hirdetés

Sipos Balázs: Egy szűk, értelmiségi csoport belügye az irodalom? I.

2018. szeptember 29.

Az önmarginalizálás fő okát abban láttam, hogy a Holmi súlyos politikai, esztétikai, szociális reprezentációs blokkokat működtetett, miközben erről sem a lap nem látszott tudomást venni, sem a körülötte lévő diskurzus. – Sipos Balázst a Holmi antológiákról írt kritikáiról Modor Bálint kérdezte. Első rész.

hirdetés

A Holmi II. Esszék, dokumentumok című antológiáról írt kritikádban már említed, hogy nagyobb feladat vár a fiatal generációra, mint felszíni bírálat: elmélyült szövegismerettel, széles szempontrendszer alkalmazásával kellene kifejteni a prózafordulatból kisarjadt irodalom és a hozzá kapcsolódó értelmiség kritikáját. Ennek egyik állomása a Holmi III. bírálatokat, kritikákat és vitákat tartalmazó kötete kapcsán írt kismonográfia értékű tanulmányod?

Igen. Ez a második szöveg a Holmi II.-ről írt kritikám szempontrendszerének a módszeresebb kidolgozása, az ottani belátásaim történetiesítése, elmélyítése. Kismonográfiának nem mondanám. Ez is csak egy kritika, bár a megszokottnál hosszabb, és tematikailag is heterogénebb. Így a kritikákat kritizáló részletek közé ékeltem egy-egy elemzést Radnóti Sándor és Balassa Péter egykori Termelési-regény-kritikájáról, és van benne egy kitekintés a Lukács György-i és a balassai irodalomeszmény kapcsolatára is (ezekre azért volt szükség, hogy jobban értsem, milyen kritikai hagyományból dolgoznak – vagy milyen hagyományt vetnek el – a Holmi kritikusai). Emellett írtam egy összefoglalást a Márton László- és a Bodor Béla-féle irodalomfelfogásról is, mivel szerintem a Holmi szerzőgárdájából csak ők ketten érvényesítettek a prózafordulathoz képest egyéni és újszerű szempontokat a kritikai gyakorlatukban, vagyis ők voltak a lap legsajátosabb hangú kritikusai. (Elemezni kellett azt is, hogy miért nem közöl egyikük szépírói műveiről sem kritikát az antológia.) És igyekeztem néhány kortárs kánonállítási kísérlethez és irodalomfelfogáshoz képest kontextualizálni a Holmit, elsősorban, hogy ne úgy tűnjön, mintha a saját ízlésemet olvasnám rá a lapra, vagy – mint Radnóti Sándor itt, a Literán fogalmazott –, én magam próbálnám „marginalizálni" a Holmit. Az volt az alapállításom, hogy a Holmi – a saját „olvasási protokolljával" és a hagyományozódás/intézményesülés stratégiái kidolgozásának az elmulasztásával – önmagát marginalizálta. Nem az én ízlésemhez képest, hanem a magyar politikai szituációhoz és irodalmi mezőhöz, annak domináns erőihez és kánonállításaihoz képest.

Azért tűnt ez fontosnak, mert a Holmiban reprezentálódott a legvilágosabban, artikulálódott a legmagasabb színvonalon a rendszerváltás utáni nyilvánosságban legnagyobb teret nyert irodalomkritikai beszédmód és ízlés, benne intézményesült a demokratikus ellenzék irodalomértése, rajta keresztül nyilvánult meg a kulturálisan domináns habitus. Jól lemérhető rajta, miféle társadalmi–politikai funkciót tulajdonított az irodalomnak ez az észjárás. Én 2010-től kezdődően, sokakhoz hasonlóan, úgy éreztem, ez a beszédmód alkalmatlan a politikai szituációnk leírására; alkalmatlan a számomra érvényes művészet értelmezésére; alkalmatlan a társadalom számtalan tagjának, elsősorban olyan kisebbségieknek a hallhatóvá vagy láthatóvá tételére, akik még csoporttá sem szerveződtek, akiknek a nyilvánosságban „nincs hangjuk", vagy akik ott „nem láthatók". Az önmarginalizálás fő okát abban láttam, hogy a Holmi súlyos politikai, esztétikai, szociális reprezentációs blokkokat működtetett, miközben erről sem a lap nem látszott tudomást venni, sem a körülötte lévő diskurzus. Szerettem volna feltérképezni ezeket a blokkokat, visszakövetni az eredetüket. Nem titkolva azt a gyanúmat, hogy ezekben a blokkokban a liberális-konzervatív szemlélet blokkjait is, ennyiben pedig a rendszerváltás domináns politikai erejének a blokkjait is tetten lehet érni, mintegy működés közben.

