hirdetés

Sipos Balázs: Egy szűk, értelmiségi csoport belügye az irodalom? II.

2018. szeptember 29.

„Számomra ma az a tűnik központi kérdésnek, hogy az irodalom mennyit tud tenni életformák, mentalitások, észjárások és etikák megfogalmazása, társadalmon belüli láthatóvá tétele és terjesztése érdekében” – mondja Sipos Balázs, akit a Holmi antológiákról írt kritikáiról kérdezett Modor Bálint. Második rész.

hirdetés

Másoknál látsz, a tiédhez hasonló vizsgálódásokat?

Tamás Gáspár Miklós életműve nélkül egy lépést sem tudtam volna tenni a liberális értelmiség kultúraértését illető bírálatommal. Magyar nyelven nála magasabb színvonalon, szélesebb kontextusban, nagyobb történelmi rálátással senki sem nyomatékosítja az egyes kulturális gyakorlatok vagy ideológiák dominancia-funkcióját.

György Péter a szocializmus „fősodorbeli" irodalmának történetét, figuráinak sorsát tematizáló írásai is ebbe az irányba mutatnak; nagyon tanulságos a Holmi antológiája mellé állítani a prózafordulat és a szocialista kultúra és kultúrpolitika viszonyát explikáló, A hatalom képzelete című kötetét, ugyanis az ott elemzett, egykor jelentékeny, „szocreál" szerzők egyikét sem hozza szóba a Holmi antológiája. György Péterrel csak abban nem értek egyet, hogy a szocializmus művészetére vonatkozó amnézia az én generációmmal kezdődne: a törlés, nyilván tudattalanul, már a rendszerváltó harmincasok képzeletvilágában végbement.

K. Horváth Zsolt a munkáskultúráról szóló írásai szerintem rendkívül fontosak. Bagi Zsolt a kulturális hatalmat és az emancipációt (többek közt) a prózafordulat mentén – vagy ahogy ő mondja: a modernitás-esemény mentén – tematizáló írásai természetesen közel állnak hozzám, még ha Baginak fel is róható, hogy szociológiai perspektívát alig érvényesít, olvasásszociológiai adatai neki sincsenek.

De közel áll hozzám a szem, a kolozsvári illetőségű internetes folyóirat. Vagy a Helyzet Műhely – az utóbbi időben sajnos leállt, legalábbis nagyon lelassult – munkássága: annak ellenére, hogy a kultúrát illető észrevételeik szerintem elnagyoltak, a világrendszer-elmélettel szemben pedig vannak fenntartásaim, tanulmányaik, amelyekben korszerű szociológiai, ideológiakritikai és történelmi iskolázottsággal megkezdték az államszocializmus és a rendszerváltás feldolgozását, felbecsülhetetlenül jelentős hullámok voltak a magyar kritikai nyilvánosság állóvizében. Vagy a mérce.hu, amely szükségképp publicisztikus módon dolgozik, és többnyire ignorálja az irodalmi mező eseményeit, de rendkívül fontos kritikai tevékenységet végez, amennyiben feminista, kisebbségvédelmi, szocialista perspektívából monitorozza a nyilvánosságot.

És persze látnivaló és örvendetes, hogy néhány velem nagyjából egyidős irodalmár révén a szűken vett irodalmi mezőben is egyre gyakrabban megjelenik a feminista kritika, és hogy – amint a Závada Péter és Parti Nagy kötete körüli vita is mutatta – fiatal szerzők egyre határozottabban szembemennek a meggyökeresedett kánonnal; kérdés, lesz-e valakinek fogalmi kapacitása erőteljes revízió alá venni, vagy kritikai perspektívából újraolvasni még erősebb szerzők, Esterházy, Krasznahorkai, Kertész, Rakovszky vagy Térey munkásságát is, amint arra szerintem szükség lenne. Ez talán bátorság kérdése is.

