hirdetés

Sirbik Attila: St. Euphemia

2015. szeptember 16.

Azért fohászkodok, hogy vigyék el apámat. Aztán meggondolom magam. Szégyenlem önzőségemet. Félek. Mi lesz ha még rosszabra fordul a kedélyállapota. A környezetünkben élő férfiakra gondolok, vajon ki fog elmenni, ki marad. A levegő tele feszültséggel. A prédikátor az istentisztelet alatt arról beszél, hogy most rajtunk nagyon sok múlik. Imádkoznunk kell és példát mutatni. − Részletet ajánlunk Sirbik Attila St. Euphemia című regényéből.

hirdetés

St. Euphemia

Részlet a 0. fejezetből

 HA KÉTSÉGBE ESÜNK

És megfordulhat minden: az elhallgatás voltaképp a kimondás iszonytató gyomorgörcse, a kimondás szabadságában rejlik az emberi bezártság legsötétebb alakzata.

Megyek én is a gyülekezetbe, nem mehet ez így tovább, még majd nem lesz rendes ember belőlem, tényleg, hiába íratott be a nagyanyám hittanra, ez a nagyanyám, az anyám anyja, a nagymamám meg az apámé. A nagyanyám masamód, és én nem is értem, hogy tudott a férje nélkül annyit élni, miért nem ment vele Splitbe, amikor Illés bácsi az óváros oszlopait, finoman ívelt faragványait restaurálta, mi vehette rá arra, hogy Szabadkán maradjon, a Sugárúton, egy panelház hetedik emeleti lakásában, onnan járt el minden nap a Strossmajerovába, ott volt Rózsikával kalapos üzletük, én nem hiszem el, hogy nem volt féltékeny, hogy nem lett volna jobb ha együtt vannak. Nagyanyának volt egy olyan tulajdonsága, hogy egyszerűen nem tudta elviselni ha a családtagjai közül valaki megbetegedett. Ha valaki futó rosszullétét nem leplezte előtte, azt ő személyes sérelemnek tekintette és sokáig nem tudott megbocsátani. Ötéves voltam, amikor Illés bácsit elvitte a sárgaság, olyan sárga lett és úgy kiszáradt, mint egy töpörtyű, úgy nézett ki a végén, aztán a nagyanyám egyre inkább magába fordult, a halála előtt már azt se tudta kicsoda, azt se én ki vagyok. Voltam én már minden, mire meghalt. El kell járnod a vasárnapi misékre, ha máskor nem is, de vasárnaponként legyél ott, gyónnod és áldoznod kell, ez az én testem, ez az én vérem, nem bírom a szekrények naftalinszagú, dohos párolgását, a hozzám dörgölődző, fekete, érdes kabátokat, a vasárnap reggeli savanyú szájszagot, finoman simogató kórussal, az orgona mély sípolásával, a gyomromban liftezik valami émelygés, folytogatja a torkom, hungarocellt nyelek, nem megy le a torkomon, áll a farkam, a nadrágom korcában, a pulóver alatt ott lapul a mise előtt, a trafikban vásárolt pornóujság, a Kaj, alig várom, hogy hazaérjek és ebéd előtt átlapozzam, aztán ha kell, minden vasárnap kell általában, összeszedem a kutyaszart az udvaron, de ilyenkor már nagyon feszít a farkam, a gyomromban a templomban érzett émelygéshez hasonló liftezés, a torkomban dobog a szívem, lassú remegés hullámzik a lábaim irányába, boldogan szedegetem az öregasszonyok szájszagához egészen hasonló párolgású friss, meg a kevésbé puha kutyaszart, anyámék nemsokára eltűnnek, átmennek a sugárútra, a Nagyházba, a panel hetedik emelti lakásába, a nagyanyához és akkor szépen, komótosan előveszem a Kajt, ma sem megyek velük, nem érzem jól magam, nem érzed jól magad, nem, a templomban is összeestem megint, reggel, a mise ideje alatt, leesett a vércukrom, vagy mit tudom én. A nagyanya halála után átkeresztelkedem, mostmár evangélikus vagyok, nincs a kereszten Jézus, feltámadt, a templom helyett mostmár gyülekezetbe járok én is, mint anyám.