Az antológiákat olvasva világossá vált, hogy esztétikai, politikai, szociológiai szempontból mennyivel „modernistább" és „szocialistább", „emancipatórikusabb" és experimentálisabb volt a prózafordulat irodalma és kritikája, mint a Holmi(é). Úgy éreztem, a lap a kritikai gyakorlatával, nem szándékosan, de hathatósan visszavonta a prózafordulat eseményét, nem vitte tovább a nyolcvanas évek (esztétikai, politikai) értékrendjét, nem maradt hű hozzá. Ennek jegyében egyfelől kilúgozta az esztétikai és a politikai radikalitását (főleg azzal, hogy Esterházy, Nádas és Mészöly ilyen szempontból legmesszebb merészkedő szövegeinek, a Bevezetésnek, az Emlékiratoknak és a Volt egyszer egy Közép-Európának bizonyos konzekvenciáit nem tartotta magára nézve érvényesnek vagy irányadónak vagy normaképzőnek), másfelől pedig nem gondolta tovább a hetvenes-nyolcvanas években megjelent szociális vagy emancipatórikus művészetfelfogást sem (ez főleg a színházban és a filmben volt jellemző [Jeles, Tarr]), vagyis, mivel kizárólag irodalomról írt, elvágta a lehetőségét is, hogy reflektáljon a kultúra egészére.
Az első kritikámnak az volt a végkicsengése, hogy a Holmi nem a kortársunk. A másodikban szerettem volna megérteni, hogyan történhetett, hogy a Holmi kritikusai nem találtak (fel) korszerű olvasási protokollokat, és nem vitték tovább az előzőeket sem.

Azt állítod, hogy a Holmi kritikusai nem vagy nem igazán tudták olvasni sem a prózafordulat jelentősebb szövegeit, sem a prózafordulatot folytató irodalmat.

Igen, erről beszélek. A Holmi III.-at olvasva megdöbbentő, hogy egyáltalán nem a prózafordulat „erős szerzői", hanem Rakovszky Zsuzsa, Bodor Ádám és Kertész Imre vannak a középpontba állítva: róluk közli az antológia a legtöbb szöveget, és ezek a leginkább elragadtatottak is. Három (politikailag is, poétikailag is) meglehetősen konzervatív szerző. Nádas műveiről egy kritika sincs a kötetben; Esterházy művei közül csak a Harmonia Caelestisről van, arról rögtön három is – az egyik ráadásul Balassáé –, de meglepően gyengék; a Mészöly és Tandori műveiről írt kritikák olvasási zavart, a szöveggel szembeni tehetetlenséget artikulálnak. A prózafordulat irodalmi továbbvivőiről, olyan experimentális szerzőkről, mint Borbély, Garaczi, Hazai Attila, Kornis, Kukorelly, Márton László, Németh Gábor, Pályi, Petri, Sándor Iván, Szijj, Tolnai, Varga Mátyás (stb.) nincs is szöveg a kötetben, vagy ha van, az erősen elhatárolódó, vagy, éppen ellenkezőleg, annyira affirmáló, hogy kritikaként nem is lehet értékelni, mert inkább hommage, vagy öntetszelgő ömlengés arról, hogy mennyire tetszett a kritikusnak a kötet. Határon túli magyar irodalomról, fordításirodalomról szinte szó sem esik, irodalomelméletről vagy -történetről pedig – bár a kilencvenes években felélénkült a teória-export, és evidensen számos hagyományt újraértelmeztek ezek mentén –, egyáltalán nem vett föl kritikát Radnóti Sándor a hármas számú archívumba. Ami így explicite egy szót sem ejt a modernitástól vagy a posztmodernről, nem fejti ki a vele párhuzamosan működő irodalmi csoportokról – kutatókról, más lapokról – a véleményét, nem fogalmaz meg kultúrpolitikai álláspontot stb.