Sokat beszéltél az újbaloldali eszmerendszer perspektívájából, innen gyűjtesz érveket a Holmi konzervatív liberalizmusának bírálatához. Ugyanakkor majdnem ennyire erősen jelen vannak az irodalom belső szempontrendszeréhez kapcsolódó elméletek, melyek mentén azt állítod, a Holmi kritikusai kevéssé maradtak hűek a prózafordulathoz, és képtelenek voltak új olvasási stratégiákat kidolgozni a történő irodalom folyamatosan megjelenő szövegeihez – ehhez gyűjtesz szempontokat többek között a Kulcsár Szabó Ernő nevével fémjelzett iskolától. Miért ezt a két megközelítést választottad?

Az a nem túl eredeti véleményem, hogy a lenyűgöző filozófiai műveltségben alapozott, emellett pedig a jakobsoni/saussure-i nyelvelméletből, a lacani pszichoanalízisből, a strukturalista jel-elméletből stb. egyaránt merítő, de mindezt kritikusan kezelő, a francia új regénnyel párbeszédben kialakított francia dekonstrukció és a posztstrukturalizmus (főleg Derrida, de Lyotard, Baudrillard is), valamint a (filozófiailag szerintem kicsit gyengébb lábakon álló, politikailag pedig az én ízlésem szerint jóval problémásabb, cinikus-konzervatív) Paul de Man-i retorikai metódus jelenti mindmáig a leghatékonyabb olvasásmódot, amely nemcsak nagyon hatékonyan képes feltérképezni egy-egy szöveg működésmódját, de arra is alkalmas, hogy a segítségével az elemző kitapintsa és kritika tárgyává tegye mások olvasásmódjának rejtett előfeltevéseit. Ezt az „irodalmi protokollt" a magyar irodalmi hagyományon legszisztematikusabban a Kulcsár Szabó Ernő nevével fémjelzett iskola érvényesítette. Szerintem vitathatatlan, hogy az ide köthető irodalmárok adták a legmeggyőzőbb értelmezéseket mind a modern és kortárs magyar irodalom legfontosabb szövegeiről, mind magáról a magyar irodalmi modernitás jelentéséről és jelentőségéről, mind pedig „erős" irodalmárok, kritikusok irodalomértéséről. (Főleg Bónus Tibor és Kulcsár-Szabó Zoltán vonatkozó szövegeire gondolok.)

A kérdés másik felére röviden az a válasz, hogy azért, mert ha politikailag valami vagyok, akkor marxista vagyok és kommunista (nem a szó bolsevista vagy sztálinista értelmében, csupán annyiban, hogy ami a köztulajdont és magántulajdont, a szabad piac vagy a pénzügyi szektor szabályozását vagy az újraelosztást illeti, a véleményemmel egy igazán baloldali szocializmustól is egy kicsit balrább állok). Bővebben az, hogy a szövegek társadalmi hatásának vizsgálatában a számomra az olyan, történelmi materialista perspektívát érvényesítő irodalomelméletek állnak leginkább kézre, mint az ebbe a hagyományba sorolható ideológia-kritikaiak, mint Gramscié, Fredric Jamesoné, Stuart Hallé vagy Žižeké; a konstruktivisták, mint Gilles Deleuze-é vagy Tony Negrié; vagy a szociológiaiak, mint Bourdieu-é. Kézre állnak: ezt úgy értem, ezekben az elméletekben találtam támpontokat a számomra lényeges kritikai perspektíva kidolgozásához.

Ha ezeknek az elméleteknek mentén olvasunk, akkor nem törlődik-e el az esztétikai szféra, és nem vonódik be minden a politika területére? Szerinted létezik még esztétika?

Az esztétikai minőség létezése, vagyis a műalkotás sokat emlegetett aurája, konstitutív illúzió. Ezt nevezi Paul de Man – vagy a marxista kultúrkritika – esztétikai ideológiának. De ahogy Bourdieu szokta mondani, az ideológiák attól még, hogy ideológiák, valódiak, tényleges hatást fejtenek ki. (Ezért konstitutív illúzió.) Vagyis önmagában vett műalkotás nem létezik, de a műalkotás ideológiája igen. Olyannyira létezik, hogy komplett társadalmi csoportok alapozzák minden szimbolikus tőkéjüket, ha tehetik, a megélhetésüket is erre az ideológiára. (Részben én is.)

