hirdetés

Sjón: A kultúrát nem lehet irányítani

2012. április 23.

Sjón A macskaróka című könyve nemrég jelent meg a Magvető Kiadónál. Az izlandi szerző a Könyvfesztiválra Budapestre látogatott, mi pedig elbeszélgettünk vele a könyvéről, az izlandi nyelvről és a sikerről. Björk és a zene is szóba került, hiszen Sjón a híres izlandi énekesnő szövegírójaként is ismert. - Benedek Márton interjúja.

hirdetés

A macskaróka eredetileg 2003-ban jelent meg, 2005-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját, a fordításoknak köszönhetően pedig azóta is futja sikeres köreit, és ön még mindig sokat beszél a könyvről. Egyszer azt mondta, a vele járó siker olyan, mint egy hatodik ujj a kézfején. Van bármi esetleg, amit máshogy gondol a könyvről, mint mondjuk öt évvel ezelőtt?

Szerintem A macskaróka még mindig egy jó könyv, én nagyon szeretem. Elégedett vagyok, hogy még mindig új utakra indul a világban, új olvasókhoz jut el. Amíg pedig jók a visszajelzések vagy egyáltalán kérdeznek a könyvről, addig nem panaszkodhatom. A hatodik ujj hasonlat persze azt is jelenti, hogy ez a siker mindig velem van és mindig beszélnem kell róla, akármilyen furcsa is, hiszen annyi évvel ezelőtt írtam. A sikernek talán ahhoz is van köze, hogy tényleg úgy viselkedik  a könyv, mint a róka, az egyik helyről a másikra kószál és keresi a zsákmányát (nevet).

Fotók: Valuska Gábor


Hogyan talált rá a regény témájára?

Már kisgyerekként megszerettem a régi izlandi történeteket, népmeséket. Nyolcévestől tízéves koromig szabályos megszállott voltam, és hála a nagymamámnak, akinél volt egy akadémiai gyűjtemény az ilyen könyvekből, szinte csak ezeket olvastam.  Elbűvölt, ahogy az emberek világa találkozott a különleges lényekkel, állatokkal, vizi szörnyekkel, trollokkal és így tovább. Aztán, amikor tizenéves koromban elkezdett érdekelni a szürrealizmus, ugyanazt éreztem, mint amikor kiskoromban olvastam a meséket. Rájöttem, hogy a vonzódásom a szürrealizmus és a régi történetek felé egy tőből fakad. Sosem éreztem magam egyfajta népi írónak, de amit onnan hoztam, azt beépítettem a saját művészetembe, tehát mindig érdekelt az a világ.
Aztán 2001-ben épp befejeztem az egyik regényemet és észrevettem, hogy elég sok vázlatom, háttéranyagom maradt, amiből kezdett kirajzolódni egy olyan karakter története, aki kimegy a vadonba hosszú időre, megküzd az elemekkel, és mire visszatér, már megelőzi a híre. De ez csak egy általános szerep, sok nemzetnél vannak hasonló macsó-ideálok. Ahogy tovább gondolkoztam és kutattam, egyre több történetet olvastam rókavadászokról. Ezeknek a sztoriknak megvan a saját narratívájuk, ahogy a vadászok a hidegben üldözik az állatot. Találkoztam egy nagyon érdekes antropológiai tanulmánnyal is, amely a vadász és a vad kapcsolatáról szólt. Ezek a vadászok természetfeletti lényként tekintettek a rókákra, egy másik szinten kapcsolódtak hozzájuk. Meglepett, hogy ez még a modern korban is előfordul, mert sok történet az ötvenes-, hatvanas évekből való. A vadászok úgy néztek a rókára, mint egy démonra, vagy mint egy ragadozóra a földi lét és a túlvilág határán. Annyira izgalmas találtam a témát, hogy ebbe az irányba indultam el.
Anélkül, hogy tudtam volna, mi sül ki belőle, elkezdtem írni a könyv első részét, a vadászat jeleneteit. Amikor befejeztem, félreraktam a szöveget, és amikor újra elővettem, tudtam, hogy kell egy név, mert addig csak egy rókáról és egy név nélküli vadászról esik szó. Hirtelen beugrott a név, Baldur Skuggason (1). Ismételgettem magamban és aztán egyszer csak kimondtam, hogy Baldur Skuggason tiszteletes, ő húzza meg a ravaszt. A vadász egy pap, megvolt a sztori!

A könyvet nyitó vadászjelenetek rövid, éles bekezdésekben, villanásokként érik az olvasót. Miért döntött emellett a forma mellett?