És eközben a Holmi is, és a körülötte lévő diskurzus is úgy tett (és ma is úgy tesz), mintha a lap továbbvitte volna a kivívott „eredményeket", vagyis folytatta volna, sőt, intézményesítve betetőzte volna a '68-as generáció nagy esztétikai–politikai modernizációs projektjét, és hatékonyan monitorozta volna a történő magyar kultúrát.

Én úgy éreztem, a Holmi elherdált valamit, amire pedig 2010-től kezdődően égető szükség lett volna. Experimentális irodalomra. Politikai radikalitásra. Emancipatórikus kultúrára. Pedig lett volna szimbolikus tőkéje markáns kritikai pozíciót képezni a rendszerváltás után is (a szocialista állam összeomlásával nem szűnt meg a kritizálható fennálló), mégsem vitte tovább a prózafordulatban már megjelent kritikai szemléletmódokat, és nem is épített ki helyettük mást. És erről, hogy itt megszakadt egy hagyományfolytonosság, legalábbis hogy az intézményesülés, majd a generációk közti öröklődés finoman szólva sem ment végbe problémátlanul, a Holmi nem ejtett egy szót sem, sőt, a nyilvánosságban az a kép rögzült – és ezt az önreprezentációja is táplálta –, hogy nagyon is abban a modernista szellemiségben folytatta a munkát, amiben a nyolcvanas évek félnyilvánosságában dolgozott, kritizált, kanonizált. Ahogy arról sem esett a nyilvánosságban egy szó sem, hogy miért nem folytatta senki sem a Holmit, miért nem tudott a lap utánpótlást termelni, ténylegesen intézményesülni. Talán mert ezzel arra kellett volna rákérdezni, miért nem érezte úgy az irodalmi mezőben senki és semmiféle csoport, hogy a lapban reprezentált habitus alkalmas lenne a társadalmi problémáinknak vagy egy korszerű kultúrafelfogásnak vagy egy valóban kritikai szemléletmódnak az artikulálására. Arra sem reflektált senki, hogy vajon csakugyan maradandóan állított-e kánont a kortárs irodalomról a lap, csakugyan jól mérte-e föl az 1989-2014 közti magyar irodalom tendenciáit, vajon tényleg konszenzusképzően értékelte-e az időszakban megjelent írásmódokat, ha egyszer a többi irodalmi fórum, és maguk a szépírók is mintha radikálisan másmilyen hagyomány- és irodalomfelfogással dolgoznának, mint amit a lap olvasói számára közvetített. Vagy legalább arra, hogy miért nem építette be a lap a szemléletébe a '68 utáni kultúraelméletek kulcsfontosságú szempontjait, úgymint az etnikai, szexuális, szociális másságra (alteritásra) való figyelem, vagy a médiaelméletek vagy a kolonializmus perspektívája, stb. – amelyek nélkül lehetetlen kritikailag reflektálni a globális kultúripart, fogalmat alakítani a posztmodernről, artikulálni egy a miénkhez hasonló periféria-kultúra centrumhoz való viszonyát, vagy a mi viszonyunkat a határontúliakhoz, vagy „Kelet-Közép Európához" –,pedig a prózafordulat erős irodalmi és kritikai szövegei még nagyon is érzékenyek voltak az ilyesmire, vagyis adtak volna szempontokat egy ilyen kritikai szemléletmód kidolgozásához. (Akárcsak néhány a Holmi reprezentációs blokkjai fedésében történő, a lapban nem megjelenő irodalmi, még inkább színházi és filmes projekt.)

