hirdetés

Sipos Balázs: Az elmúlt 25 év valódi bukástörténet

2017. április 12.

A hamarosan kezdődő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon jelentik be, ki nyeri az idei Hazai Attila Irodalmi Díjat. Ennek apropóján megkérdeztünk néhány kritikust, irodalomtörténészt, mit gondolnak, mennyire jellemzi ma az irodalmat az új utak keresése, a kockázatvállalás, mindaz, ami Hazai prózáját jellemezte. Sipos Balázs válaszol.

hirdetés

Hamarosan bejelentik, ki kapja idén a Hazai Attila Irodalmi Díjat, melyet a zsűri a névadó szellemében kísérletező, újító, kockázatvállaló művek alkotóinak ítéli meg minden évben. Hogy látod, mennyire jellemző a kortárs irodalom különböző generációira a kockázatvállalás, az új utak keresése?

Meglehet, hogy az alább következő megjegyzéseimet túlságosan táplálja egy olyan kor iránti nosztalgia, aminek nem is voltam a részese.

Sokakkal ellentétben a kilencvenes években fiatal magyar irodalmat, amihez Hazai is tartozott – és amit BZA a maga keresetlen stílusában a semmi irodalmának bélyegzett (éppolyan esetlenül, ahogy annak idején az im- és expresszionizmust is lekicsinylőn nevezték kritikusai úgy, ahogy), és amitől a sikítófrász jött a prózafordulatot levezénylő irodalmárok jelentős részére, mint akik megrettentek az ő bábáskodásukkal (is) lezajlott fordulattól, és ami a mából visszanézve lezárult, megrekedt, a múltba vesző korszaknak tűnik –, a magyar irodalom igazán jelentős, a (kilencszáz)húszas évekével, az abszolút csúcskorszaknak tartott időszakkal egyenrangúnak gondolom. Mindkettőt (itt bővebben persze ki nem fejthető módon) jellemezte: az esztétikai ideológiákat illető nagyfokú differenciálódás; az aktorok (prózaírók, költők, esszéisták, kritikusok, teoretikusok, fordítók) egymásra való aktív figyelme; az irodalomelmélet és a szépirodalom beszédmódjainak egymásba-fonódása: artisztikus teória és okos fikció; az előző évtizedekből átöröklött formák kíméletlen felülvizsgálata; a művészeti ágak (irodalom-film-színház-zene-képzőművészet, amik mellett a kilencvenes években a TV és az internet is megjelent) közti magától értetődő átjárás, a többi művészeti ág irodalmi témává emelése, az irodalom „megnyitása”; külföldi hatásdömping, rengeteg szépirodalmi fordítás és rengeteg elsajátítandó-beépítendő-kiírandó elmélet, melyeket kínos volt nem ismerni; a tízes-húszas években az érett, a kilencvenesekben a kései kapitalizmus betörése révén végbement társadalmi-politikai átrendeződések következtében megjelent társadalmi rétegek – többnyire alávetettek, bár egész más lágéban: Édes Annák és lúzer Ferik – beáramlása az irodalomba, s velük együtt új figurák, új problémák, új nyelvek irodalmi leképzése stb. Ennek a mezőnek a szisztematikus megírása még várat magára; máig a Károlyi Csaba szerkesztette Csipesszel a lángot (1994) nyújtja a legjobb körképet a korszakról (bár szükségképp hiányosat, hiszen a közepén született), amit ne is keressenek a könyvesboltokban, hiszen természetesen régóta – két évtizede? – beszerezhetetlen.

Nem irányzat volt ez, nem is műhely vagy mozgalom (bár sokan nyilván már-már mozgalomszerűen összejártak és dolgoztak szövegeken vagy folyóiraton, és az egésznek utólag lenni látszik egy sosemvolt és felszabadult önironikus poszt-avantgárd hangulata), inkább valami egyöntetű pezsgés, a gyorsan-érkezett és gyorsan-feldolgozandó, mára elképzelhetetlenül (mert számunkra túlontúl megszokottá vált) újszerű és kábítóan eklektikus „nyugati” hatások (pl. a megkésett, de nagyot robbanó poszt-strukturalizmus, vagy az ekkori Nouvelle Vague, vagyis az amerikai függetlenfilm, vagy az elektronikus könnyűzene, vagy a szórakoztató TV, vagy [legfőképp?] a számítógép/új média) intenzifikálta, „robbanásszerű” kulturális tobzódás.

