Siegfried Lenz író emlékezetes könyve, amelyet magyarul is olvashatott az olvasóközönség: a Németóra. Most várható regényében tanárnő és diákja, Stella és Christian egymásba szeretnek. A huszadik század második felében sem éppen szabályos história az ilyen, kivált egy tengerparti német kisvárosban. Siegfried Lenz szemérmes előadásában azonban úgyszólván magától értetődő. Az orvul lesújtó, értelmetlen, korai halál fényében éppen ez a látszólagos banalitás olyan fájdalmas: mert visszahozhatatlan. Halk tónusú művével óriási sikert aratott hazájában a nyolcvan fölött járó szerző.

***

Sosem gondoltam volna, hogy ez az esemény Stellának alkalom lesz nyilvánosan vállalni, hogy közünk van egymáshoz; hogy, ha nem is szavakkal, csupán egy gesztussal, de ki fogja ezt nyilvánítani. Kiválasztották és felkérték őt, hogy helyettesítse a skót delegált szinkrontolmácsát, aki elkapott az influenza. Jókedvűen, de valamelyes szorongással is mesélt erről a megbízatásról, szorongással azért, mert be kellett vallania, hogy nem tud eleget a különböző halfajtákról. – Látod, Christian, mindig van alkalom arra, hogy tanuljon valami újat az ember. – És megtanulta, mi angolul az a nagy morgóhal, mi a rombuszhal és mi a fogas; a makrélával és a heringgel nem voltak nehézségei. A konferencia nyitófogadásán minden okom megvolt az elképedésre: a hét ország halászati szakértői olyan vehemensen és szűnni nem akaróan üdvözölték egymást, mint akik eddig szenvedtek egymás hiányától, s mintha a viszontlátás örömének kinyilvánítása rendkívüli állóképességet követelne tőlük. Azok a kézfogások, vállveregetések, ölelések, hátlapogatások, azok a felkiáltások – akárha valamilyen rég várt családi ünnepség zajlana a Seeblick teraszán! Amikor a delegációk elindultak befelé, a nagyterembe – Stella „Hallgasd csak meg te is!” felkiáltással fölszólított, hogy legyek én is ott a konferencián – egy karonfogva lépdelő pár nyomába eredtem; mindkettejük hajtókáján egy vízből kiugró halat, alighanem tengeri pisztrángot ábrázoló névtábla volt; Stella is ilyen táblácskát viselt. Mielőtt a terembe léphettem volna, erőteljesen megragadták a felsőkaromat, egy magas termetű biztonsági őr félrevont és – korántsem barátságtalanul – megkérdezte: – Szintén küldött? –, s hogy nem válaszoltam rögtön, odaintette egy kollégáját, aki csuklón ragadott és a „Nyugalom, csak egészen nyugodtan!” szavak kíséretében egy szobanövényekkel díszített sarok felé tessékelt. Stella látta ezt, energikus léptekkel hozzánk sietett, s olyan hangon, amilyet még sosem hallottam tőle, odasziszegte a férfiaknak: – A referensem; eresszék el azonnal! –, és nyomatékul rábökött a névtáblájára. Kézen fogtál; a két rendfenntartó erő tanácstalanul nézett egymásra, mindenesetre békén hagytak, mi pedig, mint akik egymáshoz tartoznak, bevonultunk a nagyterembe. Az első sorban, az emelvény előtt találtam helyet, Stella fönt ült le a küldött mellé, akinek majd tolmácsolnia kell; a skót halászati szakértő pakompartot viselt, lezser tartással ült és maga elé nézett.

