hirdetés

Soltész Béla: Rabszolgasors

2015. február 14.

1989 – A rendszerváltás éve. Mai szemmel elképesztő dolgok történtek ekkor Magyarországon, például folyamatosan gyűjtöttek Isaura, a rabszolgalány kiszabadítására. Összejött egy csomó pénz, pedig Isaura nem volt valódi személy, csak egy sorozatszereplő. - Soltész Béla könyvéből ajánlunk részletet.

hirdetés

1.

Elhunyt Isaura „felszabadítója”

Index

2013. augusztus 19., hétfő, 15.43

Kilencvenegy éves korában és csaknem huszonöt elmegyógyintézetben töltött év után ma hajnalban elhunyt Budincsevits Géza, aki 1989-ben gyűjtést szervezett Isaura, a rabszolgalány felszabadítására, közölte a fővárosi Szent Jónás Kórház szóvivője.

Budincsevits Géza 1988 őszén írt levelet a Magyar Televízió szerkesztőségének, amelyben felajánlotta egy teljes évi nyugdíját Isaura, a Rabszolgasors című népszerű brazil tévéfilmsorozat főhősnőjének „felszabadítására”. Levelét Ihos József, „Kató néni” olvasta fel a Szeszélyes évszakok című szórakoztató műsorban, vélhetően humoros célzattal, ennek ellenére számos tévénéző csatlakozott a kezdeményezéshez. Budincsevits Géza az ország több településén is felszólalt az ügy érdekében, jellemzően munkahelyi, szakszervezeti és nyugdíjas-rendezvényeken, és adományokat is gyűjtött Isaura felszabadítására. A pénz további sorsa ismeretlen, hiszen Budincsevits elméje nem sokkal később elborult, és élete hátralévő részében már nem volt tiszta a tudata.

Az eset nemzetközi visszhangot váltott ki: az ismert médiakutató, Wolfgang Graupner úgy hivatkozott rá, mint „a kelet-európai társadalmak és a tömegmédia szimulakrumának tragikomikus találkozása”. Graupner szerint Isaura, a jogtalanul rabszolgasorba taszított fiatal lány történetében sokan magukra ismertek az akkori Magyarországon. A gyűjtésről a korabeli újságcikkek mégis gúnyos hangon számoltak be, a tévénézők lelkes adakozását egyszerű ostobaságnak tüntetve fel.

Érdekesség, hogy a sorozatban Isaurát alakító brazil színésznő, Lucélia Santos nem sokkal a rendszerváltás után Magyarországra látogatott, és a tervek szerint a Magyar Televízió székháza előtt, a Szabadság téren találkozott volna magyar rajongóival, ami azonban a csekély érdeklődés miatt elmaradt. A fiaskó oka minden bizonnyal a szerencsétlen időzítés volt: a péntek délutánra szervezett közönségtalálkozó épp egybeesett a Dallas című amerikai filmsorozat vetítésének idejével.

 

* * *

 

Sokan olvastuk ezt a cikket, de egy héttel később már csak ketten emlékeztek rá.

Kedd délután volt, három óra előtt öt perccel szálltak le a HÉV-ről Mátyásföld alsón. A HÉV sípolt, elcsattogott, és ők magukra maradtak a megállóban.

– Helló… Nem tudod, merre van a Keszkenő utca? – kérdezte a fiú.

– Szerintem arra… Én is oda megyek – válaszolta a lány.

– Köszi… Akkor…

– Gyere, nagyjából emlékszem a térképre. Remélem, odatalálunk. Nem nagyon ismerem ezt a környéket.

– Hát én se. Még szerencse, hogy…

– Nyoszolya utca. Szerintem itt kell befordulni.

– Oké, te vezetsz. Cigit?

– Nem dohányzom.

– Oké. Egyébként… Vitkovics Gábor.

– Fischer Zsófia. Paszomány utca… ez még nem az.

– És a Keszkenő utca hányas számot keresed?

– 28.

– Én is. Csak nem…?

– Budincsevits Gézáné?

– Igen. Keszkenő utca, ez az. Az isaurás Budincsevits Géza özvegye?

