hirdetés

"Sértődés sértődést szül"

2009. november 13.
A Die Welt-ben megjelent Kertész Imre-interjú kapcsán a Litera körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez. Ez alkalommal Takáts József és Borbély Szilárd reagálását olvashatják. A beérkező válaszokat folyamatosan közöljük.
hirdetés

Kertész Imrével, nyolcvanadik születésnapja alkalmából, interjút készített a Die Welt. A beszélgetés MTI által lefordított változata a hétvégén azonnal viharokat kavart. (Egy nappal később Kertész Imre  felháborodásának adott hangot, miszerint meghamisították amúgy kritikai éllel közölt szavait. A későbbiekben az MTI új fordítást adott közre.) A Népszabadság hétfői számában Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című jegyzetében reagált a Nobel-díjas író nyilatkozatára. A Litera Radnóti Sándor publicisztikáját vitaindító szövegnek tekinti, és ez alapján körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez.

„Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolni kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele. A Swifteket, Lichtenbergeket, Thomas Bernhardokat. Érettségének tesztje ez. „Wenn ich dich lieb habe, was geht's dich an?", „ha szeretlek, mi közöd hozzá?", hangzik egy híres Goethe-idézet.” - írta Radnóti Sándor a Népszabadságban leközölt jegyzetében. Ön miként látja: a Kertész Imre születésnapjára készült, s interpretációi révén elhíresült interjú mennyiben nevezhető tabusértőnek vagy leírónak?

Takáts József: Mindenekelőtt: egyetértek Radnóti Sándor idézett mondataival. Számomra az interjúnak nem is a politikai ítéletei tűnnek kínosnak: azok csak túlzások. Mérsékeltre fogalmazott, ezért meggyőzőbb változatukat nap, mint nap leírják, elmondják magyarul mások is. A magyar irodalommal, kultúrával kapcsolatos mondatai kínosak igazán, mert egyszerre tűnnek kisszerűnek és őszintétlennek, önellentmondásosnak és felületesnek. De hát azt valószínűleg a Die Welt művelt olvasói is sejtik (az interjú tranzisztoros rádiós példája ellenére), hogy a szocializmus kori Budapesten is lehetett Operaházba járni – ha máshonnan nem, Kertész kiváló művéből, az Angol lobogóból sejthetik. Az se olyan nagy baj, ha ezentúl a német olvasók azt hiszik Kertész állítása nyomán, hogy Krúdy jelentős esszéista is volt – noha ezt valószínűleg sohasem fogják tudni leellenőrizni. A kronológiát viszont bizonyára ismerik, ezért nem hiszem, hogy Kertész kijelentéséből („a szocializmus évei alatt egyetlen államilag engedélyezett könyvet sem olvastam”) arra a következtetésre jutnának, hogy a szocializmus idején kiadott magyar könyvek mind érdektelen művek lehetnek – mert legalább egy, a Sorstalanság biztosan eszükbe jut, ami nem az.  

Lát-e esélyt arra, hogy a születésnapi interjú körüli hírverés és polémia ne befolyásolja Kertész Imre műveinek magyarországi olvasatát? Milyen következményeket jósol?

T. J.: Rövid távon bizonyára befolyásolni fogja, hosszabb távon azonban nem hiszem. A Sorstalanság, az Angol lobogó, a Kaddis attól még nagyszerű magyar irodalmi alkotások maradnak, hogy a szerzőjük milyen nyilatkozatokat tesz. Az interjúkat elfeledjük, a művek maradnak.  
„A magyarság régi terhei - a hazugság és az elfojtásra való hajlam - jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.” - mondta Kertész Imre az ominózus interjúban. Ön szerint segíti-e ez a megfogalmazás a múlttal való szembenézést?