A széksorok között letérdelek és imádkozom. Azért fohászkodok, hogy vigyék el apámat. Aztán meggondolom magam. Szégyenlem önzőségemet. Félek. Mi lesz ha még rosszabra fordul a kedélyállapota. A környezetünkben élő férfiakra gondolok, vajon ki fog elmenni, ki marad. A levegő tele feszültséggel. A prédikátor az istentisztelet alatt arról beszél, hogy most rajtunk nagyon sok múlik. Imádkoznunk kell és példát mutatni. Kanalas Évát lesem, meg Ildit. Nem döntöm el melyikük tetszik jobban. Talán mindegy is. Éva szerintem észrevette, hogy figyelem, mert az istentisztelet után megjegyzi, hogy jó kis bicepszeim vannak. Látta miközben tapsoltam az Úrnak dicsőítés közben.

[...]

Mint mindig, most is este tízkor indulunk a Škodával, le Rovinjig a nagymamához. Apám borotválkozik, nehogy borostásan lássa meg a tenger, a füléből is kimetszi a kilógó szőröket, mi közben pakolunk, hordjuk ki a bőröndöket, csomagtartó, pakktréger, aztán végre indulás. Várom már, hogy mehessek a hotelbe tusolni, a Casale utcában, a nagymamánál nincs fürdőszobánk. Lavórban mosom le magamról a halszagot. A hotelben a német turisták meztelenül flangálnak, nem sürgeti őket senki, mintha egészen máshogy számolnák az időt. Izgat ez a meztelenség, ez a máként hullámzó idő, a szép német asszonyok meg fiatal nők. Apámék mindig kint várnak, kint a hotel előtti parkban valamelyik padon, szerintem fogalmuk sincs, micsoda paradicsom van itt bent, anyám biztos Sátánt kiáltana azonnal, még jó, hogy nem jönnek be. Apámnak biztos bejönne, mert itt Rovinjban állandóan nudistastrandra jár, persze nélkülünk. Én meg nem nagyon értem mi van, hogy akkor most valami rossz dolog, amit apám csinál vagy mi. Elmerészkedek anyám mellől, nem érdeklődöm afelől hagyja-e, hogy egyedül csatangoljak. Gondolom felkutatom apámat. Mit csinálsz apám, merre mászkálsz el egész napokat. Rettegek, legalábbis remegnek a térdeim, amikor a nudista körzetbe érek, szédülök, miközben elhaladok az FKK tábla mellett, de közben valami bizsergető vágy is megszáll, dobd le a ruháidat, hanyagul vesd a válladra a gatyádat és himbálódzó fasszal grasszálj a sok nudizó között, eszem ágában sincs levetkzőni, csak ez a remegés, amikor a nudisák közé keveredek, csak egyszer kell megállnom, leülök, mert annyira áll a farkam, hogy majd szétreped a fürdőgatyám, jobbnak látom megpihenni kicsit, meg különben is kezd kissé borulni az ég, felélénkül a szél, egy-egy kék-fehér csíkos napernyőt is megemel, egészen kellemes képet mutat a strand, ahogy a felugráló német nők mellei himbálódznak jobbra-balra, csak a fehérzoknis, szandálos, micisapkás, lógótökű férjeik felett nem tudok napirendre térni.
Turistaként megyek be a hotelbe tusolni, németnek fogják nézni, aranyszőke a haja, mint a német kisfiúknak, senkinek sem fog feltűnni, most egy német kisgyerek vagyok ebben a paradicsomi hotelben, ebben a négycsillagos szállodában, vagy három csillagos, nem emlékszem mert az ablakon keresztül, a Casale utcai lakás ablakán keresztül nem látni jól, vagyis egyszer három, egyszer meg négy csillagot látok, nem egyenes az üveg az ablakkeretben, megtörik benne minden valóság. Most valami hasonló érzés bizserget, remegnek a térdeim, mint olyankor, amikor apámat követem a tengerparton. Gyerek, úgysem szólnak rá, és különben is szőke, és folyton németnek nézik, mondogatják egymásnak a szüleim állandóan, azt hiszik azért vacognak a fogaim, mert beszari vagyok, beszari mint mikor foghíjas lépcsőkön kell padlásra, vagy a St. Euphemia tornyába caplatni, menj már, ha valaki kérdez valamit, csinálj úgy, mint ha nem is hallanád, menj tovább, senki nem fog baszakodni egy német kisgyerekkel, senki nem fog kérdezni semmit, menj csak, minek néztek ti engem, egy beszari kis pöcsnek, fogalmatok sincs róla, alig várom, hogy levegyem a gatyámat, ugyanúgy mint első alkalommal, amikor itt tusoltam, ezt jól kitaláltátok, azóta is, alig várom, hogy jöjjünk a hotelhez, emlékszem első alkalommal egyszerre volt rettenetes és izgató a dolog, amikor rájöttem, hogy a tusolófülkék előtt nincs függöny és semmi más, amivel eltakarhatnám magam, férfiak és nők egy térben, már zubogott rám a víz, amikor a szemben lévő apró, csontfehér kerámiakockás tusolófülkébe lépett egy lógómellű, dússzőrzettel megáldott hölgy, fütyörészve csattogtatta magára a zselés tusfürdőjét, miután megengedte a vizet, mint valami lassított, amatőr Tarzan film vízesésjelenete, tenyerébe nyomta a síkos, színes folyadékot, szétdörzsölte kezei közt és szemérmetlenül habosítani kezdte fényes testét. Nem mertem odanézni, de muszáj volt, nem állhattam ki, aztán még sokszor eszembe jutott a donna édeskés, talán kéjes, vagy azt csak én képzeltem be magamnak, talán csak természetes mosolya, olyankor mindegy hol vagyok, az iskolában, vagy épp otthon a padláson, végigszalad rajtam a hideg, meg olyan érzés önt el, mint amikor az ember jólesően pisál tusolás közben.