– Nem hiszem, hogy sok másik Budincsevits Gézáné lenne… Az online tudakozó szerint legalábbis csak egy van. Riporter vagyok, és egy hete olvastam a sztorit, a szerkesztőm küldte át a linket. Felhívtam a nénit, mondta, hogy ma háromra jöjjek.

– Még aznap felhívtad, hogy megjelent a cikk?

– Igen, miért?

– Hát, mert aznap halt meg a férje. Én kivártam a gyászhetet, és csak ma reggel telefonáltam. Említette, hogy háromra megy hozzá valami újságíró, menjek én is akkorra, hogy ne kelljen kétszer elmondania ugyanazt. Szóval te vagy az.

– Nem újságíró, hanem tévériporter. És te ki vagy?

– Antropológus… Majd elmondom. Itt a 28-as szám.

 

* * *

Álltak a kapuban, Gábor csengetett. Egy nagyon öreg néni jött ki.

– Csókolom, mi vagyunk… akivel telefonon tetszett…

– Gábor és Zsófia, nem? Persze, persze. Budincsevits Gézáné. Sőt, most már özvegy… Tudják mit, szólítsanak Bözsi néninek, a szomszéd gyerekek úgy szoktak. Várjanak…

Három zár, meg egy vastag lánc, utána nyílt csak a kapu. Kiskert rózsákkal, jobbra kerti törpe. Az előszobában félig kopasz, fél szemére vak kutya feküdt.

– Jöjjenek csak, nem bánt a Dzsoki!

– Cipőt le kell…?

– Jaj nem, hagyják csak. Szombat óta nem porszívóztam. Arra, a szobába. Tessék csak. Hogy mik is maguk? Újságírók?

– Én riporter vagyok – felelte Gábor –, de most nem hoztam a stábot.

– Milyen stábot? És a kislány?

– Én antropológus vagyok – felelte Zsófi –, az olyan… kutatóféle…

– Na mindegy, maguk tudják, miért érdekli magukat a Géza…

– Ja – szólt közbe Gábor –, csak annyi, hogy… őő… hát, hogy részvétünk…

– Aranyos magától, na, üljön le, a kislány is, ide, ni. Kér egy párnát? Nem? Biztos? Mit isznak? Van egy kis narancslevem, azt biztos szeretik.

– Köszönjük, ne tessék fáradni. Köszönjük… köszönjük. Igazán kedves tetszik lenni…

– Na, nézzék, én az egyenes beszédet szeretem. Mit akarnak hallani?

Zsófi Gáborra nézett.

– Engem az érdekel, hogy hogy is volt ezzel a gyűjtéssel – kezdte Gábor. – Hogy miért adtak erre pénzt az emberek… És, hát, hogy… hová lett a pénz.

Bözsi néni sóhajtott.

– A pénz, a pénz… Majd megtanulják, hogy nem minden a pénz… A kislányt is a pénz…?

– Ó, nem – vágta rá Zsófi. – Engem a történet érdekel… Hogy milyen élete volt Budincsevits úrnak, és hogyan jutott el odáig, hogy pénzt gyűjt egy sorozatszereplőnek… Miket élt át vajon… miket gondolt…

Jaj, ne, gondolta Gábor. Gyors eredményt szeretett volna, egy-két ismerkedő beszélgetést, hogy megírja a kérdéseket az interjúhoz, aztán kész. Nem volt semmi kedve egy furcsa őrült egész élettörténetét végighallgatni.

Úgy tűnt viszont, Bözsi néninek nagyon tetszett, amit Zsófitól hallott.

– Ez a beszéd… A mai fiatalok annyira türelmetlenek. Hol a pénz, azt mondjam meg, aztán már mennének is… csak adjam oda a térképet, és már mennének is kiásni a kincset!

– Tessék? – lepődött meg Gábor.

– Haha, csak vicceltem – nevetett Bözsi néni. – Nincs semmiféle kincs. Azt hitte?

– Ja, nem, csak…

– Jól van, na, ugratom, ne legyen már olyan komoly! Kér még narancslevet?

– Nem, köszönöm.