Az ezredforduló előtti irodalmi mező figyelembevétele nélkül érthetetlen, miféle botrány volt a Hazai (és Garaczi) szövegei körül kirobbant. Meggyőződésem, hogy az akkori botrány egészen más típusú botrány volt, mint amilyeneket ma élünk meg. Nem azért, mert ne lett volna politikai jelentése/-sük. Hogyne lett volna, mégha ma mindaz, amiben pártok vagy politikusok neve nem hangzik el, máris „szakmai belügynek” tűnik. Ezeknek a botrányoknak a politikai jelentése lényegesen komplexebb volt, mint amilyen politikai jelentése a mai, többnyire a kultúrapusztítás újabb és újabb instanciái miatt kirobbanó botrányoknak van. A mai botrányok szinte kizárólag morális kódok alapján szerveződnek – „nem tehetik”, „nem engedhetjük” –, nem egyenrangú szereplők közt folynak és a reakcióra – párbeszéd híján (mert hogyan is lehetne párbeszéd nem-egyenrangú felek közt) a hangos tüntetésre és a csöndes elvonulásra – redukálják a kulturális mező aktorainak cselekvési lehetőségét. A kilencvenes évek botrányai ezzel szemben diszkurzív események voltak: nem odakint folytak, hanem idebent, szövegek sorai között; maga az irodalmi mező folytatta le őket.

Ha viszont kizárólag a megtépázott és összezsugorított irodalmi mezőnkre fókuszálunk – ez a politikai aktorok és potentátok mindenütt-jelenléte miatt ma igazán nem könnyű –, azt látni, hogy enélkül a kilencvenes években folyt diskurzus nélkül, enélkül az azóta tönkrement, elsilányult, marginalizálódott, könyvtárak szétfirkált, letépett borítójú, olvasatlan köteteivé degradálódott diskurzus nélkül ez a hol politikai apátiába süppedt, hol a piaci tetszeni-vágyásba feledkező mező már nem is képes önmagából botrányt szülni. Egy aktív és figyelmes, ha kell, gyengéd, ha kell, agresszív diskurzus nélkül hogyan is robbanthatnának ki vitákat a szépirodalmi termelés produktumai. A kilencvenes évek irodalmi mezője nemcsakhogy intézményileg vált nagyon gyorsan rendkívül tagolttá (folyóiratok, egyetemek melletti műhelyek jöttek létre, és sok-sok vakmerő kiadó), de az irodalmi megszólalásmód tekintetében is hihetetlenül mértékben heterogenizálódott: az epika és a líra mellé ekkor, egy szűk évtized erejéig, felzárkózott az esszé és a tanulmány, ráadásul nem a magyar hagyomány kopottas, mélázós, anekdotázós módján szólalt meg (amibe azóta megint visszacsúszott), hanem filozófiailag/irodalomelméletileg kimunkált, izgalmas, agresszív, sziporkázó, szétszórt, önfeledt írásmódokon.

Nem egyszerűen arról van szó, amit leegyszerűsítőleg mondani szoktunk, hogy abban az időszakban egyszerűen éktelen presztízse lett volna a tudásnak, hanem inkább arról, hogy az olvasás szisztematikussága és az írás minuciózussága kezdett hirtelen nagyon magas színvonalon mozogni. Ettől az irodalom okosabb lett.

A Hazai és Garaczi nevekkel fémjelezhető botrányok meglehetősen sok hasonlóságot mutattak: mindkét vita rendkívül performatív módon zajlott (ez az évtized még nagyon kedvelte a színpadias megszólalásokat, hiszen létezett közös/tágas nyilvánosság), és sokkal inkább szólt az önmegnyilvánítás, a látszani-vágyás, a pozíció-foglalás akarásáról – ami persze lehetőséget adott a befogadott hatásdömping és a frissen létrejött szekértáborok mozgósítására is –, mint a szóban forgó tárgyakról, Garaczi és Hazai írásmódjáról.

