hirdetés

Somlyó György halálára

Báthori Csaba írása

2006. május 14.
Somlyó fáradhatatlanul ír, napról napra lép tovább, nem ölti magára a „nagy öreg” maskaráit, ellenkezőleg: szinte élete végéig egy örökifjú faun könnyed varázsát árasztotta. Művészete egyfajta mérlegszerepet tölt be; kétségtelen, hogy az elmúlt tizenöt évben az ő versei kínálták az egyik legmélyebb létértelmezést.
hirdetés

Meghalt Somlyó György. És mert meghalt, ezekben a napokban újabb távolságba süppedt a klasszikus magyar irodalom, és hirtelen a világirodalom is. Kevésbé időzik közöttünk Kosztolányi, kissé megsápadt Somlyó Zoltán arcképe, nem beszél úgy hozzánk Füst Milán, mint Somlyó György életében, nem szólalnak meg a fejtegetés másodlagos formájában nagy költőink, Petőfi, Arany, Ady. Megszakadt szava a külföldi költőknek, a térséges hispán kontinensnek, a francia maiaknak és az évszázadoknak; de megtört hangja a szonett-formának is, mert Somlyó György után csak másféle szonettdallamok jöhetnek, nem az a fémesen kidolgozott, csiszolt, összetett alakzat, amely Somlyó vízjele volt a magyar szonett fejlődéstörténetében. És annyi minden ért véget, hogy hosszú időre lesz szükségünk, mire ez a vég is boldog véget ér.
 
Somlyó György 1920-ban született Balatonbogláron, Somlyó Zoltán fiaként. Anyja és nagyapja nevelte, apjával alkalmanként találkozott. Pályáját a Nyugat nagyjainak szellemföldrajzi környezetében korán kezdte, versekkel, esszékkel, Valéry-fordításokkal. Munkaszolgálatosként vészelte át a háborút, a negyvenes évek második felében rokonszenvezett az Újhold törekvéseivel; majd korán Párizsba szakadt, s mélyet, egész életre szóló mélyet lélegzett a francia világból. Az ötvenes években – a zsarnokság sötét buktatói közt – sokszor megbotlott, azt tette, ami ellenkezik a lelkiismerettel. Erről csupán idős korában volt képes megbánással beszélni. A pokoli időkben a kiváltságosok közé tartozott, s efelett – többek közt efelett – később is nehéz volt szemet hunyni pályatársnak és utódnak egyaránt. Az évek folyamán roppant tárgyi igyekezettel próbálta megújítani írói össz-arcképét, helyesbíteni pályaívét: ontotta a verseket, műfordításokat, költészetelméleti dolgozatokat.
 
Költészete a Nyugat egyik nyúlványa. Fiatalkori és középső korszakának művei közelítik a népi szürrealizmus és az Újhold felső égövét, de igazán a nyolcvanas évektől kezdve érik el a magyar költészet öregkori csúcsteljesítményeit. A letisztult, mesterkéletlen beszédmód észrevétlen illeszkedik az újabb vadak koncertjébe, s költészetünk egyik egyedi, összetett hangját szikráztatja fel. Somlyó fáradhatatlanul ír, napról napra lép tovább, nem ölti magára a „nagy öreg” maskaráit, ellenkezőleg: szinte élete végéig egy örökifjú faun könnyed varázsát árasztotta. Művészete egyfajta mérlegszerepet tölt be; kétségtelen, hogy az elmúlt tizenöt évben az ő versei kínálták az egyik legmélyebb létértelmezést. Utolsó versei – a klasszikus költői formavilág tükrében – egy minden újat megismerni mohó szellem belátásait, örömeit és fájdalmait rögzítik.
          ha nézlek és ha nézel
          két fekvő recehártya
          villan egymásra - váltva -
          (egyike „részleg” leválva
          özvegy fekete fátyla)
          újonnan visszatalálva
          a kis kozmosz falára
          ahogy a sebész bűvészkezével
          visszavarázsolja a lézer
          (hogy lássalak ha nézel)
 
Vagy ahogy egyik filigránjában írja:
          a fájdalom
          végigcsorog
          a fájlomon
 
Somlyó György költészetelméleti gondolkodásunk egyik legnagyobb, francia fénytörések révén legműveltebb alakja volt. Verset elemezni, esszéstílusban tüzetesen elemezni mások is magas fokon tudtak (a Babits-, Füst-, Nemes Nagy Ágnes-ágon), de Somlyó irodalomtudományi céllal, a szakirodalom átfogó ismeretében, a költői mű teljességére kiterjeszkedve írt. Elméleti tudása egybeforrott óriási nyelv- és formaismeretével, tágas nézőpontjaival, ókortól a modernekig ívelő érdeklődésével, habzsoló alkatával.
Az olvasó úgy érezte: Somlyó mindent tud a versről, a konkrétról, a szomszédos darabokról, s a távolabbi teljesítményekről. Összefüggéseket tudott meglátni, érzékeltetni, megvilágítani. Nem volt „önálló” esztétikája: olyan sokat tudott a költői művészetről, hogy a végén eljutott az elméleti beszéd nagy feltételes módjaihoz, az általános óvatosság stílusához. Belátta: végső soron csak egyéni költői hangzatformák léteznek, s az általánosat többnyire csak a nagy művek konkrét páráin át pillanthatjuk meg.
Tetemes tudását Somlyó – s ebben is különbözik elmélettől elméletig tapogatózó, a művektől irtózó újkori esztétáinktól – több évtizedes költői és műfordítói gyakorlatban szerezte. Egyre gazdagodó lírai termése mellett a világirodalom nagy, ismeretlen területeit hódította meg a magyar olvasónak: ő ismertette meg itthon (Vas Istvánnal közösen) Konsztaninosz Kavafiszt, ő magyarította a nagy spanyol nyelvűeket (Neruda, Borges, Octavio Paz), ő fedezte fel számunkra a portugál Fernando Pessoa művészetét (ezen kisebb vita támadt közte és Nemes Nagy Ágnes között). Nem beszélhetek itt részletesen arról, micsoda földrajzi tájegységeit rajzolta fel a francia költészet vonulatainak. Érdeklődése korlátlan volt, munkafegyelme kifogyhatatlan, szövegkidolgozása példás (hogy itt-ott nem makulátlan? mindenki téved, még Babits is). A Szélrózsa atlaszi kiterjedésű fordításaiban mindenki örökre találhat magának olvasnivalót.
Milyen ember volt? Nem fogyaték híján való, semmi kétség. Hiúság, politikai ingatagságok, érdes modor, magánéleti kitérők, és más, más, egyebek: mindez gyöngítette, sőt néha egyenesen veszélyeztette azt a respektust, amelyet Somlyó György – ha csupán a dolgot magát mérlegeljük – mindenkor megérdemelt. Sokan nem szerették, mégis sokan hálásak lehettünk neki. Mindenkinek hiányozni fog. Bizonyos vagyok abban, hogy nagy halottunk kései éveiben elvégezte magában a lelkiismereti számadást, hiszen ez mélyen méltányos, egyetemes öregkori lírai hangjának belső feltétele. Nem kétséges, egyszer helyet talál majd az elmúlt kor esendő kiválóságai közt.
Én magam személyesen is búcsúzom Somlyó Györgytől: távoli mesterem volt némely vonatkozásban. Egyszer meghallottam, ahogy macskáját etetve elragadtatottan suttogta: Cicák cicája a neve… Selyemből és csöndből áll.
Selyem és csönd. Legyen ilyen a halál is.  
 

Báthori Csaba

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.