A modern esztétika és irodalomelmélet története mutatja, hogy a műalkotást puszta áruvá redukáló piac gyarmatosító tevékenységével szemben ezek a csoportok folyamatosan a műalkotás mibenlétének az újrafogalmazására, vagyis a művészet teoretizálására (megideologizálására) kényszerültek annak érdekében, hogy speciális funkciót tulajdoníthassanak a művészet-tapasztalásnak a többi, másként hasznosuló társadalmi tevékenység között. Hol politikai, hol filozófiai feladatot testáltak a művészetre; hol emancipációs, hol reprezentatív feladatot. Számomra azok az esztétikai elméletek vagy ideológiák a legszimpatikusabbak, amelyek politikai, de még inkább: metapolitikai vagy társadalmi funkciót is képesek tulajdonítani a műalkotások előállítása és fogyasztása gyakorlatának; amelyeknek van valami véleményük arról, miért érdemes időt, energiát, tudást fektetni, mondjuk, az olvasásba. És egyáltalán nem szimpatikusak a „tiszta esztétika" kívánatosságát állító ideológiák, mert nem tudok mást látni bennük, mint egy kulturálisan, nagyon gyakran politikailag és gazdaságilag is privilegizált csoport kirekesztő, a kultúrát saját élvezetére kisajátító magángyakorlatát; az ilyen protokolloknak ritkán van mondanivalójuk olyan, számomra fontos kérdésekről, mint a pedagógia, a terápia, a kulturális tudás termelése és megosztása, a társadalmi kooperáció.

Mindez egy olyan alkalmazott irodalomfelfogást tükröz, amely roppantul távol van a de Man-i elmélet következményeitől.

A kritika terepén ez az elfogultságom nem feltétlenül úgy jelenik meg, hogy valahányszor elemzek valamit, rögtön javaslatokat teszek arra vonatkozóan, mire jó az adott mű, és ha nem jó semmire, lehúzom. De Man olvasásmódjában például az a protokoll, hogy pusztán a szövegműködést vizsgálva tetten éri, hol, mennyiben mond ellent a szöveg megkonstruáltsága vagy előadásmódja (retorikája) a benne foglalt állításoknak (az explicit témájának). Az ilyen protokoll, annak ellenére, hogy semmilyen aktuálpolitikai vagy társadalmi érveléssel nem él, azonnal ideológiakritikai vagy metapolitikai tevékenységként értelmezhető, amint politikai szándékú szövegeken érvényesítjük őket. (Ehhez ld. pl. Az olvasás allegóriáinak Rousseau-fejezetét, ami erősebb ideológiakritika, mint számos ideológiakritikai szándékkal íródott, de kizárólag tematikusan értelmező szöveg.)

De mindez jól látszik Derrida és de Man hatástörténetén is: a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli feminista és poszt-kolonialista irodalomkritika erős szerzői közül, akikre igazán nem lehetne ráfogni, hogy ne érvényesítettek volna politikai szempontokat, nagyon sokan a dekonstrukcióból indultak, pont azért, mert a figyelmes olvasásmódjuk alkalmas volt látszólag politikailag korrekt, kanonikus szövegekben is detektálni nemi, kulturális vagy etnikai diszkriminatív szándékot. Így ki tudták mutatni, hogy a feddhetetlennek vélt liberalizmus is kizárásokkal operál. (Lásd pl. Spivak híres Kant-elemzését az A Critique of Postcolonial Reasonben.)

De igen, engem is zavar de Man és bizonyos követőinek a konzervatív cinizmusa, és ugyanígy zavar egyes marxista szerzők olvasásmódjának naivsága; ezt a feszültséget, vagy valószínűleg ügyetlen kibékítési próbálkozást biztosan érezni a szövegemben is.