– Jó, hát, ha nem, hát nem, tudják, nem erőszak a disznótor… Szóval, akkor hol is kezdjem. A Géza. Amikor összeházasodtunk, onnat kezdem, jó? Van is egy kép, ott a két ablak között, látják? Leakasztom és idehozom…

– Tessék csak maradni, odamegyek – sóhajtotta Gábor.

– Jó, menjen csak, maguk még fiatalok. Maga olyan szép magas, nem is kell leakasztania, úgy is látja… a kislány is látja, ugye?

– Látom én is, persze. Milyen szépnek tetszik lenni ezen a képen!

– Tizennyolc voltam, képzelheti! A Géza meg húsz! Katonaruhában már, a lelkem! Egy hónappal később már vitték a frontra. De az a hónap! Aztán elvitték, a Szent István előtti napon, pont egy hónappal a találkozásunk után. Tizenhárom évvel előtte volt, hogy először találkoztunk, gyerekfejjel, a körmenet főpróbáján, ott énekeltünk. Sok ilyen volt akkoriban, hogy menyegző, aztán a frontra. Mondta a rádió, hogy két nappal azután, hogy elvitték, elkezdődött a csata Sztalingrádnál, vagy hol.

– 1942-ben? – kérdezte Zsófi. Elővett egy jegyzetfüzetet, és szorgalmasan leírt mindent, amit Bözsi néni visszaemlékezéséből fontosnak gondolt.

– Nem emlékszem én már az évszámokra, aranyos. Csak arra, hogy három hétig vitték őket vonattal, szeptember közepén értek oda. Ezt már csak azután tudtam meg, hogy foglyul ejtették, mert mire ideért az egyesegy rendes levél, amit a frontról írt, addigra már a muszkák kezére került. November elején ért ide a levél, őt meg már október végén elfogták. Ezt meg karácsony előtt tudtam meg, amikor vöröskeresztes lapon írt, de nem engedték, hogy sokat írjon, csak annyit, hogy Drága Bözsikém, fogságba estem, de jól vagyok, ne aggódjatok, anyukát is csókoltatom, Géza. És hát én akkor, hiába írta, hogy ne aggódjak, én akkor sírva fakadtam, és végigsírtam a karácsonyt meg az újév napját is, és akkor át kellett menni a nénikéhez lencsét enni, és a nénike megfogta az arcomat így alulról, hogy a két ujjával szorította oldalról, és azt mondta, hogy Bözse, ebből elég. Meg hogy ne sírjak, hanem legyek tisztességes fiatalasszony, aki várja az urát haza. És akkor azt válaszoltam, hogy rendben, akkor majd reggeltől estig dolgozom, és akkor nem lesz időm sírni. A Waldeck-féle konzervgyárban voltam szalagnál, szóval kellett figyelni, mert ha elábrándoztam, akkor borultak a dobozok… Aztán a Waldecket elvitték, onnat fogva a németek voltak ott, azoktól féltünk, de csak mert olyan szigorúak voltak, különben nem bántottak minket. Az egyik német mérnök megígérte, hogy utánakérdez a Gézának. De nem tudott meg semmit. A második év így telt el, minden nap: Haben Sie was gehört?,1 ő meg mondta, hogy nein. Aztán ideért a front, a gyárnak nagy légópincéje volt, anyukát meg a nénikét is levihettem, ott voltunk, hárman, két özvegy, meg egy majdnem-özvegy. A Waldeck Sárinak a lánykori könyvei ott voltak, csupa gyönyörű regény, én azokat olvastam a pincelejáró felső lépcsőfokain, mert ott volt fény, aztán ha zúgott a repülő, akkor leszaladtam, aztán megint fel. Éjszaka meg faggyúgyertyával. Aztán jöttek az oroszok, anyuka meg a nénike nem engedtek ki engem, de nem is bántam, olvastam tovább, csupa szerelmeset meg hercegnőset, közben átment fölöttem a front. Aztán kijöttem, de nem volt mit enni, beteg lettem, csak feküdtem otthon, a nénike vigyázott rám, anyuka meg dolgozott, lapátolta a sittet a mi házunkban meg a szomszédban. Én meg olvastam, csak azért is, és azt képzeltem, hogy én is hercegnő vagyok. Várjanak már, hadd szaladok ki a klozetra.