[...]

Néha hülyeségeken jár az eszem, belebonyolódok valami öszetett monológokba, csak mondom és mondom magamnak, vagy akár le is írom, mint ahogyan Požarevacon is a kaszárnyában, amikor már nagyon elegem volt, amikor már nem tudom hányadik hétvégén nem engedtek haza, ilyenkor mit tudom én, összesen ha tízen maradtunk az egész laktanyában, ami akkora volt mint egy kisebb falu, és direkt, biztos direkt egymástól távoleső zászlóaljakból válogatták ki azt a tíz embert, a fasznak volt kedve haverkodni, mire kidühöngted magad, hogy na ezen a hétvégén sem engedtek haza, már ott fingottak az orrod alá az első visszatérők, hozták a faszom csomagjaikat, a hazai ízeket. Mivan művészkém, már megint körmöltél valamit és kapta ki valamelyik faszkalap a naplómat a kezemből, de szerencsére egy szót sem értett belőle, mert rajtam kívül az egész kaszárnyában senki sem tudott magyarul, volt itt roma, crnagórac, siptár, mindeféle hegyi arc, akik ha valakivel e-mail címet cseréltünk beszóltak, hogy baszom az anyátokat, már megint az egyetemről beszélgettek.


[...]

Korábban kelünk, hogy strandolás előtt még elmenjünk a St. Euphémiába, fel a toronyba, a régi rozoga falépcsőn, mert apám végre rászánta magát. Anyám nem akar velünk jönni, ő nem tudja túltenni magát a korhadt, nyikorgó falépcső látványán. És valóban vannak részek, ahol hiányoznak a lépcsőfokok is, elég félelmetes, de nem akarok megint beszarinak tűnni, mint tavasszal otthon, amikor először mentem apámmal a padlásra a vasárnapi kalácshoz cukorért meg lisztért a meredek létrán, és túl hangosan vettem a levegőt, mire apám meg is jegyezte, hogy csak az lélegzik ilyen hangosan és gyorsan, aki fél. Úgyhogy összeszorított fogakkal, begörcsölt állkapoccsal megyek fölfelé a templom lépcsőjén, ügyelve, hogy a levegővételem ne hallatszódjék, veszem az akadályokat, majd össze szarom magam. Megérte, leírhatatlanul gyönyörű az elém táruló látvány, csak az a baj, hogy épp harangoznak, menten megsükeltülök. Mikor leérünk anyám nem akarja elhinni, hogy életben vagyok. Mert állítólag ő előre megálmodta, hogy lezuhanok majd a toronyból.