Én, hipotézisek formájában, szerettem volna föltenni az antológiában közölt kritikáknak ezeket a kérdéseket. Ennek érdekében egyrészt összevetettem a Holmi-kánont két, az elmúlt években megjelent kánonképződménnyel (a Könyvesblogéval és a Jelenkoréval), valamint a Kulcsár Szabó-iskola modernitást vizsgáló nagy projektjével, másrészt egymás mellett olvastam a Balassa Péter-i „olvasási protokollt" és a Radnóti Sándor-félét (aki nemcsak a Holmi, hanem az elmúlt harminc év legjelentősebb kritikusa; hiába volt Balassa is aktív a kilencvenes években, jelentős szövegeit egytől egyig a rendszerváltás előtt írta), majd ezekhez képest a Holmi fiatal kritikusainak olvasási protokollját. Mindezek eredményeként nemleges választ adtam a feltett kérdésre, és hogy megmagyarázzam ennek a miértjét, megfogalmaztam a harmadik hipotézist, ami úgy szólt, hogy azért nem tudott új olvasási protokollt vagy irodalomfunkciót kialakítani a Holmi, 1. mert negligálta az irodalmat a hetvenes években, a posztmodern társadalmak kontextusában újratematizáló elméleteket (elsősorban a dekonstrukciót, a posztkolonializmust, a feminizmust és a marxista kritikai elméletet); 2. mert a lapban megjelenő kevés fiatal szerző nem alakított ki a Balassáétól eltérő irodalmi, elméleti, vagy tágan értett kulturális kánont (mondjuk film- vagy képzőművészeti protokollt; a balassai „kultúrelméletből" teljesen hiányzik irodalom és film/képzőművészet viszonyának explikálása), az örökül kapott kanonikus szerzők szövegeit viszont nem tudták olyan „ontológiai" többlettel, misztikus aurával, „eseményszerűséggel" felruházni a rendszerváltás utáni társadalmi nyilvánosságban, mint Balassa a magáét a nyolcvanas években.

A Jelenkor folyóirat 30/30-as listáinak a logója.

Ahogy most összefoglalod a módszertanodat, abból is az látszik számomra, hogy ez inkább tanulmány, mint „csak kritika" – ahogy te is állítod. (Arra még később térjünk vissza, hogy hogyan látod a kritika műfaját.)

Igen, tényleg célom volt a Holmi kritikusainak gyakorlatai mentén kvázi tanulmányszerűen kidolgozni az „irodalmi protokoll" fogalmát. Ha ennek volt bármi haszna, akkor talán az, hogy az így kidolgozott, és persze kritizálandó és továbbgondolandó szempontok esetleg utat nyithatnak az irodalom kortárs társadalmi hatásáról vagy funkciójáról való tágabb perspektívájú gondolkodás előtt. De hogy ennek a gondolkodásnak legyen valami „materiális bázisa" is, bizonyos kutatásokat le kéne folytatni.

Az evidens feladat a Holmi teljes archívumának szisztematikus feldolgozása. Tematikusan is, szépírókra lebontva is meg kellene vizsgálni, kik miről, kikről írtak, miről, kikről nem, és milyen irodalmi szempontrendszerek alapján írtak; egyes külső hatásokra – politikai átrendeződések, társadalmi események – hogyan reagáltak témaválasztásaikban (milyen tendenciák voltak a lap érdeklődésében, ha voltak); más lapokhoz képest milyen intenzíven tematizáltak jelentékeny műveket és szerzőket; hogyan rotálódtak a szempontok és a szerzők; milyen irodalmi problémák foglalkoztatták különböző időszakokban a szerzőket. Ez a textuális munka nem volna minden haszon nélküli. De még ez is csak részfeladat lenne.