A Garaczi körül kialakult botrány, ezt sokan sokfelé megírták, a kánon-(át)építés botránya volt, egy nyilvánosság előtt, Garaczi szövegei kapcsán lezajlott irodalomelméleti párbajsorozat, amiben az is küzdőfélként sorakozott fel, akinek pedig nem is voltak ilyen jellegű ambíciói (hát még akiknek voltak). Mindennek rengeteg csúf egyetempolitikai vonzata is volt: pozíciófoglalások, komplett irodalomelméleti irányzatok megbélyegzése, egyetemi figurák a maguk pozíciójából, írásmódok a kánonból való kiebrudalása, stb. Nagyszerű volna, ha valaki mindezt végre tudományosan feldolgozná; többet tudnánk az irodalmi mezőnk jelenlegi struktúrájáról, többet az irodalmi kánonunk jelenlegi összetételének az eredetéről. Ugyanakkor a Hazai körüli botrány szerintem ennél lényegesen izgalmasabb volt, mert nem az emberi hiúság és gyarlóság és bírvágy miatt robbant ki, hanem a politikai tudattalanunk egy azelőtt is, azóta is elfojtott tartalmának hirtelen felfakadása miatt.

A Hazai-botrány az értelmezésemben az osztályharc a kulturális mezőben való megjelenésének a botránya volt: a kulturális esélyegyenlőtlenség hirtelen manifesztációja.

Az „osztályharc” kifejezés persze rendkívül vészterhes és/vagy nevetséges konnotációkat hordoz, és azonnal árnyalni kell. Egyáltalán nem gondolom, hogy Hazai szándékosan váltott volna ki botrányt, vagy hogy egyáltalán megfordult volna fejében, hogy az írásmódja olyasmit manifesztál majd a magaskultúrában, amitől jéghideg verejték önti el a magaskultúra domináns figuráit. Írt, ahogy tudott, és – nem túl meglepő módon – éppen ez az „ahogy tudott”, ez a manírtalanság, ezek a furcsa, de egyáltalán nem kimódolt szövegszerkesztői, karakterábrázolási, dramaturgiai megoldások tették szívszaggatóvá és botrányossá a szövegeit. A Hazai-életműben megjelenő osztályharc természetesen nem a tizenkilencedik századi realizmusok és utódaik értelmében vett militantizmust jelent. Nem tapadt hozzá semmiféle propagandisztikus, az „alávetetteket” vagy „kizsákmányoltakat” mozgósítani kívánó, a „dominánsakat”, az „erőseket” parodizáló szándék. Hazai életműve „csak” annyit jelentett, hogy a kulturális térben – még az irodalom terében is – létezik olyan, hogy esély-egyenlőtlenség, kizárás, Bourdieu szavával: áthidalhatatlan distinkció. Hogy a „rendszerváltás vesztesei” (rettenetes kifejezés) az irodalomban is megjelennek. Hogy akkor kéne velük kezdeni valamit, mert a kizárás – az irodalmi és egyéb terek distinkciói egy egyre átláthatóbban tagolódó társadalomban (a kilencvenes évek a szimbolikus és vagyoni tőke-újrafelhalmozás Nagy Korszaka is volt) – igen gyötrelmes patológiákat okoz. Merthogy nem létezik az a teleologikus/romantikus/heroikus narratíva, ami azzal kecsegtetne, hogy ezek a társadalmi differenciák valaha is feloldódnak (vagy [újra] tényleges harccá alakulnak), vagy hogy egyáltalán közösségiesíthető lenne a patologikus tapasztalat, mással is megosztható a kisemmizettség.

Ezek nagyon komoly állítások voltak a felszabadult, az osztályharcot, a kizsákmányolás dialektikáját és hasonlókat maga mögött hagyni kívánó, rokokós kilencvenes években.