Zsófi és Gábor egymásra néztek, aztán körbe a szobában – hengerelt fal, a polcokon fekete-fehér fényképek keretben, a szekrény tetején herendi őzike –, végül megint egymásra.

– Nem semmi – reagált Gábor.

– Hát nem – felelte Zsófi. Vécélehúzás következett, majd csendben maradtak.

– Na, itt egy kis sütemény – jött vissza Bözsi néni a szobába. – Nem én csináltam, a piacon vettem, linzerféle, nem csomagban volt, hanem egy nagy dobozból rakták nejlonzacskóba, de jó az íze, meg olcsó is volt, egyenek! Na, a kislány is!

– Köszönjük.

– Köszönjük.

– Na. Hogy hol is… ja, hogy vége lett a háborúnak. Hát utána már jobb volt, már volt ennivaló. Akkor jöttek már haza a foglyok. Sokszor voltam a Keletiben, kérdezni. Hallott-e valamit, látott-e egy ilyen bolondos nagy embert, aki folyton csak magyaráz. De senki nem tudott a Gézáról. Anyuka mindég, ha hazajöttem a Keletiből, főzött valamit, hogy felvidítson. Kását, rántott levest, ilyen dolgok voltak akkor. Dühösen ettem, arra emlékszem. Hogy legalább ez. Hogy minden más, az nem biztos, csak ez. Sokan voltak így akkor, a pengőt már söprővel kellett összesöpörni az utcáról, mindenki csak abban volt biztos, amit megevett. A gyár meg újraindult, onnan hoztam néha ezt-azt, répát, hagymát, akkor már jobb dolgokat tudtunk főzni.

– Ez ugyanaz a gyár volt? A konzervgyár? – kérdezte Gábor.

– Igen, a Waldeck, de már Béke Konzervgyárnak hívták, mert az öreg Waldeck odaveszett a lágerban, a Waldeck Sári meg, az egyetlen örökös, hozzáment valami franciához, és akkor elvették tőle a gyárat. Na, karácsonyra anyuka szerzett valahonnan egy gramofont. Szegény, nem is gondolta volna, mi lesz ebből. Egyetlen lemez volt hozzá, egy régi szvinglemez. Azt felraktuk, és táncra perdültem anyukával, a nénike meg tapsolt. És onnantól fogva minden szabad percemben táncoltam, persze nem anyukával, mert ő hamar megunta, hanem a partvissal. Mindég ugyanarra az egy lemezre. De ugyanolyan dühösen, mint ahogyan a rántott levest ettem előtte. Meg ahogy a hercegnős könyveket olvastam.

– Mire haragudott? – kérdezte Zsófi.

– Mire, mire! Hát az egész világra. Hogy itt vagyok én, a szemrevaló fiatalasszony, és az uramat elvitte a háború, én meg itt a legszebb éveimet azzal töltöm, hogy a konzervgyárban állok a szalagnál…

– Értem.

– Dehogy érti, aranyos. Más világ volt akkor. A szomszéd, a Kenesei, az bolsevik volt, át is jött egyszer, hogy hagyjam már ezt a rohadt imperialista zenét. Mert akkor a Sej, a mi lobogónkat meg a többi indulót kellett énekelni. Akkor már figyelték az ilyet, és a Kenesei spicli lett. De lehet, hogy csak már nagyon unta, hogy mindég ugyanazt az egy lemezt hallgatom nyitott ablaknál, mert hozott egy Mozgalmi Dalcsokor címűt. Kétnaponta meghallgattam azt is, de már annyira a lábamban volt a szving, hogy az indulókra is tudtam szvingelni. Amikor az utcán a gyárba mentem, akkor is szvingeltem. Úgyhogy egyszer csak elkezdtek szépeket mondani a férfiak. Először csak egy-kettő, aztán az összes. Vártam én a Gézát, tudtam, hogy hazajön, de…

– Értem, persze, ilyen a természet – szólt közbe Gábor.