Ha a generációm számára ki szeretnék jelölni az irodalomértésünk szempontjából szerintem tényleg komoly hozadékkal kecsegtető feladatot, azt mondanám, a megszokottnál jóval tágabb perspektívára és szélesebb körű vizsgálódásra lenne szükség. Azt mondanám, nem elég társadalmi-történeti valóságból kiszakítva szövegeket vizsgálni. Azt mondanám, lehetetlenség, hogy semmilyen komoly kutatás nem zajlott le a prózafordulat ízlést, politikai véleményt és identitást formáló hatásáról, ennek hiányában ugyanis semmit nem tudunk arról, hogy a szűken értett irodalmi mezőn kívüli magyar lakosság milyen protokoll szerint használta a magyar irodalom e nagyon sajátos eseményének égisze alatt született, nagyon magas színvonalú szövegeket. Szóval azt mondanám, a tulajdonképpeni feladat szerintem irodalomszociológiai, és nem végezheti el egy ember egyedül.

Ilyen vizsgálatra volt korábban Magyarországon példa? Vagy látsz esetleg olyan külföldi példákat, melyekből lehetne tanulni?

Az esztétikai termékek társadalmi hatástörténetét vizsgáló kutatásokra átfogóbb kísérletet tudtommal legutóbb Józsa Péter szociológus tett, még a hetvenes években. Pedig lennének nemzetközi példák, akár a francia szociológiában (ld. Bourdieu és Latour különböző iskoláit), akár a brit történelmi materialista tradícióban (ld. a R. Williams-i/S. Hall-i ideológiakutatást, vagy E. Thompson munkásságát), amelyeket érdemes lenne követni. De akár a német kritikai elmélethez is nyúlhatnánk, ami ezek közül talán a leginkább beszivárgott (bár sajnos ennek sem az efféle vizsgálódásokhoz igazán plauzibilis metódusai). De akár az USA-ban most divatos rendszeranalízisekből, a Franco Moretti-féle „big data analízisből" is lehetne meríteni. Amíg ez nem zajlik le, bizonyos fokig minden kritika a levegőbe beszél. Annyit tesz, hogy az egyes műveket az irodalmi mezőn belül pozicionálja, egymáshoz képest elrendezi, hagyomány-összefüggésbe illeszti.

Hogyan lehetne kinyitni az irodalmi vizsgálódásokat úgy, hogy ne csak egy kicsi társadalmi csoport belügye legyen?

Szerintem a magyar társadalom önismeretének a szempontjából komoly hozadéka lenne fölállítani egy kutatócsoportot, ami irodalmárok, szociológusok, ideológiakutatók, genderelmélészek stb. részvételével közösen végigkutatná és összefoglalná a magyar irodalmi mező elmúlt negyven évének az alakulástörténetét. (Ezt a vizsgálódást persze a többi művészetre, ad absurdum akár általában a humántudományokra is ki lehetne bővíteni.) Balassa, Esterházy, Kulcsár Szabó, Nádas, Radnóti, Kertész hetvenes évekbeli pályakezdésétől, a nyolcvanas évekbeli robbanáson át (amikor az egész mező döbbenetesen kibővült, s amelynek jelentősége csak a tízes évekéhez mérhető), a kilencvenes évekbeli experimentalista évtizeden át (amikor az egész mező fragmentálódott esztétikai és politikai különállások mentén apróbb csoportosulásokra, és institucionalizálódni kezdett), a kétezres évekbeli, egyszerre piaci és (kultúr)politikai okok folyományaként történt „rostálásig", vagyis a nagy visszarendeződés évtizedéig, amikor az előző két évtized kísérletező kedve elapadt, a vadhajtások elszáradtak és lehullottak, a kritikusok közül, aki tehette, a tudományokba dezertált (az egyetemi pozíció akkor még biztosabb megélhetés volt), az írók közül, aki tehette, közérthetőbb, „történetközpontúbb", kevésbé radikális esztétikákhoz folyamodott, összességében pedig a többség egy klasszikus modern és tisztán liberális-konzervatív alapállásba lépett vissza. A Holmiban kiváltképp jól látszik ez a tendenciózus visszalépés, de a kétezres évek kulturális életének a többi területén is megtörtént, összhangban a magyar politika – a harmadik MSZP-SZDSZ/második Gyurcsány-kormány idején végrehajtott – neoliberális fordulatával. (Ekkor is Tamás Gáspár Miklós volt az egyetlen kivétel, vagyis az egyetlen, aki hajlandó és képes volt elsőként levonni a rendszerváltás konzekvenciáit: ő az egyöntetű jobbrafordulás idején lépett szélsőbalra. Akkori éleslátása és önkritikája ma is lenyűgöz.)