Amikor a társadalmi szempontok ilyen erősen előtérbe kerülnek, akkor mondhatjuk-e tiszta szívvel azt, amit a kritikád címe állít: „mégis mit számít, ki beszél?"

A címem arra a furcsa ellentmondásra utal, hogy miközben a Holmi kritikusai folyton a szerző szándékait firtatták kritikáikban – az előbbieket ismételve: szerintem elsősorban azért, mert nem volt irodalmi protokolljuk arra, hogy pusztán a szöveget elemezzék, és nem ritkán életrajzi tényekkel, vagy a szövegen kívüli anekdotákkal töltötték meg a kritikára szánt hasábokat –, sosem érvényesítettek a szövegből visszabontott szerzőn még vulgárisan értett osztály- vagy genderszempontokat sem; tisztán esztétikailag mérlegelték, mit akarhatott X, Y, Z. Ez önmagában szerintem nem túl nagy baj, mert én sem így értem a szövegek politikai olvasását.

A politikai szempontoknak vagy az irodalmi „láthatóvátétel" elméleteinek az égvilágon semmi közük a szerző személyéhez vagy származásához. (Ezt, a tévhitekkel ellentétben, a marxista irodalomelméletek is osztják, kb. az ötvenes évek óta.) A szerző személye mindig árnyékot vet a szövegére, és gyakran éppen emiatt az árnyék miatt nem hajlandó elolvasni a kritikus, ami ott van az orra előtt. Ezért érdemes teljesen kihagyni a játékból a szerzőt, és csakis a szövegnek a „maszkokról" vagy társadalmi habitusokról közölt információit venni figyelembe: milyen viselkedésmódokat artikulál, milyen reprezentációs blokkokat működtet, miben áll a „politikai tudattalanja", stb. Ezért mondtam korábban, hogy irodalmi szemszögből elsősorban nem az a kérdés, hány darab női szerző vagy munkás származású szerző vagy bármilyen kisebbséget „reprezentáló" szerző van adott kánonban, hanem a kanonizált szövegek a férfi-nő, saját-idegen, fehér-fekete stb. bináris megkülönböztetéshez való viszonya. Elég sok szöveghellyel tudnám bizonyítani, hogy nem kell ahhoz leszbikusnak lenni, hogy az ember gyönyörűen írjon a leszbikusságról, vagy hogy nem elég ahhoz megjárni Auschwitzot, hogy az ember ne váljon paranoid rasszistává. A huszadik század szerintem legnagyszerűbb szövegét a zsidókat és a nőket érő megkülönböztetésről egy jezsuitáknál nevelkedett ír katolikus férfi írta, James Joyce.

Igazságot megfogalmazó közhely, hogy a kisebbségiség puszta tematizálása sem tesz semmilyen művet irodalmilag jelentékennyé, ha nem sajátos esztétikai kódokkal megy végbe. Sőt, ha a megmunkálás esetlen, gyakran kimondottan ellentétes célt ér el: banalizálja vagy sematizálja a reprezentálni óhajtott csoportot vagy eseményt, megfosztja sajátszerűségétől, mert más csoportok vagy események reprezentálására kidolgozott kódokat applikál rá. (Szembetűnő ez, ha pl. összevetjük a Sorstalanság regény- és filmváltozatát: előbbi politikailag is súlyos állításokat hordozó remekmű, utóbbi hollywoodias giccs, amin semmit sem segített, hogy a szerző bábáskodott a forgatókönyv születésénél.)