T. J.: Az első idézett mondat etnikai kollektivista megfogalmazása és nemzetpszichológiai spekulációja elég távol esik az én szemléletemtől – s szerintem távol kellene, hogy essék egy olyan embertől is, aki úgy jellemzi magát, hogy „a faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes”. De hát e mondat nem tanulmányból, hanem interjúból származik: értekező prózában biztosan pontosabban fogalmazna Kertész is. Az idézet második mondatával azonban sajnos egyet kell értenem: a 20. század magyar és magyarországi történelmének számos kínos folyamata, konfliktusa (több, mint amiket az interjúban Kertész emlegetett) társadalmi értelemben feldolgozatlan, megbeszéletlen, megjelenítetlen, s erre nagyon is fontos újra és újra emlékeztetni a hazai politikai, kulturális és média elitet.



(Borbély Szilárd összefüggő tanulmányban értékelte a Kertész-interjú nyomán kialakult polémiát.)

Borbély Szilárd:
Ahogy Kertész látja


Mielőtt hagynánk magunkat sodorni a sértett és gyűlölködő magyar közélettől, egy pillanatra adjuk egy esélyt az elhangzott és a leírt szavaknak, és tegyük fel kérdést: De mi van, ha nem téved Kertész? Vajon akkor mi történik velünk? Vajon halálos sebet ütnek rajtunk, kulturális és nemzeti önismeretünkön Kertész németül elhangzott és németül megjelent szavai? Vajon látva és hallva a felhorkanást, nem inkább mi vagyunk a sértettek és vajon nem a mi önismeretünk működik vakon, és ezért hördül fel bennünk a tiltakozás, mert elevenünkre tapintottak? Ha pedig Kertészt önismerete nem hagyta cserben, és szellemi látása sem homályosult el, csak a nézőpontja más, mint a mienk, akkor lehet, hogy meg kellene fontolni, hogy mindaz, amit mond, valahol át van gondolva, és nem merő sértő szándék vezeti a fogalmazást. Azt a feltevést ugye megkockáztathatjuk, hogy Kertész nézőpontja, ahonnan szövegeit megkonstruálja, ahogy az a Sorstalanság esetében is történt, lényegesen más, mint a magyar irodalom és kultúra nézőpontja. Vajon nem igaz az, hogy a Sorstalanság szerkesztése, elbeszélésmódja és nyelve valóban nem Jókai vagy Vas Gereben, Mikszáth vagy Móricz, Herczeg Ferenc vagy Kosztolányi, Márai vagy Németh László regénypoétikájából nőtt ki? Ezt aligha volna érdemes cáfolni. Ahogy az is megállja a helyét, a kötelezően szelektív és homogenizáló, 1945 után változó, de szemléletében folyamatos magyar nemzeti kánon, talán épp a rasszizmus okán őt ért kizárások tapasztalata miatt, valóban taszította. Kertész művei nem a kanonikus szövegekkel ápolhatnak rokonságot, ahogy pontosan látja ő maga, hanem - ez persze egy ilyen beszélgetésben dehonesztálólag hathat a magát végtelen értékek tárházának tudó magyar irodalommal szemben - a kánontól távol, valóban egyfajta nagyvárosi szubkultúrában, szerényen meghúzódó Szomory és Krúdy említhető. És hát valóban, aki olvasta Kertész munkáit, tudja, hogy hősei Wagner, Thomas Mann, Nietzsche, Roth, Mahler egy valamikor létezett, klasszikus európai álom utóvédharcosai. Egy olyan Európáé, amely már 1933-ra összeomlott. A modern Európa ennek a klasszikus szellemnek a dekonstruálása, lebontása és újraépítése jegyében jött létre a két háború között, Musil, Kafka, Walter Benjamin, Klee, Schönberg és még sokak műveiben. De ha mindaz igaz, amit Kertész mond, vajon min is háborodunk mi fel, magyarok? Hogy nem dicséri a Die Welt riportere előtt Adyt és Babitsot? De ha egyszer valóban nem ők voltak a hősei? Mi fáj akkor nekünk, magyaroknak ezekben a szavakban?