Milyen tevékenységi kört képzelnél el egy ilyen kutatócsoport számára?

A kutatásban benne foglaltatna az intézmény-, lap- és könyvkiadás-történet: meg kéne nézni, milyen átjárások voltak az irodalom termelésének, terjesztésének és értelmezésének a szférái között; meg kéne nézni, hogyan szivárogtak át elméletek, meggyőződések, ideológiák a különböző médiumokon. És magától értetődően benne foglaltatnának konkrét olvasásszociológiai kutatások is: meg kéne vizsgálni, országrészekre és csoportokra lebontva, a magyar népesség mely része mikor, milyen fórumok javaslatára mit olvasott, és miért, milyen célból olvasta. Mindezek nélkül nehezen tudunk beszélni arról, mi volt a Holmi; legfeljebb arról beszélhetünk, milyennek tűnik vagy tűnt a számunkra otthonos irodalmi mező perspektívájából.

Ez nagyon szűk perspektíva. Mert az egész kérdés arról szól, hogy egy szűk értelmiségi csoport belügye-e az irodalom, vagy csakugyan birtokol valamiféle véleményformáló társadalmi hatóerőt, ha nincs mögötte – mint az államszocializmusban – a hagyományos Bildungnak az egész társadalomra gyakorolt ideológiája, s hozzá egy kiépült intézményrendszere. Az egy dolog, hogy Aczél vagy Király István számára az irodalom a népnevelés eszköze volt. De kérdés, hogy a prózafordulat óta, amely a magyar irodalomban az első alkalom volt, hogy élesen különvált a kulturálisan intézményesített és az irodalmi mező által jelentősnek tartott irodalom – és ez a szétválás azóta csak erősödött –, hogy tehát a nyolcvanas évek óta ez az intézmények nélküli és egyre kevesebb folyóiratban terjesztett irodalom miféle társadalmi hatást fejt ki – ha egyáltalán kifejt –, és ez hogyan változott a Holmi indulása és lezárulta között. Amíg nem kutatjuk, hogy az elmúlt negyven év irodalmi és kritikai terméséből mi jutott el, kikhez, és mit csináltak vele, fogalmunk sincs arról, mit „jelentett" a prózafordulat a magyar társadalom számára.