A Hazai-életműben nem jelenik meg más szociológiai/kulturális csoport, mint az alsó-középosztály. Ezek az emberek – munkanélküliek, véndiákok, bohémok, alkalmi munkákból tengődők, lecsúszottak vagy soha-fel-sem-kapaszkodók – többnyire még csak kizsákmányolva sincsenek. Még arra sem kellenek senkinek, hogy kizsákmányolják őket. Hazai az osztályharc tompított, de nem kevésbé fájdalmas dimenzióját írta meg: a lezárult háború utáni osztályharcot, aminek a lényege az a felismerés, hogy emberek nagy tömege elvágyódik a saját társadalmi pozíciójából, otthontalannak és idegennek érzi magát ott, ahol van, mert tudja, hogy lehetne másutt is – Hazai hősei esetében a magaskultúra dominánsai közt –, mégsem jut el oda, vagy mert fogalma sincs, hogyan volna ez lehetséges, vagy mert sejti ugyan, de nem képes megváltoztatni éltét. Az életművet igazán botrányossá az tette, hogy az osztályt nem pusztán témaként jelenítette meg, hanem sajátos írásmóddá, formává, esztétikává emelte. Hazai azoknak a nyelvén szólalt meg, akikről írt, és egyértelmű volt, hogy ha megszakad se tud máshogy, másnak a szemszögéből írni róluk. Nem „kívülről” vagy „felülről” írta meg ezt az osztályt (mint ekkor és később Krasznahorkai, Nádas, Tar, Térey), nem is az „osztályelhagyás” okozta patológiákról írt (mint később Barnás, Borbély, Szvoren vagy Mán-Várhegyi), hanem a ki- vagy feltörés lehetetlenségéről. A prózafordulat után kevés író kockáztatta, hogy afáziás, fél-analfabéta vagy fél-diszgráfiás, figyelemzavaros, neurotikus emberek nyelvén írjon, anélkül, hogy jelezné: ő maga tudna máshogy is, hisz ő maga nem ilyen, csak ők ilyenek, akikről ír, azok ilyen afáziásak, fél-analfabéták, figyelemzavarosak, stb. Hazai igen; szövegeinek rendkívüli autenticitás-effektusa éppen ebből fakadt.

Hazai Attila sok műfajban alkotó szerző volt. Eltérő vélemények léteznek ma arról, vajon erősíti-e egymást a több műfaj (az, hogy valaki az irodalom mellett más területeken, például a zenében, képzőművészetben, filmkészítésben is aktív). Te mit gondolsz erről?

Ez az összművészeti jelleg – a crossover a színház, a film, a könnyűzene irányában – mutatja, hogy az irodalmi mező kilencvenes évekbeli virágzása egy önmagára kíváncsi, a különböző szektorokban átjárókat teremtő kulturális mezőt alakított ki. Szerintem ez épp annyira összefüggésben van a hatásdömping sokszínűségével – amiben az újszerű irodalmi hatásoknál is fontosabb volt a könnyűzene, a mozgókép, a média és az új média –, mint azzal, hogy ennek a generációnak a számára az irodalom kulturális egyeduralma – a Guttenberg-galaxis – nemhogy nem volt evidens, hanem evidens volt, hogy rég megszűnt. Az írás funkciója átalakul egy kultúrában, ahol az archiválás digitálisan, az önkifejezés pedig lényegesen gyorsabb mediális technikákkal – kamera, internet – történik. A mai irodalmi mezőben Szőcs Petra, Tóth Kinga, Zilahi Anna, Gerőcs Péter, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió esetében ez a többlakiság szerintem rendkívül gyümölcsöző. A slam kontra költészet kérdéskörbe nem szeretnék belemenni, mert rendkívül kényes téma; nehéz elkerülni a dolog pszichologizálását, leegyszerűsítését.

„Ingerült elutasítás”, illetve „kultikus rajongás” – tavaly jelent meg Hazai Attila posztumusz novelláskötete, amelynek előszavában Németh Gábor szerint e két ellenpóluson kívül gyakorlatilag egyéb hatást nem is váltott ki Hazai szövege-zenéje-filmalapanyagai. Mára hogyan alakult át experimentális és mainstream viszonya? Mi változott az elmúlt 25 évben? Mennyiben más az a közöny és értetlenség, amelyet az ingerküszöb átlépésén innen az elmúlt egy-két év tehetséges pályakezdői tapasztalhattak meg?

Valószínűleg nem egyedül gondolom, hogy a magyar kultúra egyik legmegrázóbb folyamatát éltük meg, végigkövetve, mint bomlik szét a kilencvenes évek kulturális tere. Az elmúlt 25 év: valódi bukástörténet.