Valahogy rekonstruálni akartam a vadászat mozzanatait és ez volt az egyetlen módja, máshogy képtelenség lett volna húsz nehéz oldalon arról írni, hogy megy a róka a hóban, megy az ember a hóban... És törekedni kellett az egyensúlyra is, mert például az embernek van nyelve, a rókának pedig nincs.
Aztán a szemnek is jó volt, hogy ezek a rövid szövegek üresen hagyják a lap egy részét, és így ott marad a nagy fehérség. Ebben az értelemben ez konkrét vagy vizuális költészet is kicsit.
Amúgy sosem vadásztam rókára, de többször voltam horgásztúrán. És amikor az ember visszaemlékezik egy ilyen útra, csak villanásokban tudja felidézni. Szóval sok okos magyarázatom van rá, hogy miért így írtam meg (nevet).

A nyitó jelenetek után hogyan folytatta az írást?

Amikor rájöttem, hogy az egyik főszereplőm egy pap, és elképzeltem a falut, amelyben ő szolgál, tudtam, hogy ő egy kevésbé pozitív, nyers figura lesz. Kellett neki egy nemezis, egy karakter, ami mindenben az ellentéte. Tudtam, hogy Fridriknek hosszabb időt kellett külföldön töltenie, és olyan szokásokat felvennie, amik szúrják a sztereotípiákban gondolkozó túlzottan hazafias izlandiak szemét: ópiumot szív, dekadens költőket olvas, himalájai teát iszik, stb., a legrosszabb dolgokat hozza be az országba. A nyitottsága miatt csak ő veheti észre igazán Abbát, őt érdekelheti egyedül, hogy kicsoda is a lány valójában, mindenki más semmibe veszi és megveti.

Szándékosan a Down-kórral sújtotta a lány karakterét?

Először nem tudtam, hogy mi pontosan a baja, csak azt hogy nem ép az állapota. Izlandon előforduló rendellenességek után kutattam és egy könyvesboltban találkoztam egy nénivel, aki visszaemlékezett arra, hogy milyen volt amikor először látott egy Down-kóros embert a harmincas években. Kiderült, korábban nem is tudtak ilyen emberekről, olyan volt, mintha nem is léteznének. Ez azért lehetett így, mert az így született csecsemőt rögtön megfojtotta a bába. Később olvastam egy olyan cikket, ami azt mutatta be, hogy ma már szervezett abortusz-programok vannak az ilyen esetekre. Így van az egész történetnek egy teljesen mai vonatkozása is és reméltem, ez eljut az izlandi olvasókhoz. De nem az volt a fő célom, hogy a Down-kórosokról írjak, sőt, sosem úgy ülök le írni, hogy most egy bizonyos morális kérdéssel vagy társadalmi problémával foglalkozom. Kialalkult egy munkamódszerem, hogy valahogy beleírom magam a korszellembe, és az írás módja szüli meg a mondanivalót.

Az elszigeteltség miatt az izlandi nyelv évszázadok óta nem változott. Ez könnyebbé vagy nehezebbé teszi az alkotást?

Izland amennyire kicsi ország és amennyire kevesen lakják, annyira gazdag irodalma van. Az, hogy mi ugyanazon a nyelven olvashatjuk a régi könyveket, sagákat és történeteket, azt az élményt adja meg a modern izlandi íróknak, hogy egy élő történelem részeinek érezhetik magukat. Én ebben nem nehézséget, hanem lehetőséget látok. A gyorsan fejlődő beszélt nyelvből bármikor átvehetek szavakat, fordulatokat, de megvan a lehetőségem rá, hogy egy olyan nyelven írjak, ahogy azt az őseim tették több száz évvel ezelőtt. Ezen keresztül pedig könnyebben érezhetem a régebben játszódó történeteim szereplőinek lelkét, könnyebb őket megértenem. Sokszor azt érzem, mintha a mai izlandi irodalmat is ugyanaz az elme írná, mint századokkal ezelőtt, csak a kéz tartozik máshoz.

És hogyan hatnak a művészetre, hatnak-e egyáltalán Izland különleges természeti adottságai?

Izlandon 330 ezer ember él, akiknek csak egy talpalatnyi helyük van, a többi a természeté. A sziget ráadásul vulkanikus mivolta miat folyamatos a változásban van, lehet, bármelyik pillanatban ott kell hagyni az embereknek a lakhelyüket. Ha ennyire a természet uralja a környezetet, egyértelmű, hogy kialakul valamilyen speciális kapcsolat, de nem akarom túlromantizálni. Én inkább a vadságot látom a természetben és írásaimban egy nem evilági elemként kezelem, és innen már nincs messze a mitológia, ami szintén szerepet játszik a regényeimben. Az izlandi romantikus költők megtanították a rosszban is a jót látni, még akkor is, amikor a szigeten a túlélés is reménytelennek tűnt. Ők a szörnyben a szépet látták, én inkább a szörnyet látom.

A kezdetektől ismeri Björköt, Lars Von Trier Táncos a sötétben című filmjében ön írt neki dalszövegeket, valamint egy kiadót is felügyel, sőt még egy librettót is írt. Hogyan került kapcsolatba a zenével?

A hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján sokan voltunk, akiket izgalomba hozott a punk és a new wave. Néhány barátommal elsőként jutottunk hozzá ezekhez a lemezekhez és a bennük dolgozó avantgárd energia nagyon megfogott minket. Izland nagyon unalmas volt akkoriban, egy olyan északi, szociáldemokrata ország volt, ahol semmi sem változott és az érződött, hogy ez úgy is marad még legalább száz évig. És akkor ott volt hirtelen ez az agresszív, csináld magad stílus, ami Angliából jött, mi pedig elmerültünk benne. Közben volt Reykjavíkban egy nagyon erős mozgalom, az írók és költők saját maguk adták ki műveiket. Én is nagyon fiatalon, 16 évesen (Sjón 1962-ben született - B.M.) már kiadtam az első verseskötetemet. 
Mindenki rájött, ha  közlendője van, akkor saját magának kell véghezvinni, amit akar, és egész Reykjavík zenekaralapítási lázban égett, létrejött az izlandi punkés new wave. Egy szürrealista költői kör, a Medúsa tagja voltam akkoriban, és a kör néhány tagja benne volt egy zenekarban, ami az egyik első izlandiként nyers valójában használta az elektronikus zenét. Egyszer egy csomó másik zenekarral elkeveredtünk egy fesztiválra, és azt vettem észre, hogy a koncertek a költők számára is ugyanolyan jelentőséggel bírnak. Itt adtuk el és cserélgettük az otthon gyártott köteteinket, és természetes volt, hogy a zenészekkel szorosabbra fűztük a kapcsolatokat. Így ismertem meg Einar Örnt, a Sugacubes későbbi énekesét, az egyik költőtársam pedig egyszercsak bemutatta Björköt mint a barátnőjét. Mindenki elkezdett mindenkivel dolgozni, egymást támogattuk, olyan is volt például, hogy Björk énekelt és egy dobos játszott, miközben én a verseimből olvastam fel. 
A zene tehát nagyon sokat jelentett és jelent nekem, de sajnos sosem volt igazi hangszeres tudásom, így nekem az jutott, hogy más módon tegyem hozzá a magamét.

Amikor találkozott Björkkel, már benne volt a levegőben, hogy egyszer egy világszerte ismert énekesnő lesz?

Nem, és szerintem senki nem gondolta volna. Ő a Sugarcubeszal lett világhírű, és az egész olyan volt számunkra, mint egy álom, de persze vicces is volt: a barátaid, akikkel korábban Izlandon szürrealista performanszokon vettél részt, egyik pillanatról a másikra bekerülnek a Letterman Show-ba, a zenei magazinok címoldalaira és milliószámra adnak el lemezeket.
Izlandon amúgy a mai napig vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy a rossz emberek lettek híresek. Ők sosem láttak minket, szürrealista fiatalokat igazi művészeknek. De ez már csak így megy, a kultúrát nem lehet irányítani. Sosem tudhatod, hogy kiből lesz a következő sztár, vagy éppen a következő Nobel-díjas író. Lehet, hogy egy tizenhároméves kongói lány lesz az, aki most írja le első sorait a naplójába. A kultúrának saját szabályai vannak, amik kiszámíthatatlanok. Ez s szép benne, és ezt egy kormányzat vagy akadémia sem tudja befolyásolni. Ahogy az izlandi film, zene és irodalom híres lett az elmúlt évtizedekben, az bizonyos szemszögből nézve teljesen valószínűtlen. Hihetetlen kurázsink volt, semmitől sem féltünk, és bejött.

----------

(1) Baldur eredetileg egy skandináv isten neve, de napjainkban is szokványos férfinév. A skuggi szó árnyékot jelent, a cím tehát azt jelenti: “Árnyék-Baldur”. Skuggi azonban szintén előfordul férfinévként, a főszereplő pap Baldur Skuggason, azaz Skuggi fia-Baldur.
Valójában azonban nem hívnak így egyetlen izlandi férfit sem, és ennek megvan a maga oka. A skuggabaladur köznévként ugyanis egy természetfeletti lény neve, amely a néphit szerint házimacska és sarki róka keresztezéséből jön létre akkor, ha róka az anyaállat, és macska az apa. Ha ez fordítva történik, azaz macska az anya és róka az apa, akkor az utódokat skoffínnak hívják.
A skoffín a hiedelem szerint ártalmatlan, mert a macska tulajdonosa még idejében észreveheti a dolgot és elpusztítja az utódokat. A skoffín szót ezért használják “bolondos, játékos, huncut” értelemben is, például gyerekekre.
A skuggabaldurok viszont vadon születnek, és beavatkozni nem lehet, ezért ezt az állatot nagyon veszélyesnek tartják, babonás félelem kapcsolódik hozzá. A mitológia szerint a skuggabaldur beszélni tud, megátkozhat embereket és közvetetten a halálukat okozhatja.

(Részlet A macskaróka fordítója, Egyed Veronika utószavából)

Benedek Márton

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
miladojka miladojka 2012-04-23 15:01

De mi az a Sugacubesz?
Csak nem?
http://en.wikipedia.org/wiki/The_Sugarcubes