[...]

Apám mostanában egyre többet jár ki az erdőbe, magával ráncigált eleinte minden egyes alkalommal minket is, a nagy gubacsszedésekre, nagy zsákokba gyűjtöttük télire a tüzelőanyagot. Mostanában nem erőszakoskodik annyit, hogy menjünk, de ha megyünk is, állandóan eltűnedezik a szemem elől, fogalmam sincs hova, merre ered neki az erdőben, ahogyan a tengeren a nudistastrandokra, de itt tudomásom szerint nincsenek nudistastrandok, gondolom sétál, egyedül akar lenni. Anyám meg ebben a hatalmas erdőben, a magyar határhoz közel felfedez egy tavat, úgyhogy egyre ritkábban lehet rávenni a gubacsszedésre, én meg inkább megyek vele, nem azért mert állandóan unalmaskodik, hogy menjünk úszni, hanem mert fáj már a faszom a gubacsra. Apám meg ki van akadva, hogy mi a fenét csinálunk egész nap az erdőben, alig van valami a zsákok alján, hát meg akarunk fagyni télen, nem akrunk megfagyni, de nekem úgy tűnik mindenkinek elege lett a gubacsszedésből, apámnak az a nagyszerű ötlete támad, hogy lopjunk fát, ő meg én, ez a férfiak dolga, persze most egyszerre férfi vagyok, már nem tudom tényleg mitől van ki a tököm jobban, a gubacstól, a lopástól, vagy hogy anyámmal uszikáljak a határ melletti tóban, miközben a Kishuszárék ki tudja mit őrültködnek, és nemsokára vége ennek a nyárnak is. Elég volt a lopásból, inkább megfagyok, de ebbe a házba ne hozz nekem több lopott fát, ha mész is, a gyereket ne vidd, mit gondolsz te, lopásra tanítod azt a gyereket, mire tanítsam, hogy dolgozzon semmiért, háború van, majd ha vége lesz, lesz fizetés is, azt várhatod, hogy vége legyen. Az lett a vége, hogy apám továbbra is kijárt az erdőbe, egy idő után viszont szemet szúrt, hogy egyre tovább elmarad, viszont egyre kevesebb a lopott fa, úgyhogy fogtam magam és utánabicikliztem, messziről követtem, hogy észre ne vegyen, az erdő szélén letettem a biciklimet és gyalog követtem apámat, hova megy, egyre beljebb az erdőbe, egy tisztásig, vagy száz-százötven méterre tőle megbújtam a fák között, apám egy vastagabb törzsű fához lépett, láttam, ahogyan belenyúl és egy köteg papírt vesz elő, egyenként széthajtogatja őket és körbeviszi a fák között, mindegyiket egyenlőtlen távolságra helyezi el a földön, nem hiszek a szememnek, látom bazdmeg, ahogyan apám meztelenre vetkőzik, széthajtja a magával hozott pokrócot, mindig hoz magával egy kopott zöld pokrócot, az én régi pokrócomat, és ráfekszik, ott fekszik meztelenül, egyszemélyes szektaként, nem gondolok semmire, csak nézem, a lélegzetem is visszafolytom, na most mi lesz, mi a faszomat csinál, nem értem, várok, meg se moccanok egy jó másfél óra múlva apám föláll, felöltözik, összeszedi és összehajtogatta a papírlapokat, visszahelyezi a fatörzsbe, fogja a biciklijét és eltolja még beljebb az erdőbe. Óvatosan közelítek a papírlapokat rejtő fatörzshöz, benyúlok és kiveszem a köteget, ne bassz, az Eeuréka című erotikus keresztrejtvénymagazin széthajtható meztelen nős poszterei egy halomban. Mostmár értem, apám egy bácskai nudista.

[...]