Tragikus és megíratlan történet, hogy szinte a komplett, a rendszerváltó értelmiség és művészek után jövő, a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején született generáció – annak ellenére, hogy a kilencvenes évek még igazi virágzást sejtetett – végül nem futhatta ki magát. A magyar kultúra különböző szféráiban (irodalomtól a színházig [ez Balázs Zoltán, Bodó Viktor, Mundruczó, Schilling stb. korosztálya is], a filmtől [ld. pl. a két híres Simó-osztály alkotóinak a sorsát] a filozófiáig [ld. a kilencvenes évek végén indult Tengelyi-tanítványok pályájának a megtorpanását]) számtalan a kilencvenes években indult, rendkívül ígéretes, experimentális, kockázatvállaló életmű tört derékba vagy vett végzetes fordulatot.

Ennek a korosztálynak lassan egy évtizede le kellett volna bonyolítania a maga művészeti ágában az őrségváltást: monográfiáknak és összkiadásoknak kellene foglalkozniuk a munkásságukkal (de az életművek rövidek, hiányosak, furcsán csonkák, mint a hatvanas években); színházakat kéne vezetniük; kétévente filmet csinálniuk; dominálniuk a politikai és kulturális közbeszédet. Azokat a státuszokat – hogy az irodalomnál maradjunk –, amelyeket előbb Ottlik, Mészöly és az Újhold, utóbb Esterházy, Balassa és Nádas (és mások) töltöttek be, Hazai korosztálya nem örökölte meg. Sokan, nagyon sokan csöndben visszavonultak, átképezték maguk, külföldre vonultak, meghaltak. Minderről a szemérmesebbje hallgat, a szemérmetlenebbje pedig boldogan sóhajt fel, mondván, végre visszatért az olvasóbarát irodalom, végre vége az elméleti blablának, végre vége az öntetszelgő meta-meta-metabeszédnek.

Ebben a közhangulatban a „tehetséges pályakezdők” szükségképp bátortalanabbak, butábbak, apatikusabbak, mint lehetnének. Mitől ragyogna a tehetség, ha a mező hol a politikai mezővel szembeni paranoid önféltéssel, hol pedig a piaci önérvényesítéssel van elfoglalva. Hogyan is volna folytatható a szövegformáló eljárásokkal való kísérletezés, ha az irodalmi nyilvánosság és a kiadók javarészt úgy tesznek, mintha a diszkurzív panelek és szépirodalmi minták sokaságát kidolgozó experimentális kilencvenes évek le sem zajlott volna. Az elmúlt két generáción, a nemsoká egybemosódó kétezres- és kétezer-tízes évek elején indultakon azt látni, hogy úgy érzik, mindent a nulláról kell kezdeniük. Látszólag kevesen ismerik, használják, vitatják, gondolják tovább a közvetlenül előttük lévők szövegeit. Hazai, akárcsak Garaczi, Kukorelly, Márton, Németh Gábor stb. prózájának nincsenek folytatói, ahogy Farkas Zsolt vagy TGM (stb.) esszéisztikájának sincsenek. (A lírában több a kivétel – Kemény, Parti Nagy, Tóth Krisztina stb.) Ez akkor nem volna baj, ha az elutasításuk megfontoláson nyugodna, tudatos döntés eredménye lenne. Lehetne akár előnyös is, hogy „nincs kánon”, vagyis hogy minden most induló generáció magának válogatja össze, mit tart fontosnak a magyar- és világirodalomból, de, néhány kivételtől eltekintve (ld. pl. a Telep csoport sajátos kánon-állítását és a Puskin utca folyóiratot), a preferált szerzők megválasztása rendkívül ad hoc-nak tűnik. És ezt a véletlenszerűséget erősíti, hogy a mai irodalmi (kulturális) termelést – mindenütt, nemcsak nálunk – persze a piaci logika totális immanenciája dominálja, amiben a leghatékonyabb, legélvezetesebb, mérceként állított narratív sémákat az amerikai popkultúra (főleg a sorozatok) szolgáltatják. Ez nemcsak a születő szövegek komplexitására nincs jótékony hatással, de a botrány-potenciált is csökkenti.