Egy norvég halászati szakértő köszöntötte a konferencia résztvevőit, akiket „My dear friends and colleagues”-nak szólított; szinte dallamos volt, ahogyan angolul beszélt, tolmácsa útján azt a jó hírt adta az egybegyűltek tudtára, hogy az északi-tengeri heringhalászatra vonatkozó legutóbbi kvóta-szabályozás beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A bejelentést tapssal nyugtázták; arra kellett gondolnom, hogy ehhez a sikerhez mindannyian hozzájárultak. További két rövid előadás következett; a skót szakértő az előre följegyzett címszavai alapján beszélt: az angolnahalászat drámai helyzetéről. Kénytelen arra figyelmeztetni, vélte, hogy az angolna hamarosan teljesen el fog tűnni vizeinkből, ha nem teszünk megfelelő intézkedéseket a védelmében; hogy idáig fajult a helyzet, azért nem csupán a korlátlan halászatot okolta, hanem a megváltozott atlanti-óceáni áramlatokat is, amelyek nem kedveztek a hozzánk változatlanul a Sargasso-tengerből érkező fiatal üvegangolnáknak. Stella, miközben fordította, csak néhányszor kérdezett rá, mire is gondol az előadó, igaz, olykor – amint a habozásából meg a mondatok hosszából észrevettem – alighanem körülírásokkal segített magán. A skót szakértő a végén megköszönte neki a tolmácsolást, részint jelzésszerűen meghajolva, részint úgy, hogy egy papírdarabot tolt eléje; felteszem, párszavas szerencsekívánattal. Később magam is láthattam, hogy e skót úr tehetséges gyorsportré-rajzoló is; sellőnek rajzolta le Stellát, szépen ívelt halfarokkal. Olyan káprázatosan néztél ki, Stella, hogy bárhová követtelek volna, akár a tenger fenekére is.
[…]

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy [a skót delegált] mindegyre igyekezett közel kerülni Stellához; bárkivel beszélgetett, beszélgetőtársa válla fölött vagy mellette elnézve fél szemmel mindig Stellát kereste. Az egyik asztal mellett állva (amelyről párolt makrélát falatoztunk) Stella megmutatta a róla készült gyorsvázlatot; a műkedvelő portretista hosszú hajjal, nagy, álmodozó szemmel ábrázolt, Stella, a pikkelyes halfarkadat megpillantva ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy tüstént megérintselek. Nem húzta el a kezét, könnyed mozdulattal odaintett egy lengyel halszakértőnek: – Máris, rögtön jövök –; majd elfordultában még azt mondta: – Ma este várlak, Christian; csak kopogj be az ablakon, majd lepillantott a tréfás sellőrajzra és mosolyogva hozzátette: – Come and see.
[…]

Rövid beszélgetésbe bonyolódtam az egyik konferenciavendéggel (azt hitte, korábban a bergeni halászati biológiai intézetben találkozott velem); utána körülnézve észrevettem, hogy Stella nincs már a teremben – elhagytam a Seeblick szállodát, végigballagtam a strand mellett, azután a partmenti úton; nagyon ráérősen ballagtam, időt akartam hagyni Stellának. Előre örültem, hogy nemsokára újra látni fogom; annyira átjárt ez az öröm és az izgatottság, hogy elhatároztam, beszélni fogok Stellával a jövőről, a jövőnkről, be akartam avatni a közös életünket illető terveimbe; nem voltam semmire tekintettel, amikor ezt a tervet kisütöttem, egyszerűen azt gondoltam, jogom van tartósan érezni, amit érzek. Ilyen hangulatban vágtam neki a scharmündei útnak. Stella szobájában égett a villany, egy kis olvasólámpa, ő maga nem volt a szobában; átmásztam az alacsony kerítésen, a napraforgókhoz lopakodtam és belestem a konyhába; mindketten ott voltak, Stella egy nyeles lábasból valami folyadékot öntött egy tálkába, az apja, az öreg rádiós pedig egy padon ülve várakozó pillantással nézte a lányát. Miközben Stella tett-vett, időnként szólt egy pár szót az apjához, mintha türelemre akarná inteni; csodálkoztam, milyen odaadó figyelemmel csüggött az apja a lányán, kiváltképp amikor Stella kenyeret kezdett szelni, úgy láttam, egy nehéz, sűrű parasztkenyérből vág le, száját összeszorítva, szeleteket. A kenyér fölött állt, nagyon precízen helyezte rá a kést, és nyomta, teljes erőből nyomta lefelé, olykor alsó ajkát előretolva kifújta a haját az arcából. Ezután az apja elé tette a kenyeret és a tálkát, leült, és nézte, hogy eszik az öreg; gyorsan, az öregekre jellemző éhséggel, sőt mondhatni, öregkori mohósággal evett. Stella, talán hogy dicsérje és bátorítsa, finoman megveregette a vállát, s amikor az apja megtörte az utolsó kenyérszeletet a tányérka fölött, Stella homlokon csókolta őt, a veterán rádiós pedig megragadta a lánya kezét, és egy pillanatig szótlanul a két marka közé zárta. Visszahúzódtam a napraforgók rejtette megfigyelőállásomból, vetettem még egy pillantás Stella szobájába, azután – már szürkült az est – útnak eredtem haza, nyugodt, felszabadult szívvel s azzal az elhatározással, hogy késlekedés nélkül megírom Stellának, miért nem kopogtam az ablakán. Képtelen voltam rá: mélyen, kiolthatatlanul belém vésődött a konyhai kép; egyszerűen nem tudtam hozzá bekopogni.