Sándor Iván 1987-ben a Leperegnek a nyolcvanas évek? című nagyesszéjében, még joggal gondolta úgy, hogy nagy társadalmi változások lesznek, és e változásokban komoly szerep hárul az irodalmi élet aktoraira, elsősorban az írókra. Manapság az a gondolat, hogy bármiféle eljövendő társadalmi változásban az íróknak komoly szerepe lenne, nagy derültséget vált ki a fiatalabb szereplőkből. Úgy érzékelem, hogy az irodalmi közeg nem dolgozta fel az irodalom presztízsének megváltozását, nem értette meg ennek az okait, nem igazán találta ki az új helyzetre alkalmazható stratégiáit, és így súlya vesztetten nem tud ügyesen reagálni a társadalmi változásokra. Azt írod, az „irodalomkritika szemérme" segíti elő az irodalom társadalmi jelentőségének csökkenését. Mekkora szerepe van szerinted az irodalom egyik műnemeként felfogott kritikának?

A nyolcvanas években még sokan gondolhatták, hogy egyféle habitusra vagy beállítódásra kell nevelni a „társadalmat" (azért az idézőjel, mert ilyen, hogy társadalom, nem létezik; csoportok vannak), s hogy a konkrét politikai szerepvállalás mellett az irodalom elsősorban ilyen mintaadó vagy nevelő tevékenységet fog betölteni. Ez a nagy modern ideológia, a tisztán, semlegesen látó művészről, az all-around értelmiségiről. (Legutóbb Nádas reprodukálta a Világló részletekben.) Ez mára kétségkívül fenntarthatatlanná vált. Ahogy már mondtam, amíg nem tudjuk, társadalomformáló jelentőségű volt-e valaha is az irodalom, eldönthetetlen, „veszített-e" jelentőségéből. Vagyis amíg nem tudjuk, miféle habitusformáló hatása volt a rendszerváltás körül és után az irodalomnak, addig Sándor Iván véleménye is csak lóg a levegőben: nem több közérzetnél.

Számomra ma az a tűnik központi kérdésnek, hogy az irodalom mennyit tud tenni életformák, mentalitások, észjárások és etikák megfogalmazása, társadalmon belüli láthatóvá tétele és terjesztése érdekében. A „demokratikus" vagy „emancipatorikus" vagy „polgári" vagy „nemzeti beállítódás", akárcsak a homoszexuálisként vagy zsidóként vagy nőként vagy feketeként vagy muzulmánként vagy európaiként vagy kommunistaként való létezés: habitus, a magunkkal és a másikkal való bánásmód teóriája és praxisa, amit el kell sajátítani, meg kell tanulni – vagyis nem pusztán döntés, pláne nem származás kérdése; bár kétségtelen, hogy sok esetben legkönnyebb annak megmaradni, amivé az embert a gyermekkori környezete nevelte. (Ha nevelte valamivé. És ha tényleg kényelmes a számára az a habitus, összefér az alkatával, képes vele érvényesülni.) Így tekintve, a kritika felelőssége abban áll, hogy ne szűkítse egyetlen életforma és észjárás tematizálásának a terepévé: ne kizárólag azokat a műveket ünnepelje, amelyek a kritikusok társadalmi helyzetéhez illő ideológiákat és etikákat hordoznak, hanem forduljon minél nagyobb figyelemmel a másság felé, alkosson hozzájuk olvasási protokollt, és tegyen meg mindent ezeknek a protokolloknak a terjesztéséért. Ne a saját habitusának a vetélytársát lássa a szövegekben körülírtaknak. Ne akarjon dominálni, hanem ismerje fel, hogy a „polgár"/all-around értelmiségi/fehér-keresztény-férfi nem univerzális figura, hanem csak egy kisebbség a sok közül, ennélfogva nem sajátíthatja ki a kulturális domináns szerepét. Röviden, elemi érdeke a szövetségkötés, különben kipusztul. (Ezt magamra is értem: műveltségemet és osztályhelyzetemet tekintve én is „ez" vagyok.) Törekedjen a represszív protokollokat és kánonokat disszemináló csatornák reformjára. Ne rögtön politikai reformokban gondolkodjon, elégedjen meg az életformák apró forradalmainak világra segítésével. És ne tegyen úgy, mintha speciális kompetenciája, hogy széles történelmi kontextusba helyezve képes értelmezni, és etikai-egzisztenciális funkcióval képes felruházni szövegeket, ne tenné lehetővé számára az említett feladatokat.