Egyetlen példával élve, szerintem nonszensz, hogy semmit sem tudni például arról, hogyan fogadták a szexuális kisebbségek az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket, az első olyan magas irodalmi alkotásokat, amelyek ezeknek a csoportoknak a történetét a huszadik század horizontján felvázolta, és életformájukat és problémáikat nagy fenomenológiai érzékenységgel és empátiával ábrázolva nyelvet alkotott egy ötvenes-hatvanas évekbeli specifikus léttapasztalatnak. Kérdés, hogy eljutottak-e hozzájuk Nádas regényei, és ha igen, akkor ők maguk „használták"-e bármire ezeket a szövegeket, vagyis „számított"-e a számukra, hogy – először a magyar irodalomban – beíródtak egy széles hagyományösszefüggésbe, hogy vajon csoportidentitás-teremtő és etikaképző-e a számukra (bárki számára) egy ilyen szélesebb hagyományösszefüggés, hogy egyáltalán képes-e az ilyen, a domináns reprezentációs kódokat felülíró irodalmi alkotás közösségteremtő lenni. És ha nem képes, vagy csak azok számára képes, akik konkrét aktorai az irodalmi mezőnek, akkor vajon mire való. Viszont ha képes, akkor miért nem érdekli az irodalmi mezőt, hogy az általa fetisizált műalkotások mit csinálnak a társadalomban, miért vak a művek ilyen irányú, nem szoros értelemben vett esztétikai vonzataira.

Vagyis úgy látod, ők kiszorultak a konzervatív-liberális konszenzusból?

Röviden igen, de ez a megállapítás önmagában még nem mond semmit, önmagában még nem kritika. A szövegem írásakor engem az érdekelt, és egy majdani kutatásban is az érdekelne, hogy miként működik többnyire tudattalanul ez a reprezentációs blokk az irodalmi mező aktoraiban. Hogy egyáltalán miért jött létre és erősödött meg a nyolcvanas évekbeli prózafordulat után, amikor, mint említettem, a művek is és a kritikusok is tulajdonítottak még emancipációs funkciót az irodalomnak, és a blokkok oldására törekedtek. Amint azt Nádas, Mészöly, Esterházy, Jeles, Krasznahorkai művei, a Balassa-kánon fő pillérei bizonyítják. (Más kizárások persze nagyon is működtek abban az irodalomértésben is. Balassánál és követőinél pl. gender-szempontok nemigen merülhettek föl. Ezalatt nem csak arra gondolok, hogy konkrétan nem voltak nő- vagy transznemű szerzők a kánonban (ez elsősorban szociális kérdés, persze egyáltalán nem elhanyagolható), hiszen hímnemű szerzők is írhatnak a férfi–nő dichotómiát erősebben megrengető szövegeket, mint nők vagy transzneműek (ld. Proust, Joyce, Nádas stb.), de a szövegek ilyen dimenzióit az értelmezőknek kell(ene) láthatóvá tennie; és ilyen típusú, mondjuk erősen feminista/pszichoanalitikus elemzések, akár affirmatívak, akár kritikaiak – pedig lett volna mit kritizálni... –, a nyolcvanas években sem születtek.)

Én személy szerint eléggé unom a liberális-konzervatív irodalomszemlélet bírálatát. Nem végezték el ezeket a munkákat a Holmiban, nem problematizálták a saját kulturális-domináns pozíciójukat és fokozatos marginalizálódásukat, nem voltak fogékonyak a kisebbségi kérdésekre. Sag schon. El lehet még sokszor ismételni, milyen kár, hogy az értelmiségi mező nem alakított ki vagy dolgozott fel valódi másság-elméleteket, és hogy ennélfogva ma legjobb esetben is csak valami üresen jóindulatú liberális-humanista univerzalizmussal tud közelíteni a kisebbségekhez. Látni, hogy ez mennyire nem működik sem a társadalmi integráció, sem a politikai cselekvés ideológiájaként, és azt is látni, hogy esztétikailag sem túl releváns. Ennek isszuk most a levét. De azzal, hogy tovább bíráljuk emiatt Réz Pált, Radnóti Sándort és szerzőiket, vagy az Élet és irodalmat, vagy nem is tudom, milyen fórumok vannak még, nemhogy nem végeztük el a feladatot, de még inkább „magaskulturális" belüggyé szűkítjük az egész kérdést, ami a résztvevőkön kívül már tényleg senkit sem érdekel; gyanítom, hogy még a FIDESZ kultúrharcosait sem.

Folytatjuk!

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.