Még írtam, amikor kaparászást hallottam az ajtómon; nem kopogott, hanem kaparászott valami vagy valaki, mint a kutyák meg a macskák, ha azt akarják, engedjék be őket.

Sonja állt az ajtó előtt, mezítláb, az ujjatlan nyári ruhájában; kis szomszédnőm nem is köszönt, csak egyszerűen besétált, ahogy máskor is szokott, megjegyzésemre, hogy: – Neked már rég ágyban lenne a helyed –, annyit mondott: – Egyedül vagyok otthon. – Öntudatosan az íróasztalomhoz lépett, föltérdelt a székemre és mosolyogva az asztalra tett valamit. – Neked, Christian, neked találtam. – A Stelláról és rólam készült fénykép előtt egy borostyánkövet pillantottam meg; nem volt nagyobb egy dobókockánál, a szélein valamelyest hibás-homályos, de a közepe tiszta és átlátszó volt. – A parton találtad? – Egy hínárgubancon volt fönnakadva, egy kitépett hínáron. – Odaadtam Sonjának a nagyítómat, ő pedig kutatni kezdett, figyelmesen, akkurátusan; természetesen tudta, mit lehet a borostyánkőben találni, és mint aki már várta, de legalábbis remélte a felfedezést, megállapította: – Igen, Christian, van benne valami. – Ide-oda vándorolt köztünk a nagyító, sikeres volt a keresésünk, amint azt egymást megerősítve megállapítottuk. – Egy bogár, Christian, egy kis bogár! – Én pedig hozzátettem: – És egy szúnyog is; egyikük sem vigyázott, amikor legördült a gyantacsepp, és örökre itt maradtak a borostyánban. – Sonjának ennyi elég volt, beérte a magyarázatommal; a foglyul esett rovaroknál jobban érdekelte a fénykép Stelláról és rólam; fölvette az asztalról. – A tanárnőd, ugye? – Igen, Sonja, a tanárnőm, Petersen asszony. – Sokáig töprengett, latolgatta, mit is árul el rólunk a fotó, majd hirtelen azt kérdezte: – Szeretitek egymást? – Mért kérdezed? – Ha szeretitek egymást, akkor biztosan nem buksz meg. – Anélkül is átmegyek, ‑ mondtam. – Nemsokára engem is tanítani fog! – Annak csak örülhetsz, Sonja, nagyon érdekes órákat tart. – És ha majd itt lakik; meglátogathatlak benneteket? – Bármikor, Sonja, bármikor átjöhetsz hozzánk. – Elgondolkodott; biztos voltam benne, hogy kérdezett volna még, mert nagyon izgatta a kapcsolatunk Stellával, ekkor azonban szólították; rögtön megismertem a mamája hangját, ezt az éles, ellenszenves hangot, amely – néha ezt gondoltam – még a madarakat is ingerelte az öbölben. Megköszöntem Sonjának a borostyánt, és megígértem, hogy ott hagyom a fénykép mellett.

Ismét egyedül maradván elővettem a fiókból a betétkönyvemet; rég nem nyúltam hozzá, a kétszáz márkás szaldóval konfirmációs ajándékként kapott takarékkönyvhöz. A könyvben most kétszáznegyven márka volt. Elhatároztam, hogy kiveszek százötvenet; nem tudtam még, mit akarok kezdeni a pénzzel, csak annak éreztem szükségét, hogy – minden eshetőségre – nálam legyen.