hirdetés

Szűcs Teri: Sírva röhögni magunkon

2012. április 16.

A felejtés története - A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben címmel jelent meg Szűcs Teri tanulmánykötete, amelynek kapcsán a szerzővel többek között a felejtés melletti tanúskodásról, egy radikális Sorstalanság-olvasatról és a holokauszt teológiai vonatkozásairól beszélgettünk, de szóba kerülnek az űrnácik is. - Marczisovszky Anna interjúja.

hirdetés

Tanulmányköteted Adorno és Celan írásainak vizsgálata után Pilinszky, Kertész, Nádas, Márton László és Borbély Szilárd egyes műveit elemzi. Meglehetősen heterogén csoportról van szó, a közös tematikán kívül még mi köti össze a szerzőket, illetve a műveket?

Olyan művek ezek, amelyek a holokauszt ábrázolhatóságával foglalkoznak – azzal, hogy egy ábrázolhatatlan esemény nyomait hogyan alkothatja meg az irodalmi mű nyelve. Vagyis a holokausztra adott reflexió a nyelvi újítással kapcsolódik össze bennük. Mindez pedig azzal a belátással is összefügg, hogy a holokauszt tapasztalata – ahogyan minden más tapasztalat is – a maga teljességében átadhatatlan, a megőrzésre vállalkozó emlékezet hiányos, törékeny, szelektív. Ezek a művek az emlékezés és felejtés folyamatait is megmutatják, átengedik magukat e folyamatoknak.

A kötetcímben és az alcímben szereplő felejtés és tanúság mint az emlékezet komplementerei adják elemzésed kulcsszavait. Megfordítom a címet: hogyan tanúskodnak a holokausztról ezek az irodalmi művek?

A tanúság nagyszerű fogalom, a könyv egyik főszereplője. Rengeteg minden van benne: az, hogy amikor tanúskodom, én vagyok a kezes, a garancia azért, hogy a tanúsított dolog igaz és létezik. Ezért magamra vagyok utalva a tanúságommal. És felelős vagyok a tanúsítottért, mert nélkülem megszűnik lenni, elfelejtődik. De közben nyilvánvaló, hogy rossz tanú vagyok, mert én magam is felejtek, vagy mert én is csak másodkézből értesültem – és mert egyáltalán nem tudom elmondani, újramondani azt, ami mellett tanúskodom. Végső soron leginkább a saját viszonyulásomat tudom tanúsítani. Ha tetszik, a felejtésem mellett tanúskodhatom – ezt kívánja meg a pontosság. Adorno ennek az útvesztőnek volt a teoretikusa. Celan, Kertész, majd Nádas, Márton és Borbély művei ennek a radikális pontosságigénynek a jegyében állnak. A Pilinszky-életmű pedig többféle választ ad, mást mutat a középső korszak, és mást az utolsó.

Ugyanakkor az is radikális üzenetet hordoz, hogy végül mégis a felejtés lesz a hangsúlyosabb. Tényleg az a hangsúlyosabb?

A Sorstalanság szerint a felejtés a láger falain túl máris megkezdődik; a gázkamra a falakon kívül egyszerűen elmesélhetetlen – innentől a felejtés idejében vagyunk. És ezért válik annyira fontos kérdéssé, hogy akkor mégis hogyan lehet emlékezni, tanúskodni. És, kiélezettebben: hogy ki tud és ki akar emlékezni – Nádas Péter Családregényében egészen zsigeri módon merül fel az emlékezésre vonatkozó kérdés. (Visszatérve a Sorstalanságnak ahhoz a jelenetéhez, ami a gázkamrák tanúsíthatatlanságáról szól, Köves és a holokauszttagadó párbeszédéhez: ott egyben az is kiderül, hogy a felejtés ideje a tagadás ideje is.)

A kötet egyik központi gondolata Adorno képtilalmával kapcsolatos paradoxonra reflektál. Adorno szerint a megtörtént szenvedést nem szabad képileg ábrázolni, mert azzal párhuzamos valóságot alkotunk, ami megcsúfolná az áldozatok emlékét. Ahogy mondja: „A puskatussal vert emberek testi fájdalmának úgynevezett művészi megformálása, ha távolról is, de magában foglalja a kicsikart élvezet lehetőségét.” Ugyanakkor, Adorno szerint mégis a művészet az egyetlen hiteles emlékezeti forma. Szerinted hogyan oldható fel ez a paradoxon, az általad vizsgált művek hogyan oldják fel?