Ha tetszik, valóban erős kritika a magyar irodalomra és kultúrára nézve, aminek jelentőségével épp úgy nem merünk szembe nézni, mint a Kertész által a beszélgetésben említett többi, társadalmi és történeti kérdéssel, hogy amikor a magyar írót először Nobel-díja méltatta a világ, akkor nem a belterjes magyar, általunk értéknek gondolt hagyományból emelt ki művet és alkotót. Fájdalmas lehet ez, és valóban fájdalmas is, és talán mindez érthetővé is teszi, hogy miért volt szinte általános a felháborodás vagy a fanyalgás az öröm és ujjongás hangjai helyett 2002-ben hazánkban. Még akkor is megfontolandó nemzeti önismereti kérdés ez, ha figyelembe vesszük, hogy a Sorstalanságot ért kitűntetés mögött ott sejlik Kelet-Európa és a Holocaust iránti európai lelki ismeretfurdalás is. De onnan, ahonnan Kertész látja saját magát és munkáit, lássuk be, nincs a riportban mély igazságtalanság. A tranzisztoros rádión sértődjünk meg? Hát ki nem emlékszik még, hogy milyen nehéz volt a Sokol márkájú szerkezetek lelkét kitapasztalani?
Mert azt talán nem nehéz belátni, hogy Kertész valóban, úgy tűnik, tudatosan és elszántan, távol tartotta magát attól a magyar kultúrától és irodalomtól, amely sajátos belterjes világát jelenti. A nemzeti irodalmat és kultúrát, azt az irodalmilag alapozott kultúrát, amelyet a 19. században létesített egy kis és meghatározó befolyással bíró kör. Ha legondolkodunk kicsit, feltűnhet nekünk, magyaroknak, hogy a magyar kultúra minden sokfélesége és gazdagsága ellenére nem bír sokféleséggel. Nem élnek egymás mellett virágzó irodalmi felfogások, esztétikai iskolák, nem tudjuk felsorolni az irodalmi sokféleség számtalan útját, Kizárás és homogenizálás egyszerre regulázza irodalmi és szellemi életünket. A kánon még ma is, posztmodern és demokratikus autonómiák közegében a legfőbb kérdés, annak megalkotása és uralása. Mert nincs többféle kánon, csak egy kánon lehetséges, a nemzeti hagyományok kánonja. Fel tudnánk-e sorolni a magyar irodalomban a krimi jelentős szerzőit, az utazási irodalom, a gyerek és ifjúsági irodalom, a kaland és a lektűrirodalom nagyra értékelt magyar szerzőit, az erotikus és a pornográf műfaj nemzeti értékeit már nem is merném említeni. És még tovább. Hol vannak azok a szerves művészeti együttműködésre utaló iskolák, mozgalmak, intézmények, folyóiratok, ahol a szó, a zene, a tér, a táj, a képiség, a nevelés, az ökológia, stb. egymást átható és megtermékenyítő kulturális sokfélesége lábra kapott. Hol a kultúránk szerves, sokszínű, bensőséges mozgása? Hol van a kihívás, amelyet más kultúráknak tett fel? A nagybányai, majd gödöllői iskola, a szentendrei csoport kulturális, művészi kísérletei milyen szerény és mostoha történeti emlékezettel bírnak hazánkban. Hol van az a magyar kultúra, amely le tudta volna vetni magáról a nemzeti hagyományok irodalmi diktatúráját, és bátor, gazdag, szabad és valóban magyar, ezért kihívást jelentő iskolát teremtett volna? Miért csak a kultikus költők versei fémjelzik a köztudatban a magyar irodalmat, a magyar kultúrát? Vajon mindez nem annak a jele, hogy egyetlen igazság vezérelte a kánont, a kánonalkotást az elmúlt kétszáz évben, és ezzel együtt járt a kizárás és az egységesítés szelleme?  
Mintha mi magyarok egy zárt és egységes beszédben hinnénk. Ez a bensőséges hang egyszerre patetikus és sértett. Patetikus, amikor saját értékeit recitálja, és sértett, amikor - főként Európától - el nem ismert, de vélelmezett nagysága felett kesereg. És amikor kritikára lel, hangosan és engesztelhetetlenül megsértődik. És ahogy az lenni szokott: a sértődés sértődést szül.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.