Nem akarom elhinni, hogy idáig fajult a dolog. Amikor Pavle délután azt mondta gyökerestől kell megoldani a problémát, miközben egy kis romagyereket focilabdának tekintett, összeszorult a gyomrom. Elegem van ebből az egészből. Amíg csak a pankokkal, meg a különféle abberált bandákkal folyt, a sportnak is tekinthető mindennapos verekedés, az még hagyján. Ez már tényleg sok, ezzel már el kellene számolnom, magamban, magamnak és mióta Tihomir gyomorszájon rúgott, hogy négykézláb kellett menekülnöm a Barátok temploma előtt, már egyáltalán nincs kedvem a verekedésekhez.

[...]

Le fogok lépni Pécsre, ez már biztos. Nem várom meg, míg itt teljesen elszabadul a pokol.

[...]

Lent ülünk a Csöngőben, újabb búcsúztatás, sörök, gyorsítók, pezsgősüveg koccanás a vonat oldalán, újabb visszafolytott mondatok, belül gyarapodó csönd.
Jenki önként jelentkezik katonának, különben nem kap munkát.

[...]

Ülünk Jolekkal a Zöldtakonyban, a rádióban megy a híradó. Kisjugoszláviát bombázzák. Végleges. Felszálltak az első gépek Taszárról. Nem tudok mit mondani Joleknek, ki van bukva. Nekem kellene. De nem tudom kimutatni az érzéseimet. Félek. Hazafelé, a hídon, a pécsi bőrgyár közelében egy csókolódzó párt látok. Fölzaklat a gondatlanságuk. Néhány méterre tőlük tiszta erőből belevágok a buszmegállót jelző táblába. Szemükben látom, hogy kérdeznének, meg vannak ilyedve. Miért nem lehet így otthon is. Mit keresek én itt. Az arcukba üvöltöm, hogy bombázzák a hazámat. Látom rajtuk, hogy nem érdekli őket, vagy nem is értik mit akarok.

[...]

Azonnal látom rajta, hogy semmi köze az egészhez és, hogy egyáltalán nem a kíváncsiság hajtja, hanem valamiféle elbaszottan unott érdektelenség, amit saját maga számára is úgy próbál érdekessé tenni, hogy erőltettet érdeklődést mutat a téma iránt. Nekem meg fáj a faszom, jobb dolgom úgysem akad, még nem jelentkeztem be a Melódiákba sem, jól jön az ingyen kávé, meg pofátlanul kérek még egy dobostortát is. Nem azt kérdezi mit iszom, hanem, hogy mit kérek. Az anyád picsája, gondolom magamban, de csak bólogatok nagyokat, aztán mikor elkezdek mesélni, valamiféle csalódottságot látok az arcán, gondolom kitalálok valami izgalmasat, ami üthet, felpörgeti a riportját, vagy könyvet akar írni a háború miatt emigrációba kényszerült magyar fiatalokról, ezt már nem értem pontosan, de nem is érdekel. Jugó vagyok, mondom neki, erre felhúzza a szemöldökét.

[...]

Vissza fogok menni Szerbiába, nem bírom tovább.

[...]

Újvidékre költözöm.

[...]

Elegem van Újvidékből, egyre többet lógok újra Szabadkán.

 

Hogyan és mire eszmél egy vajdasági kamasz a kilencvenes években? Arra, hogy se eszme, se történet nem jutott már neki. Zabhegyezés helyett hungarocell a torkodba, avagy Hitchcockba oltott Tarr Béla. De főként háború és háború. Sirbik Attila szövege generációs kulcsregény. Ez a generáció családi nihilből érkezik a vidéki punkba, ugyanakkor Lajkó Félixék ellopott dobszerkója és a drogos őrjöngések csupán futó örömöt jelentenek. Mintha minden kihágás pótcselekvés lenne, hogy ne kelljen szembenézni az értelmét vesztett világgal, amelynek rendjét szétforgácsolta a háborús kataklizma. Mert jobb híján a Jugoszláv Hadsereg nevel fel, ha bevonulsz, ha nem, az eredmény ugyanaz: élőhalottként bolyongsz a hallucináció valóságában.

Nemes Z. Márió

Sirbik Attila: St. Euphemia. Magvető, 2015, 2014 oldal, 2990 Ft.

Sirbik Attila

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.