Adornónak a holokauszt művészeti ábrázolásával foglalkozó írásai tele vannak ellentmondással – de éppen azért ilyenek, és a rendszerezett teoretikus nyelv olykor azért válik költőivé vagy félreérthetővé, sőt, hisztérikussá bennük, mert teljes mértékben átadják magukat az emlékezésre, ábrázolásra, újramondásra vonatkozó paradoxonoknak. Adornót az intézményiesített emlékezet kérdése, az archiválás nem érdekelte – csak az, hogy a szenvedés emlékezete hogyan szólaltatható meg. Hogyan lehet a tömeghalál, a tömeges szenvedés, a milliós statisztikák közepette az egyéni szenvedés méltóságát helyreállítani – nem emlékművel, nem másolással, mert az nem interiorizálódik. És így jut oda, hogy csakis a műalkotással. Az egyik legszebb ellentmondása az, hogy amikor a képtilalom előírásáról beszél, akkor maga is sűrűn metaforikus, képekben gazdag nyelvet használ. Beckett képnélküliségéről ontja a metaforákat. Ahogyan nem létezhet a képnélküliség kívánalmának megfelelő mű, úgy nem létezik tökéletesen pontos emlékezet sem – ezek a kudarcok összefüggnek. A kudarcot ki így, ki úgy ábrázolja. Borbély Szilárd például úgy, hogy nem csupán a metaforát hozza vissza az emlékezés irodalmába, hanem magát az allegóriát – a borbélyi, ironikus allegóriát. Másfelől: a kudarcot megjelenítő műalkotás a megőrzés, megértés, a tanúság egyetlen módja – ez az adornói paradoxon veleje. Kertész A kudarcban ezt a megfoghatatlan „győzelmet” írja le a kegyelem furcsa, szép és ironikus fogalmával. Az írás kegyelméről van szó.

A kötetbemutatón Vári György is említette, hogy nagyon visszafogott hangon ugyan, de szembemész az összes eddigi Sorstalanság-recepcióval. Szerinted mi kerülte el az eddigi kritikusok figyelmét?

Most arra nem térek ki, hogy sokan, szemben Kertész intencióival, mégis tényirodalomként, pszichológiai irodalomként, kvázi memoárként dolgozták fel a regényt. A kérdés az, hogyan lehet a legizgalmasabb Kertész-olvasatokat továbbgondolni. Az emberként való létezésnek egy nagyon körvonalazott, minimalista koncepcióját dolgozza ki a Sorstalanság azzal, hogy elutasítja az értékalapú különbségtételt áldozat és elkövető közt, hogy a végletes kiszolgáltatottság helyzeteiben az adaptálódást írja le túlélési sémaként, és hogy minden magyarázó narratívát öncsalásként, magánmítoszként, a tetszetős egzisztencia iránti igényként vagy önlegitimációjaként ábrázol. Ha a holokauszt az erkölcsiség teljes paradigmájáról megmutatta, hogy pusztán szöveg, ráadásul kártékony szöveg, akkor mi következik ebből – ez a Sorstalanság kérdése. Nádas majd ezt a lebomlást, ezt a poszt-állapotot gondolja többek közt tovább.

Sokat foglalkozol a kiválasztott művek teológiai utalásaival is. Miért válik annyira hangsúlyossá szerinted a holokauszt irodalmában a teológiai vonatkozás?

Egyfelől azért, mert a teológiai antiszemitizmus alapozta meg a zsidógyűlölet érvrendszerét. Másfelől pedig azért, mert a Holokauszt idején megnyilvánuló gonoszság-potenciál olyan irdatlanul nagy, és oly mértékben ellentmondott a civilizációs önismeretnek, hogy az ésszerűség retorikájával már nem lehetett kezelni, értelmezni. A gonoszról, felelősségről, bűnről, áldozatiságról, gyászról hagyományosan a zsidó-keresztény teológia nyelve beszél, és ez a nyelv feléledt a Holokauszt irodalmában – sokszor azért, hogy a teológiai kérdésfeltevés értelmetlenségét, groteszkségét, végét mutassa meg, és sokszor azért, hogy a teológiai gondolkodás megújulását követelje.

Van olyan szerző, aki kimaradt a kötetedből, de szívesen foglalkoznál vele?

Hajjaj! Zsolt Béla, Szép Ernő. Székely Magdától az Éden. Beney Zsuzsa költészete. Schein Gábornál a Mordecháj könyve, (retus), Lázár! időszaka. Stb.

Ma már a holokauszt utáni harmadik generáció is szinte felnőtt. Talán blaszfémnek tűnhet ez a szó, de megkockáztatom: milyen „kihívásokkal” találják szembe magukat a kortárs szépirodalmi, film- és képzőművészeti műalkotások, amelyek a holokausztról tanúskodnak? Szerinted hogyan változnak majd az ábrázolásmódok a következő évtizedekben?

Úgy tűnik, hogy ami mostanában egyre fontosabbá válik, az az identitás sokrétegűségének, összetettségének, gazdagságának (vagy éppen a belső sokféleség nehézségeinek, ellentmondásainak) feldolgozása. A Holokauszt emlékezete csak az identitásnyalábok egyik meghatározó eleme. Ezzel együtt mintha az a téma is egyre érdekesebb lenne, hogy az identitás, a családtörténet, a meghatározó történelmi múltak összessége hogyan mutatkozik meg, hogyan hagy nyomot a testen. A másik vonulat pedig leginkább a popkultúra felől érkezik: jönnek a becstelen brigantik és az űrnácik, a határtalan fikció és a groteszk. Mintha ez azt jelezné, hogy a növekvő időbeli elválasztottsággal a holokauszt már oly mértékben fikcionalizálódott, hogy végső soron csak egyet tudunk: sírva röhögni magunkon. Persze az alapkihívást az jelenti, hogy a gyűlöletre, kirekesztésre és a teljes elidegenedésre, közönyre való képesség változatlanul él, virul, aktív. Az irodalomnak és vele együtt a teóriának meg kell találnia az utat a társadalmi, politikai diskurzushoz.


Szűcs Teri: A felejtés története - A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben, Kalligram, 224 oldal, 2600 Ft.


Marczisovszky Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.