– Maga nem ért semmit, fiatalember, még hogy a természet… hat éve nem ízleltem húst! Hat éve! Tudja, mennyi idő hat év, ha az ember szép és fiatal? Elég az hozzá, hogy behívtam a szenesembert. Aztán a fűszeres Rudnyáknak a fiát, aztán meg a Sanyi péket meg a segédjét… jaj, de miket is beszélek itt össze, szegény uram… Anyuka olyankor úgy csinált, mintha nem hallaná, a nénike meg már addigra süket volt, mint az ágyú.

– És aztán?

– És aztán egy nap felkeltem, a tükörbe néztem, és azt mondtam, na Bözse, most aztán jól kikutyálkodtad magad, most már igazán jó háziasszony lesz belőled. Úgyhogy elmentem a csarnokba, vettem egy szép szelet rostélyosnak valót, akkor már lehetett kapni, hazavittem, megsütöttem. Anyuka kérdezte, ne csinálja-e ő, az válaszoltam hogy nem, itt az ideje, hogy én is megtanuljam. Hát keserű lett a hagyma, a hús szélei meg megégtek. De másodikra már jobb lett, harmadikra meg még jobb. Tudják, a nénike nekem egyszer azt mondta, hogy Bözse, ne akarjál te lenni a Gundelba a főszakács, tanulj meg hét jó magyar ételt, minden napra egyet, aztán azzal nem lesz férfi, amelyik meg ne elégedne. Pörköltöt, gulyást, vadast. Ilyeneket. Egyszer átszólt a Kenesei, hogy Bözsike, mi ez a nagy főzőcske, honnan fussa magának erre, mire én, hogy egy jó asszony azt összespórolja. Csak azért orroskodott már megint, mert amikor volt nálam az a nagy búcsújárás – értik – akkor őt is beengedtem néha, különben feljelentett volna, az a szemét alak, mondtam már, hogy spicli volt – szóval onnat fogva nem háromra főztem, hanem négyre, és mindég átvittem neki az adagját. Úgyhogy így éltünk négyesben, három magányos nő meg egy besúgó, és már pont megbeszéltem magammal, hogy Bözse, akkor neked úgy látszik, ennyit adott az élet, amikor egyszer csak beállított a Géza. Szent István előtt egy nappal, épp akkor, amikor elment! Hét évre rá! Nem volt kulcsa, úgyhogy csöngetett…

Ebben a pillanatban csöngettek.

– Jaj, de elcsacsogtam az időt – mentegetőzött a néni, és kibicegett a kapuhoz. Magas, szikár öregember érkezett.

– Harkányi Imre – mutatkozott be. – Megbocsássanak, most dolgunk van. A temetéssel kapcsolatosan.

– Őőő… még csak épp hogy belekezdtünk – próbálkozott Gábor.

– Sajnálom – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Harkányi úr.

– Persze, hogyne – engedett Zsófi. – Mikor folytathatnánk a beszélgetést?

– Holnap nem jó – gondolkodott el Bözsi néni. – Jöjjenek holnapután, mondjuk tízre.

– Rendben. Nagyon köszönjük, hogy…

– Erre tessék, hölgyem – szólt közbe Harkányi úr. – Kézcsókom. Alászolgája, uram.

 * * *

Mentek ki a HÉV-hez, szó nélkül, pont jött, felszálltak. Zsófi elővette a jegyzetfüzetét és írni kezdett. Az Örsön átszálltak a metróra, de Zsófi csak írt tovább. Már majdnem a Blahánál voltak, amikor Gábor megszólalt.

– Merre mész?

– Nem tudom… nem tudtam, meddig fog tartani. Úgy számoltam, hogy kábé három órát. Ehhez képest fél óra volt az egész.

– Ööö… nem iszunk meg egy kávét?

Ki akarta faggatni Zsófit. Vajon mit akarhat az én sztorimtól, gondolkozott. Úgy érezte, hogy ez a történet az övé, neki kell róla riportot csinálnia, és nem tudta mire vélni, hogy Zsófi oldalakat ír tele a füzetében.

