A brüsszeli Esélyegyenlőségért és Rasszizmus Elleni Harcért Központ jogászaként dolgozik. Miért kezdett írni?

A Nők Földje című könyvének főszereplője Mariam, a nyugati életstílust választó fiatal marokkói nő, aki Antwerpenben él, ám egyszer gondolkodás nélkül igent mond a marokkói Younesnek, aki feleségül akarja venni. Younes azonban az illegális átkelés közben, a nyugati és keleti kultúra határán, meghal. Mit jelent önnek ez a halál?

Younes halála a leszámolást jelenti a reménnyel. Európa hatalmas vonzerővel bír sok afrikai, főleg észak-afrikai fiatal számára, és bár a két kontinens nagyon közel van egymáshoz, mégis ott van közöttük a Földközi-tenger, amely elvágja a két világot egymástól. Európa már-már elérhetetlenné válik, a csónakokban az illegális átkelés hatalmas veszéllyel jár. Younes belevág az utazásba, amely tragédiával végződik. Halála ugyanakkor azt is jelzi, hogy sok fiatal, aki arról álmodik, hogy átjut ezen a határon, soha nem fog átjutni, mert soha nem fogja megtalálni azt, amit álmaiban akart.

Mariam személyiségén keresztül viszont a letelepedett bevándorló problémáira látunk rá, aki saját bőrén érzi a két kultúra közti konfliktusokat. Egy kicsit az ön élete is benne van?

Nem, egyáltalán nem, sokan kérdezik ezt tőlem, de ez a könyv nem önéletrajz. Mariam története teljesen másról szól, mint Younesé, hiszen a lány radikális, fatalista, meggyőződése, hogy csak akkor járhat sikerrel, ha kitépi gyökereit. Rendkívül eltökélt, még a nevét is megváltoztatja, Mara lesz, mert szerinte ez a név európai hangzású. Nem akar többé a muzulmán valláshoz kötődni, amelyet túlságosan elmaradottnak tart. Megteszi ezt a drasztikus lépést, kitörli mindazt, ami addig a kultúrája, a családja volt, hogy európai, modern, emancipált és szabad nő legyen. Marának viszont az a problémája, hogy arról nem ő dönthet, hogy mások milyennek látják. Belgiumban ez az attitűd ma jelenlévőbb, mint valaha, egy „idegen” mindig is „idegen” marad, hiába belga nemzetiségű, hiába ugyanazok a szokásai.

Beletörődés vagy ellenállás, mondja Mariam, aki nem lát középutat a kettő között. Az Európában letelepedő muzulmánok azonban nemcsak ezzel a két úttal találják szemben magukat. Mivel kell szembenézniük?  

Nem, egyáltalán nem csak ez a két út van. Mariam drámai helyzetben van, csapdába esik, és innen látja ennyire végletesnek a világot. A mai belga közvéleményben egyébként ez az uralkodó gondolat, fekete-fehér világgal állítják szembe az embereket, a belga diskurzus – ahogy sok más európai országé is – azt hangsúlyozza, hogy az iszlám, az arab kultúra nem kompatibilis a nyugat-európaival. Az iszlám kultúra kapcsán mindig az elnyomott nőkről, a vallási fanatizmusról stb. beszélnek, egyáltalán nincsenek árnyalatok. És sok fiatal hagyja magát befolyásolni a sztereotípiák, a szélsőséges diskurzus által. A belgák közül tehát sokan félnek, veszélyesnek tartják a muzulmánokat. A fiatal marokkóiak, muzulmánok éppen ezért azt gondolják, hogy el kell távolodniuk saját kultúrájuktól, azért, hogy elfogadják őket. Van egy másfajta reakció is, amely szintén megtalálható a könyvben: sokan gondolják, hogyha nektek, európaiaknak ez a véleményetek rólunk, akkor kizárólag muzulmánok leszünk, nem lesz más identitásunk. Magukba zárkóznak, ami szintén nagyon veszélyes, és nagyon sajnálatos.

A cím, Nők Földje erre az utóbbi álláspontra utal?

Nők Földjének hívják marokkói fiatalok Európát. Nem tudom, hogy valójában létezik-e ez a név, én adtam ezeknek a fiataloknak a szájába, mert – és ez már tényleg így van a valóságban is – sokan gondolják, hogy Európa olyan kontinens, ahol a nők uralkodnak és ahol a férfiak elvesztik férfiasságukat. Ezek a fiatalok ugyanakkor át akarják lépni azt a bizonyos határt, és Európában akarnak élni, európai nőt szeretnének feleségül venni, hiszen az a jövő, a gazdagság záloga. A fiatalok nagy része el akar menekülni Afrikából, mert nincs perspektíva.  

Olvastam valahol, hogy egy könyvet (Priorité de gauche) azért tartott fontosnak, mert a dühről szól, és a düh minden változás mozgatója. Mit ért ezen?

Úgy semmiért nem lehet cselekedni, ha nem érint meg minket valamilyen szinten a dolog. A düh ilyen értelemben nagyon fontos mozgatórugó, arra ösztökél, hogy tegyünk valamit. Nem azt mondom, hogy az erőszak a megoldás, de ha igazán dühösek vagyunk, tenni fogunk valamit. Soha nem írnék olyan könyveket, amelyek a művészetről, az idillről szólnak, ami engem érdekel, az a társadalom, az emberek. És ha valami nem stimmel, akkor egy fegyverem van, és az a tollam. A fikció segítségével, persze, hiszen a fikcióval valóságot teremtünk.

Az elsőkönyvesek beszélgetésén mesélt arról, hogy jelenleg egy színdarabon dolgozik, két monológon, amely egy apa-fiú kapcsolatról szól, ahol az apa szintén bevándorló, és nem nagyon értik meg egymást a fiával. Mit szeretne elérni ezzel a darabbal?

Ez egy nagyon jó kérdés. Szeretném rekonstruálni a történetemet, ami most nagyon fontos számomra. Szeretném megérteni, hogy az a sok ember, mint az apám is, akik idejöttek, mit akartak, mit reméltek, mire számítottak. Ő már nincs közöttünk, és olyan érzésem van, mintha a története is vele ment volna. A fikció segítségével mégis szeretném rekonstruálni a történetét. Az is fontos kérdés számomra, miért látunk annyi nehéz, rossz apa-fiú kapcsolatot mostanában.

Milyen érzésekkel megy haza Budapestről, a Könyvfesztiválról?

Budapest varázslatos város. Teljesen sajátos kultúrája, nyelve ellenére érezni, hogy Magyarország Európához tartozik, hogy ez egy európai ország, és ez nagyon megnyugtató számomra, mert ez is bizonyítja, hogy az Európai Unió képes magába foglalni a változatosságot, és ez reménnyel tölt el. Ez a fesztivál is erről szólt. Érdekes látni, hogy bár mindannyian különböző helyekről jövünk, van egyfajta közös tematika, amelyik mintha újra előtörne. Egyre többen írnak arról, hogy mi történik az utcákon, a társadalomban. Mintha visszatérnénk a történethez, a történelemhez, és ez nagyon jó.