hirdetés

Seres Lili Hanna: Mindenkor-enyémvalóság

2018. június 4.

Örülünk, hogy egyáltalán le tudjuk játszani a kazettát, a nagy része nem jó minőségű, néhol olyan a hangunk, a levegővételünk, tompa és mély, mint terhes-ultrahangon a szívdobogás. – Seres Lili Hanna 2flekken.

hirdetés

- Seres Lili vagyok.
- Hány éves?
- Ennyi vagyok!
- Az mennyi?
- Nem tudom...
- Nem tudod? Mutatni tudod csak?
- Igen.

„Husserl megkülönbözteti a legújabb múltat, amely bizonyos mértékig még a jelenhez tartozik (...), a visszaemlékezésben élő múlttól, amely reprezentációból származik, és már nem része a jelennek, még ha a jelen bőségesen tartalmazza is a múlt legújabb elemeit. Például a gyerekkoromba azzal az érzéssel képzelem vissza magam, hogy azok a dolgok egy másik időtérben estek meg. (...) Ám ez a másságérzet, jóllehet megkülönböztetés-mozzanatot visz be a visszaemlékezés időterébe, nem rombolja szét azt a két lényegi minőséget, amely a visszaemlékezésben élő múlt és jelen egymáshoz való viszonyát jellemzi: az időbeli kontinuitást és az emlékezés mindenkor-enyémvalóságát [...]".*

Igen, másik időtér, mintha másik ember. Ráadásul én nem is emlékszem. Engem emlékeztetnek. A mindjárt 25 éves hallgatja egy kis koszlott magnón a 3 éves... önmagát. Énekelve hangsúlyozás, félpercekig gondolkodás, máskor meg összevissza beszélés folyamatosan. Egy hároméves gyerek, a hároméves én. Néhol a gondolatoknak nehézkesen szavakat keresve, de töretlenül mesélek, magyarázok, mondom, mondom, mondom. Nem, nem ez a különbség, azt hiszem. Az éneklő beszéden túl: a kritikátlanság. Amire csak a gyerek képes, és egy kicsit az is, aki önazonos, felszabadult. Nem mondom, hogy ha egy közegben teljes biztonságban érzem magam, akkor most is tudok ilyen kritikátlan lenni, mert nem, ez az önazonos emberről jött vízióm is csak sántikál, ez tényleg a gyerek legsajátabbja. Hogy nem zavartatja magát. Bizonyos dolgokat próbálunk megőrizni, a nyitottságot, a kíváncsiságot, visszahozni az önfeledtséget, de az ilyen szintű zavartalanságot nem tudjuk: amikor valakinek a társaságában is a saját tudatunkba mélyedve mélázunk lassan, ráérősen, kizárva azt is, akit bevonunk.

Sok fotóm van magamról. A csecsemő, a kisgyerek Liliről. Videók is vannak, de azt nem nagyon veszem elő, és azokról is inkább a külsőre emlékszem, a mozgásra, a hangra nem. Erre jön egy felvétel... Tízórait csinálok ezen a forró június eleji vasárnapon, a kis piros rádióból szól a Klubrádió beszélgetőműsora, Mama bejön, egy 1996 Lili feliratú kazettát tesz a magnóba, recsegve elindul. Hallgatjuk, a konyhapultra könyökölünk, az idő ott álldogál mellettünk. Én is álldogálok, lehajtott fejjel próbálom kivenni a szavaimat, a hosszú csendek alatt a lábfejem bambulom, érzem, hogy az idő menne tovább, de annyira mégsem ragaszkodik hozzá, hogy hagyjuk múlni, itt marad, és ő hagyja, hogy minden fontos teendőm helyett elmerüljek a közel 22 évvel ezelőtti héliuménekemben. Örülünk, hogy egyáltalán le tudjuk játszani a kazettát, a nagy része nem jó minőségű, néhol olyan a hangunk, a levegővételünk, tompa és mély, mint terhes-ultrahangon a szívdobogás.

Áll egy fotó a könyvespolcomon. Széles, afrikai hangulatú keretben. Olyan ötéves lehetek, tél van, a hóban guggolok, terpeszemben egy nagyon kicsi hóember, akinek az arca, a napszemüvege és a szája vonala, valószínűleg véletlenül, igen flegmára és nagystílűre sikeredett. Én meg vigyorgok, jobban mondva nevetek a majmos sapkámban. Nemrég találtam a képet és kiraktam, hogy a sok felesleges gyötrelemből és önanalízisből néha kipillantsak rá. A tudatlan-ártatlan nevető ötévesre feladatot bíztam. Csak guggolj itt a könyvespolcon, nevess rám néha, juttasd eszembe, amit a legkönnyebb elfelejteni.

Mindenkor-enyémvalóság, ezt a szót teszem még ki a polcra.

 

* Paul RICOEUR, Emlékezet-felejtés-történelem, ford. RÓZSAHEGYI Edit = Narratívák, III., szerk. THOMKA Beáta, Kijárat, Budapest, 1999, 54.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.