Zsófi beleegyezett. Leszálltak a metróról és beültek a Zetorba. Gábor nagyon szerette ezt a helyet, főleg napközben, amikor csak egy pár bölcsész üldögélt ott a laptopjával meg a nagy bögréjével. Leültek egy kiszuperált varrógépállványból és egy raklapból összeszögelt asztalhoz. A pincérlány kétszer indult el a kávéval, mert elsőre rálépett a földig érő kötött sáljára, és leejtette a tálcát. Zsófi udvariasan félrekapta a tekintetét, és végignézett a falakon. Régi műanyag edények, plakátok, telefonkagylók, babák, művirágok voltak felszögelve mindenhová, mintha a hetvenes-nyolcvanas éveket kente volna fel a falra a belsőépítész.

– Na, akkor kezdem én, jó? – Gábor nem akarta sokáig húzni az időt. Tisztázni kell a helyzetet, aztán mehetünk, gondolta. – Talán már láttál engem a tévében.

– Nem nézek tévét – válaszolta Zsófi. Gábor meghökkent, de folytatta.

– Mindegy, szóval riporter vagyok. A TV21-nél, az Emberi Sorsok című műsorban dolgozom. Kell a sztori. Még egy-két találkozó az öreglánnyal, aztán jöhet a stáb. Akkor már fogom tudni, mit kérdezzek tőle. Attól még te kutathatsz, amit akarsz, csak addig ne publikálj semmit, légyszi, amíg az anyag le nem megy a tévében. Mit is mondtál, mivel foglalkozol?

– Doktorandusz vagyok a PSTE-n. Kulturális antropológiát tanulok.

– Na, akkor még jól is jön neked, ha csapok egy kis hírverést. Talán az egyetem is inkább ad neked pénzt, ha látják a sztorit a tévében.

– Nekem mindegy – mondta Zsófi. – Anélkül is kapok ösztöndíjat. Minél gyorsabban végzel, annál jobb. Én nem egy tízperces riportot akarok. Budincsevits Géza élete… utánaolvastál?

– Persze, rákerestem neten, az első két oldalt meg is néztem.

– Hát én elolvastam mindent. Voltam fent a Széchényiben. Budincsevits Géza nagyon különös ember volt. Például már a hetvenes években rendszeresen írt olvasói leveleket különféle lapokba. Hogy meg kéne reformálni a lakótelepeken a járdák kijelölésének a rendszerét. Hogy a diákok locsolják nyáron önkéntes munkában a fákat. Hogy ne csak a papírt vigyék el, hanem a használt sütőolajat is. Hogy…

– És?

– Várj! Volt egy nemzetközi vonal is. Hetvenkettőben dalversenyt szervezett a magyar–vietnámi szolidaritás nevében. Fellépett Harangozó Teri is. Hetvennyolcban ruhagyűjtést szervezett a mozambiki gyerekeknek. Nyolcvanhatban egy csomó pénzt szedett össze a nicaraguai árváknak…

– Azt akarod mondani, hogy…

– Nyolcvannyolcban, amikor az Isaura-gyűjtést elkezdte, már hatvanhat éves volt… Ki tudja… egész életében ezt csinálta, lehet, hogy már nem volt annyira tiszta neki, mi a valóság, és mi nem…

– Zseniális! Imádom az ilyen sztorikat. Az öreg, aki még mindig segíteni akar a távoli országok szerencsétlenein… pedig közben a világ elment mellette. Mint az a japán katona, aki a háború után még harminc évig vagy meddig bujkált egy szigeten…

– Nekem inkább az tűnik érdekesnek, hogy az emberek beszálltak a gyűjtésbe. Pedig biztos sokan tudták, hogy ez csak egy film… De lehet, hogy el akarták hinni, hogy Isaura tényleg létezik. Ezt kéne megérteni, hogy miért… vannak tippjeim, de még sok információ hiányzik.

– Mennyi időt töltöttél ezzel?

– Hat és fél napot. Akkortól kezdve, hogy olvastam a cikket az Indexen, egészen ma délig a könyvtárban voltam. A hetedik napon, tegnap délután telefonáltam, tudod, az illem… de ezt már mondtam… Hát így.

– És mit akarsz a sztorival?

