunk kint, csak egy kicsit tartsunk össze. Az volt az első meccs, amit végignéztem a 2018-as vb-n. A brazil-mexikói a második. Csalódás csalódás hátán. Drága brazilok, gyerekkorom megcsúfolása történik, és még abban sem vagyok biztos, hogy ez teljességggel a ti hibátok lenne.

Visszatérek mindjárt a meccsre, arra, hogy miféle fordított exponencialitást éltem meg a brazildrukkerségem és a gólszámok terén, de előbb inkább a közelebbi focikapocsról. Arról, hogy miért örültem nagyon-nagyon, amikor a félidőben a Marxim női mosdójában az egyik vécéajtón ezt a tollal odapöckölt feliratot láttam meg:



Nos igen, úgy van, Csak a ZTE!, amit igazából úgy ejtenek, hogy Csak a ZETE! Mintha a wc a maga autentikus elzártságával, csöndjével emlékeztetni akarna a távoli, egzotikus csapatok rúgásaiban való elményedés közben az én igazi focikötődésemre. Pedig nem kell emlékeztetni. Ha foci, akkor Zete, ha foci, akkor élő, és nem tévés közvetítés, ha foci, akkor zalaegerszegi stadion, amerikai hot dog, kék-fehér sál a nyakba, húzzák az időt és á, csak kakaskodnak a Dzsudzsákkal (igen, Dzsudzsák nevének hallatán is mindig ez ugrik be), na és persze Manchesternek nincs kegyelem, Béla, Béla.

Meg a büszkeség, amikor elmesélem, hogy nagypapám a ZTE elnöke volt, és most is az MLSZ-ben dolgozik. Erős lelki kötődések, miközben meccset nem nézek, se tv-ben, se élőben, focizni nem focizok, és még azzal is bajban vagyok, hogy mikor jár szöglet, mikor kirúgás. De az én mély kapcsolatom a focival nem ezekből áll, és úgy tűnik, még ha zavarban is vagyok tudatlanságomat és műveletlenségemet illetően, e mély kapcsolatot nem vagyok hajlandó sem magam, sem más által megkérdőjelezni – pedig mennyi mindent megkérdőjelezek magamban, tulajdonképpen teljes identitásom a folyamatos megkérdőjelezésekre épül.

 

És akkor vissza: bár a brazil-szerb is csalódás volt – meglepetten figyeltem, mennyivel izgalmasabban, elevenebben játszanak a szerbek –, mégis a brazilok újabb menetéről akartam írni ide, mert hát a kötődés a tét. És a fordított exponencialitás: ahogy egyre erősebb lett bennem a szomorkás kiábrándultság, úgy nőtt a brazil gólok száma. Mintha bizonyítani akarnának nekem, holott már mindegy. Vagy ők, vagy a gyerekkamasz énem volt bajnokian lelkes, most sem az új válogatott, sem az új énem nem az. De én legalább vállalom magam, és nem színészkedek úgy, mint Neymar. Elképesztő. Tudom, nem nagy szó, mert nem nézek focit, de azért láttam már jópár meccset, és akkora hisztériát, mint amit a bokáját fájlaló Neymar művelt, még soha. Mint akit ördög szállt meg. Mi van itt? Olyan pofaégetően kínos volt a sok és elnagyolt szenvelgés a meccsen, hogy most már nem tudom eldönteni, a színtelen, unalmas játék vagy ez nyomott-e többet a csalódás-latba. A mexikóiak meg ráadásul szépen játszottak, na, azt öröm volt nézni tényleg, és ezt nem csak azért mondom, mert Renátó személyében egy meggyőző Mexikó-drukker ült mellettem. Furcsa, skizoid érzés volt felszisszenni egy kihagyott mexikói helyzetnél, kimondani, hogy nagyon megérdemelnének legalább egy gólt, és hát igen, egyre csalódottabbnak lenni a brazil gólok után. Ugyanolyan volt mindkettő, mondhatni baleset a belövés. Így győzni, ilyen győzelemre büszkének lenni... Teljes a nihil.

Na jó, nem teljes, a gyerekkori Zete- és a brazilszeretetetet ugyanis boldogan konzerválom, egyik csapat sincs már aktívan az életemben, mondjuk, hogy a szívem kispadján ülnek, jaj, ezt ne mondjuk, viszont arra csak most gondolok, hogy majdnem olyan ez, mint amikor egy régi szerelmed már egész máshogy néz ki, csúnyább, furcsább, idegenebb, a szívedben őrzött képhez semmi köze. Ilyen volt ez a színtelen-szagtalan brazil válogatott is, úgyhogy inkább a Brazilok című magyar filmre emlékeztetném magunkat – így is lehet konzerválni, hasznosítani a hasznosíthatót.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.