Sopotnik Zoltán (alanyi) költészete a megfigyelő és a megfigyelt viszonyát problematizálja: hogyan láthatja kívülről magát az, aki befelé figyel? Milyen élményanyagtól fosztja meg magát, aki szakmája szerint dokumentál, hogyan változtatja meg a megfigyelés tárgyát a megfigyelés ténye? Ám nála ezek a kérdések elsősorban nem ismeretelméleti, hanem etikai (és persze esztétikai) jelentőséggel bírnak. A költészet Sopotniknál az őszinte beszéd terepe, már amennyiben lehetséges ilyen. Az őszinteség ebben az értelmezésben kompromisszummentes, provokatív, kőkemény és lényegre törő. (Az gyógyít, ami fáj. — És ami fáj, arról legalább tudjuk, hogy megvan.) Kerüli a jólformáltságot, mert az ellentmond valóságtapasztalatának, és nincs benne jólnevelt, eminens igyekezet, hogy ezt a tapasztalatot művészetté formálja (hazudja). („Nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt.”) Ha almára fáj a foga, nem írja a rímkényszer kedvéért azt, hogy: kedvenc növényem a retek, amit nagyon szeretek. Majd’ minden verse lázadás a közkeletű költészet-definíciókkal szemben. Alaptónusa a fájdalmas, sértődött gúny, amivel nem csak az (irodalmi) világ (valósnak vélt) visszásságait, de saját élethelyzetét, szerepét is kommentálja: „Most melyik legyek: ember vagy költő?” — teszi fel a költői(?) kérdést a kötet záróversében.
Peer Krisztián
Versek a kötetből:
Goethe-képek
Ha Goethe itt körbenézne, biztosan vicsorogna — ezt a képet festettem a szemközti ház erkélyének üvegére; biztos weimari üveg, alkudoztam magammal, és gondolatban segítettem egy szimpatikus házaspár építő jellegű veszekedését kibontani. Ha Goethe itt körbenézne, hálás lenne a Vicsorgó Goethe című képért; azt mondaná, bravó Sopotnik, és megajándékozna egy síppal, amivel mindig hívhatom. Ha Goethe itt körbenézne, kapkodná a fejét, mennyien használják szellemi vécépapírnak műveit — ezt a képet már a házunk mellett lévő Spar oldalára képzeltem vigasztalásul az arisztokratikus arcú eladónőnek, akit harmadjára sem vettek fel az egyetemre. Ha Goethe itt körbenézne, sok kis goethét látna kiszegezve bárgyú szövegek fölé, elsírná magát, és órákba telne, amíg elhinné, hogy ennek tulajdonképpen örülnie kéne. Eltörik a pátosz a tükörben
A védettség jut eszembe, és rögtön nem lesz egy szavam sem; jó darabig üres monitornak nézem a környéket, aztán a fáktól elmúlik mindez. A fáktól, melyekhez még érzelmileg sem kötődöm, pedig milyen jól hangzana, és az egészet megfejelhetném egy német idézettel, csak a miheztartás végett, mert a német idézetek kitöltik a versteret, blokkolják az olvasót, és ha újrakezdi, más dimenziókba jut. Mondjuk ha belemászik ebbe a szövegbe itt, rögtön az ő felelőssége is megnő, és ebben a pozícióban sokkal közelebb érezhet magához, ahogy kint ül a kertben, egy pohár borral kezében, és élvezi a mátyásmadarak rajongását, bár ezek a jószágok félreviszik az értelmezést. Ide kéne valami a Goethe-Breviáriumból, hogy tovább fokozza az érzelmeket, igazolván a pátosz létjogosultságát e közegben. És ha esőt írok köré, a házba siet, hogy műveltségének megfelelő szimfóniát rakjon fel a lemezjátszóra, belekalkulálván az eső ütemét is persze. Innen, a nyugalom oldaláról is lehet próbálkozni a lényeg felszínre hozásával, mikor szolid hegedűsorok bontják ki a valóságot, meg az olvasmányélmények; és a könyvjelzőként is működő tölgyfapadot az udvaron még nem is említettem. Összeköthetném ezt a képet olyasmivel, hogy ilyen tölgyfapadot legutóbb Varsóban vagy Berlinben láttam, nem baj ha még az életben nem jártam azokon a helyeken, de szépen beleülepszik a hangulatba, amit közvetíteni szeretnék a működő kultúráról, és nem elhanyagolható szempont: az eddiginél is jobban ellazítaná emberem. * Egyre bizonytalanabb vagyok és félek, hogy nem lesz vers abból, amiből szeretném. Pedig megteszek mindent, különböző mondaköröket gyúrok szerves egésszé a mostani világgal, vigyázva, hogy bizonyos mítoszokat ne bántsak, sőt, kiemeljem őket. Abszolút sikerült ráhangolni érzékeim a költészet ezen aspektusára. Születnek szonettek titkos antik istenekről, persze úgy megcsavarva, hogy posztmodern életérzésre reflektáljanak, az ajánlások is megvannak ennek-annak, mesterek előtti kötelező tisztelgések. Szép, hajlékony utalásokkal elveimet is úgy adva fel, hogy erénynek tűnjön feladásuk; mégsem érzem az erőt, pedig figyelek, hogy a margóig ne jussak el, bár egyre idegesebb leszek ettől, meg attól, hogy egyre többször szól ki az az ember, nevezzük szövegbúvárnak, hogy szétesnek az épületeim, a hídjaim agyondíszítettek, némely részeknél szinte kihajol, úgy magyaráz, hogy legyen elég, tisztesség is van a világon. Az etika önfeledt nyugalma
Úgy képzelem el, hogy egész lassú film, amelyből lassúsága miatt mindig van legalább két kijárat, meg a szégyen miatt radikálisan több. Ezt akár mondhatná a fiatal postás is, aki biciklijét a kőfalnak támasztva megy a ládák felé, hogy az egyikben elhelyezze barátom kötetét, amit az idős kritikusnak küldött dedikálva, ismeretlenül, hátha elolvassa, megtetszik neki, meghatódik vagy táncra perdül a nappaliban, és szabadságra küldi a bejárónőt, megmozgatván magában valami rég elveszni látszót. A hosszú snittek nem mentik meg az etika önfeledt nyugalmát. Ahogy kézbe veszi a könyvet, talál tíz okot, amiért nem kell elolvasnia. Mikor meglátja a szerző nevét és a kiadót, szétrobban az elvárási horizont, amely eddig a hentesnél, bélszín vásárlása közben is a szeme előtt lebegett. És megteremtődik benne a dilettáns költő képe — mert kánon alatti kiadó nem hordoz tehetségeket —, pont őt választotta ki, tisztelettel. Ha nem vigyáz, közös fényképet is akar, esetleg közös karácsonyt, vagy elkíséri a családot a rákos nagyihoz, hogy halálos ágyánál is felolvassa verseit. Bezzeg az ő idejében meg voltak húzva a határok, s eszébe sem jutott volna egy ilyennek félszemmel telhetetlenül bámulni őt a borítóról, akárha posztmodern küklopsz. Az antikváriumban kelleténél nagyobb rend, mintha a tiszteletére rendezték volna be a szomorú szobát, mintha az antikváriuslány szemében az utcai látkép nyugalma is tette helyességét igazolná, ahogy eladja neki a dedikált könyvet, testtartásával jelezve a nemes elhatárolódást. Magyarázkodni nem kezd, inkább az elit ásványvíz ízére gondol, amit hazafelé a kevéske pénzből megvehet.
Hozzászólás