– Még nem tudom, mennyi anyag lesz. Ha kevés, akkor írok egy cikket. Jó a téma, hátha lehozza a Cognitive Anthropology. Akkor meglenne az első publikációm lektorált folyóiratban. Ha sok anyag van, akkor viszont lehet, hogy a disszertációmat is ebből írnám. Most kezdem a doktori képzést, félév végéig kell témát választanom.

– Értem. Akkor az úgy jó, hogy holnapután megint megyünk, aztán harmadjára viszem a stábot, aztán eltűnök?

– Persze. Megbeszéltük. Akkor indulunk is?

– Még megiszom a kávémat, jó? Addig beszélj még egy kicsit… ööö…

– Miről? Már mindent elmondtam.

– Hát, hogy… szerinted ez komoly, amit az öreglány elmesélt?

– Miért ne lenne az? Elég nagy beleéléssel adta elő.

– Fura, ahogy átélte az egészet. Mint aki… dühös a történelemre, hogy elvette a fiatalságát.

– Nekem meg pont ez tette hihetővé. Hogy neki ennyi jutott. És hogy annak örült, hogy volt már mit enni, meg kapott egy szvinglemezt. Közben az jutott az eszembe, hogy mennyi jó dolog történt velem, mondjuk az utóbbi egy évben…

– Miért, mik történtek veled?

– Egy csomó minden. Szeptemberben kimentem a heidelbergi egyetemre Erasmussal, karácsonykor hazajöttem, januárban voltunk a barátommal Ausztriában síelni, aztán visszamentem Heidelbergbe, levizsgáztam, aztán megint hazajöttem, megírtam a szakdolgozatomat, lediplomáztam, felvettek doktorira, egész nyáron fogyatékos gyerekeket táboroztattam, most meg belebotlottam egy ilyen témába…

Gábor tudta, hogy illene rákérdeznie valamire, de igazából nem érdekelte semmi Zsófi elmúlt egy évéből.

– Jókat síeltek a barátoddal? – kérdezte végül. Hülyeség, persze, de semmi kedve nem volt a fogyatékos gyerekek táboroztatásáról beszélgetni.

Zsófi meglepődött. Hirtelen nagyon komoly arcot vágott.

– Igen… Nagyon jó vele síelni... meg minden más is. Miért kérdezed?

– Semmi különös… gondoltam, ismerjük meg egymást, ha már…

– Talán inkább majd máskor. Na, figyelj, akkor holnapután tízkor ott, oké? Az van megbeszélve, nem?

– Aha, igen. És addig…

– Addig a könyvtárban leszek. Neked meg jó riportkészítést. Hagyok itt pénzt…

– Jaj nem, hagyd csak…

– Oké. Szia.

– Szia.

 

 

1989 – A rendszerváltás éve. Mai szemmel elképesztő dolgok történtek ekkor Magyarországon, például folyamatosan gyűjtöttek Isaura, a rabszolgalány kiszabadítására. Összejött egy csomó pénz, pedig Isaura nem volt valódi személy, csak egy sorozatszereplő. Aztán leomlott a vasfüggöny, megnyitották az országhatárokat, a pénz pedig eltűnt. Épp azon a napon.

2014 – Huszonöt év telt el, felnőtt egy új nemzedék, melynek két tagja: egy antropológus lány és egy tévériporter megpróbálja felderíteni a furcsa, titokzatos történet szálait. Ám a pénz utáni nyomozás során Fischer Zsófi és Vitkovics Gábor élete gyökeresen megváltozik: korábbi kapcsolataik megszakadnak, munkájukat elvesztik.

A főhősökön és barátaikon keresztül a rendszerváltás környékén született korosztály tipikus élettörténetei tárulnak elénk a megalkuvástól a kivándorláson át az őrületig. A másik idősíkban az előző rendszer utolsó éveit idézi élénk színekkel a tehetséges ifjú szerző – úgy tűnik, akkoriban sem létezett más alternatíva. Vagy egyszer talán a rabszolgasors is véget érhet?

Soltész Béla: Rabszolgasors, Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2014, 340 oldal, 2650 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.