A piaci logikának a sajátossága, hogy a legmainstreamebb mainstreamet olyan csinosan csomagolja és hirdeti, mintha a forradalom netovábbja lenne. Ahogy a cutting-edge technológia úgy mutatja magát, mintha a modernitás betetőzése lenne – a „make it new” eredetileg Pound mondata, de ma úgy tűnik, mintha Steve Jobs-idézet lenne –, úgy a netes terjesztésű, „szokatlan témákat” narrativizáló tévé is úgy állítja be magát, mintha maga lenne az avantgárd (ld. pl. az identitáspolitikák kommodifikálását az olyan sorozatokban, mint a Girls vagy a Transparent, vagy a nihilizmusét a True Detective-ben). Erre a magyar kulturális mező egyelőre azon túl nem reagált, hogy mind nagyobb számban jelennek meg az ezeknek a narratíváknak a mintájára alkotott regények, s állítják magukról, hogy radikálisak. Dehát hogyan is lehetne radikális az, ami olyasmit tekint mintának, amire az HBO, az AMC, az Amazon vagy a Netflix vezetői rábólintottak?

Történetközpontúság és minimalizmus, valóságábrázolás és teljes abszurd. – Hazai Attila egy sor szempontból ambivalens életművet hagyott maga után. Hogyan látod: kiknél, milyen formákban van jelen ez a fajta szellemiség, ez a stiláris és műfaji heterogenitás az elmúlt évek kortárs irodalmában?

Ma – néhány elszórt kivételtől eltekintve (és közülük is sokan szokatlanul későn indultak, mint pl. Havasréti József vagy Jenei László, vagy a kilencvenes évekbeli esztétikájukat folytatják, mint pl. Garaczi, Németh Gábor, Farkas Péter) – voltaképp nem létezik experimentális irodalom Magyarországon. Az experimentális irodalom persze mindig marginális; a kilencvenes években épp az a szembeszökő, hogy ennyire dominánssá válhatott. A (szinte) teljes visszaszorulás ténye, valamint hogy a fiatalokban alig-alig fedezhető fel kísérletezőkedv, mégis megrázó. Bizonyosan összefügg szimptóma-gócként a poszt-neoavantgárd technikák háttérbe szorulásával (nemcsak az irodalomban), valamint az egész posztmodernt, poszt-strukturalizmust és dekonstrukciót övező fanyalgással. Ezek együtt magukba sűrítik a kétezer-tízes évek Magyarországának értelmiség- és műveltségellenes reflexeit – mutatkozzanak meg ezek akár a kormánypárt „illiberalizmusaként” (mialatt ez a szöveg íródik, a Parlament éppen elfogadja a „lex CEU”-t), a liberális sajtóban is meg-megjelenő értelmiségellenes kirohanásokként, vagy a nemcsak a kiadók, de egyre gyakrabban a szerzők – jelentős szerzők – képviselte piaci, az „eladhatóságra”, az „olvasmányosságra”, a „szórakoztató mivoltra” hivatkozó „teljesítményelvű” ideológiákként.

A korosztályomnak – amely hatvan év után az első olyan generáció, melynek a neveléséből teljes egészében száműzték a szocialista Bildungot – nehezére esik történetiesítenie vagy társadalmi kontextusában látnia a saját egyéni nyavalyáit. Erről tanúskodik a számtalan szerelmi bánatról, privát gyászról, kamasznosztalgiáról és hasonló, egzisztenciálisan kétségkívül megejtő, művészileg azonban nem túl izgalmas témáról írt vers és novella. Ez szinte teljesen ellehetetleníti a botrányokozás lehetőségét, az irodalom funkcióját pedig az instant „önkifejezés”, a „saját élményeidből dolgozz”, az „arról írj, amit ismersz” stb. imperatívuszaira redukálja – egyfajta cizellált, jópofa, részletesebb Facebookra, ahol a botrány lehetősége arra szűkül, hogy az ember „meztelenül fotózkodik”. Az Én-megnyilvánítás önmagában, társadalmi-történeti kontextus és/vagy politikai jelentés és/vagy művészi formabontás nélkül, aligha lehet botrányos. Ami botrányos lehet, és amire Hazai életműve erőteljes példát szolgáltatott: a reprezentálatlanok, a marginalizáltak, a le- és elbukottak – a legkevésbé sem szórakoztató – felmutatása. (Ami, épp ezért, totálisan szembemegy a piaci, az élvezeteset, a feledtetőt preferáló logikával.) Ez persze a régi emancipációs program: a prezentálatlanok, vagyis a társadalom rejtett szegleteiben élők prezentálása, a „saját hanggal nem rendelkezők” helyetti beszéd a baloldali művészetek hagyományos feladata volt, és – szerintem – kevés ennél nemesebb botrány-alapanyag létezik. Ilyen volt a holokauszt-trauma generációról generációra való kimondása a hetvenes-nyolcvanas és a kétezres években, Szép Ernőtől Kertészen át György Péterig; ilyen volt a népi íróktól Oraveczen át Barnásig és Borbélyig húzódó irodalom; ilyen volt a Galgóczitól Rakovszkyn át Tóth Krisztináig vagy Szvorenig húzódó női irodalom; ilyen a Bodortól vagy Tolnaitól Tompa Andreáig húzódó kisebbségi irodalom – ahol mind a holokauszt, mind a nép, mind a nő, mind a kisebbség pusztán a reprezentált tárgyat nevezi meg, nem az ide sorolható életművek egyediségét akarja elvitatni.

