Augusztusi késő délután van, kint hétágra süt a nap, idebent, a kis kávéházban, zokog egy lány. Zokog és telefonál. A telefonba zokog. Mellette egy másik lány, talán a barátnője. Kicsit félrehajtja a fejét, és lesüti a szemét. A telefonos lány angolul beszél, de internacionálisan sír. Ha majd kitalálják az V. Internacionálét (s miért is ne, az ember nagyobb baromságokra is képes), már most, jó előre indítványozom, annak legyen a sírás a himnusza. A sírás ugyanis egyetemes beszéd, az igazi eszperantó, gondolom, az ősember is úgy sírt, mint ez a mobilját markolászó lány itt, meg a római rabszolga s nem csak Kosztolányi torokszorító novellájának, a Silusnak a végén, meg a kínai kuli is. És még sokan mások. És még talán sokan mindenki. (Bocs, a szócsavarásért.) Ki könnyezve, ki könnyek nélkül. Abszurd, hogy ne mondjam, idióta gondolatom támad. Elő szokott fordulni velem ilyesmi máskor is, kivált késő délutáni órákban, amikor az ebéd utáni bágyadtság elmúlóban van. Arra gondolok, mennyire más lenne a világ, ha hatmilliárd ember egyszerre, mintegy vezényszóra kezdene el sírni. Oka mindegyiknek lenne rá. Arra gondolok, hogy, az újszülöttektől eltekintve, vajon hány ember sír most, ebben a pillanatban, szimultán, szerte a világon? Egy millió? Öt millió? Ha úgy vesszük, sok. Ha amúgy vesszük, a hatmilliárdhoz képest édeskevés. Ráadásul a földkerekség egymástól távol eső pontjain sírnak, így aztán ezek a sírások nem tudnak egymásba érni és egyetlen fergeteges, fülsiketítő bömbölésbe összeolvadni. Mennyire reménytelen ez így! Mennyire értelmetlen és céltalan csak így, magányosan zokogni, egy, két vagy három kilométerre egy másik síró embertől!

A kávéház kicsi, most éppen tömve sincs, mindenki látja és hallja, mi történik, és mindenki úgy tesz, mintha nem látná és nem hallaná, ami a bejárat melletti asztalnál történik. Aki ért angolul, a sírás okát is megtudhatja. Itt, bizony, szakításról van szó. A vonal másik végében a számunkra láthatatlan férfi olyasmit közölhet a számunkra nagyon is látható és hallható lánnyal, hogy azért ezentúl is jó barátok maradhatnak. Szakításkor ezt szokás mondani, ha elcsépelt szöveg, ha nem. Persze nem szép dolog telefonon keresztül szakítani. De nem akarok itt most moralizálni.

 

A jelenet úgy tíz percig tarthat. Aztán már nincs maroktelefon, csak sírás van, most már a barátnőnek adresszálva, s nem angol, hanem szlovák zokszók kíséretével. Aha, tehát a szívtelen pasas külföldi volt! Ezek a huncut külföldiek fogják magukat, csak úgy idejönnek, megrabolják leányaink szívét a Tátra és a Duna között, oszt alá´ szolgája – suttogja a fülembe Xenofóbia kisasszony, de én elzavarom. Egy pillanatig heves vágyat érzek, hogy odamenjek a lányhoz és megvigasztaljam. Hogy elmondjam neki, nem kell olyan nagy feneket keríteni a dolognak. A szerelem úgy, ahogy van, totál hülyeség. Az ember csak ráfizet. Itt van, például, ennek a Rómeónak és Júliának az esete. Mind a ketten meghaltak, méghozzá zsenge ifjúkorukban, teljesen értelmetlenül. Ha egy kicsit több eszük van, Rómeó ma már sikeres vállalkozó lehetne, esetleg biztonsági őr valamely cégnél vagy banknál. Júlia pedig egy nonprofit alapítvány elnöke. De hát, fiatalság bolondság. Ifjúkoromban engem is behúztak néhányszor a csőbe, máskor meg én másokat. De Rómeó és Júlia még hagyján… Hiszen olyan fiatalok voltak! De itt van ez az Anna Karenina! Ő egy érett, megfontolt, férjezett asszony volt! Neki igazán több esze lehetett volna!

 

Én szeretem, ő nem szeret. Mennyire reménytelen, zokogná a lány. Én pedig erre Nemes Nagy Ágnest idézném vigaszképp: „Szeretsz. Szeretlek. Mily reménytelen.”