Kritikádban visszahozod (Derridán átszűrve) Balassa egyik kedvelt fogalmát, az „eseményt", és éppen úgy, mint ő, névsorolvasásokat tartasz (reflektálva a névsorolvasás apóriáira) – ezzel mintha bejelentkeznél a kánonállító, Balassa-féle főítészi pozícióra. Készülsz ilyen szerepre?

Balassa felismerte, hogy a kulturális szférában az ő generációja számára az irodalmi mezőben való érvényesülés jár a legmagasabb kulturális presztízzsel. Ebben nem volt semmi rosszhiszeműség vagy karrierizmus. Balassára nagyon nagy erővel hatott az irodalom bűvölete, ez világosan kiderül írásai szenvedélyességéből, és biztos vagyok benne, hogy ontológiai jelentőségű élményként élte meg a kánonja tetején található művekkel való találkozást. Ez az élmény mondatta vele, méghozzá hatalmas retorikai erővel, hogy az irodalom minden filozófiai, társadalmi, politikai kérdés artikulálására alkalmas, társadalmi hatóereje pedig már-már kozmikus. Az előbbi válaszaimból nyilván kiderült, hogy ezzel kapcsolatban én elég szkeptikus vagyok.

Úgy látom, ma sokkal kisebb hatóerőt fejt ki ez az ideológia, és akik indíttatást éreznek magukban a társadalom monitorozására, az életformákkal való kísérletezésre vagy azok ábrázolására, nagyobb valószínűséggel választják a teóriát (kritikai elméleteket, szociológiát, filozófiát), mint az irodalmat. Én legalábbis úgy látom, sokkal izgalmasabb analízisek születnek ezeken a területeken itthon is és külföldön is, és nagyobb is a társadalmi felhajtóerejük, jobban felcsigázzák a (politikai, esztétikai) képzeletet, mint a kortárs próza vagy a líra. (A dráma teljesen eltűnt.) És ehhez az is hozzákapcsolódik, hogy a materiális valóságot leghatékonyabban megragadó művészeti ág az új évezredben valószínűleg a – digitalizációnak köszönhetően mind olcsóbbá váló – film lesz.
Mindez persze nem jelenti az „irodalom végét", de annyit előirányoz, hogy a Balassáéhoz hasonló ontológiai erudícióval nekiállni kanonizálni a modernitás utórezgéseként születő, esetleg teljesen újszerű irodalmat, elég nevetséges lenne.

Többször számon kéred az irodalom- és társadalomelméleti reflektálatlanságot a kritikusok középgenerációján. Mit jelent ma szerinted reflektáltnak lenni?

„Reflektáltnak lenni" számomra elsősorban azt jelenti, hogy az ember külföldi lapokat, folyóiratokat, elméleti és irodalmi szövegeket olvas, mint az őrült; fohászkodik, hogy a megmaradt két darab napilapszerűen működő internetes oldal és a Narancs nagynéha lehozzon valami értékelhető tudósítást arról, hogy mi történik az ország onnan, ahol lakom, teljesen láthatatlan 99%-ában vagy a parlament boszorkánykonyháiban; nem hagyja, hogy az elmúlt, mondjuk, negyven évben felhalmozott irodalom- és irodalomértési stratégia semmivé váljon, tehát olvassa az elnyújtott magyar modernitás legkésőbb 2008-ban lezárult legutóbbi (utolsó?) szakaszának a műveit, főleg azokat a fentebb már sorolt szövegeket és szerzőket, amelyek/akik jelenleg nem tűnnek megszólíthatónak vagy amelyeket/akiket egyszerűen hallgatás övez; a megmaradt csatornáknál hatékonyabb terjesztési módot keres, földalatti hálózatot épít, összeesküszik, szabadegyetemet alapít és így tovább.

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.