Ez a fajta, elnyomásban és alávetésben való gondolkodás ma mintha csak a „határon túli” fiatal irodalomban lenne domináns; mintha a budapesti, debreceni, pécsi, szegedi fiatal humánértelmiségnek nem lenne dolga a történelemmel.

A mostani pályakezdők közül kiben van potenciál arra, hogy olyasféle vihart kavarjon, mint amit Hazainak sikerült, amikor A pulóver című novella elhangzott a Magyar Rádió Irodalmi újság című műsorában? Egyáltalán alkalmas-e még az irodalmi élet hasonló volumenű „botránykák” (Németh Gábor) kitermelésére – nettel, slammel vagy azokon túl?

Nehéz olyan időszakban botrányt kavarni, amikor látszólag „mindenki tud mindent”. A botrányhoz szükség van tiltásra, valami lefojtottra, elhallgatottra, amit senki sem mer kimondani. A mindentudó bénultság a cinizmus ideje. Mintha ma éppen ebben élnénk. Mintha nem maradtak volna titkaink; mintha annyira apatikusak volnánk, hogy már azt sem szégyellnénk, amit pedig volna okunk szégyellni. De azért természetesen akadnak olyan témák, amik szerintem magukban hordják a botrány lehetőségét. Ezek nem lesznek túl meglepők a fentiek tükrében, mégis inkább ezek felsorolására szeretnék szorítkozni, és elkerülném a személyneveket – mivel a szempontjaim talán szokatlanok, nem volna illendő, hogy ezek alapján állítsak személyi értékrangsort.

Az első két pont megvalósulását „jó botránynak” tartanám. A harmadik pont megvalósulását elég borzasztónak és igen valószínűnek – de félő, hogy ezt a harmadik pontot, mivel annyira hozzászoktunk már, alig-alig érezzük tulajdonképpeni botránynak.

1. a kizárt etnikumok, szexuális kisebbségek (a nőktől a transzneműekig) és a cigányság mind erőteljesebb megjelenítése, nem a liberális identitáspolitikák jegyében („virágozzon minden virág”), hanem drasztikus emancipációs programmal, ami csak azért mutatja fel a kisebbséget (a többségben nem-reprezentáltat), hogy kimondhassa: „Nincs olyan, hogy nő”, „Nincs olyan, hogy cigány”, „Nincs olyan, hogy buzi”, „Nincs olyan, hogy férfi” – ember van;
2. a kritikai elméletek visszatérése az irodalomba; a dekonstrukció, a marxizmus, a pszichoanalízis, a posztstrukturalizmus reanimálása; a magyar neo- és transzavantgárd szövegek érvényes hagyományként való továbbvitele;
3. az „erősek, szépek, fiatalok, győztesek” ideológiájának – ami nemcsak a piaci logikának felel meg, de a nacionalista kurzus is előszeretettel használja – mind nyersebb és mind „legitimebb” megmutatkozása az irodalom liberális oldalán is; a kínos macsóizmus, az erőfitogtatás, az „igen, hímsoviniszta vagyok”-féle jópofa kijelentések elúrhódása; mindaz, amit ez a (tudtommal semmiféle botrányt nem kavart) kép megejtő pontossággal reprezentál:

Neményi Márton fotója

Te kiket tartasz érdemesnek a Hazai Attila Irodalmi Díjra, és miért?

Ugyanazt szeretném válaszolni, mint az előző kérdésre. (A fotón szereplő figurák megjutalmazását persze csak ironikus avantgárd gesztusként tartanám jó ötletnek.)

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.