hirdetés

Sorsesemény - Tengelyi László emlékének

2015. március 20.

Valami történik velem, vagy éppenséggel egy elbeszélés, regény fontos hősével, s ettől a pillanattól fogva nem vagyunk már képesek alapvető emlékképeinket olyan megingathatatlanul igaznak tartani. Ennek a valaminek, a sorseseménynek a fényében az emlékkép, az emlékezetemben rögzült történet hiteltelenné lesz. - Vajda Mihály felszólalása a héten megrendezett Tengelyi László-emlékkonferencián.

hirdetés

Nem elemezni szeretném a fogalmat. Mi több, még arról sem akarok megbizonyosodni, hogy vajon pontosan abban az értelemben használom-e, ahogy Tengelyi használta vagy meghatározta. Amikor idevágó szövegét, netán szövegeit olvastam, azonnal fontossá vált a számomra ez a fogalom, segített megoldani egy problémát, mellyel annak idején küszködtem. S ez teljesen független attól, hogy vajon jól, azaz az ő általa adott értelemben kezdtem használni a sorsesemény fogalmát.

Mindenekelőtt megkísérlem megfogalmazni a problémát magát. Abban az életkorban, amikor elkezdtem gondolkodni saját életemen, azaz gondolkodásom nem, vagy már nemcsak a jövőre irányult, hanem egyre inkább a múltra is, egyre fontosabbá vált számomra, hogy ne azonosuljak feltétlenül azzal, amit önmagam múltjáról gondolok, azaz hogy képes legyek távolságot tartani saját magamhoz. Akár azt is mondhatom: bármennyire tehetetlenül álltam is életem elmúlt eseményeivel szemben – ott állt, mint életem, hogy Wittgensteint parafrazáljam -, azaz bármennyire megingathatatlanok voltak is bennem a múltbéli események képei, semmiképpen sem szerettem volna kritikátlanul viszonyulni hozzájuk, semmiképpen sem akartam egyértelműen igaznak tekinteni az emlékképeket. A múlt képeit úgy láttam, ahogy láttam, de távolról sem voltam meggyőződve róla, hogy a dolgok úgy is történtek, ahogy emlékszem rájuk, vagy akár arról, hogy rejtőzik-e mögöttük egyáltalában bármi is. A legtöbb ember igyekszik megszépíteni a maga múltját, vagy ha nem is feltétlenül megszépíteni, de átalakítani, hogy érdekesebbnek tűnjék. Amikor a másikat figyelem, és észreveszem, hogy a maga életében sok mindenre másképpen emlékszik, mint ahogyan én emlékszem az említett dolgokra, a történetekre - fogadjuk el, hogy többnyire tényleg másképpen emlékszik, s nem egyszerűen tudatosan átkölti az általa tudottakat -, óhatatlanul felmerül bennem, hogy talán az én emlékeim is megcsalnak engem. Csakhogy nem kérdezhetek rá mindarra, amire emlékszem, nem kérdőjelezhetem meg minden történetemet. Amikor erről kezdtem el gondolkodni, megbántam persze már azt is, hogy mindaddig olyan nyeglén viszonyultam a naplóíráshoz. Meg elkezdtem kísérletezni, keresni olyan szövegeket, képsorokat, melyek, hasonlóan az én elgondolásaimhoz, világossá teszik, hogy nemcsak egyes eseményekre, történésekre emlékezhetünk más és másféleképpen – az egyikünk így, a másikunk másképp -, egész életünk is sokféleképpen mesélhető el.

Hadd idézzek most egy soha nem publikált szövegemből – persze az is megeshet, hogy erre is rosszul emlékszem, talán kiadtam valahol ezt a szöveget is:

Kristóf Ágota (Agota Kristof) Trilógiája, fantasztikus jó próza, fantasztikus történet a háborús idők és a szocializmus Magyarországáról. Szinte hihetetlen, hogy egy külföldön élő nő írta volna. A próza merész durvasága, akár, ami a kegyetlenséget, akár, ami a szexualitást illeti, goromba férfire vall (miért is van nekem olyan reménytelenül kettős képem a nőkről? Egyrészt ők a jobbak, a tisztábbak, az őszintébbek és az egyértelműek; finomak! Másrészt, sokszor így tudom: szemérmetlenek és célratörők, kegyetlenek is ebben) -…de nem hülyeség ez? A történet jól meg van csavarva, ugyanis a három regény, ami csak látszólag három, valójában egy; háromszor meséli el ugyanazt a történetet – s mindig egészen másképpen.

Na lám, hát a Virágzabálók tényleg ezt csinálja! S hányszor meséli el! Ötször: Klára, Gilagóg, Imre, Ádám, Péter. S a Darvasinak sikerült. Úgy sikerült, hogy eszünkbe sem jut megkérdezni, melyik az „igaz”.

Igen ám, de ha a magad történeteit meséled, mégiscsak meg fogják kérdezni.

Nem attól függ. Attól függ, hogy hihető-e, hogy … nem az, hogy másképp is lehet látni, hanem hogy lehet-e éppen ilyen módon másképp-látni. Az Agota Kristóffal talán az a baj, hogy nem: s így folyton hazugságra gyanakszunk.

A harmadik regényben úgy tűnik, mintha ez volna az „igaz” variáns (csakhogy annak meg az a címe, hogy A harmadik hazugság!), az első kettő valamiképpen valamelyik főszereplő (egy ikerpárról van szó ugyanis) irodalmi alkotása: napló, mely a másik számára íródott. Ha a harmadik regény oldaláról akarom megérteni az első kettőt, mindjárt nehézségeim támadnak. [Valahogy a Derrida meg a fotográfus (Marie-Françoise Plissart, ha jól emlékszem e nevére) Droit de regards-ja jut az eszembe.] Ahhoz, hogy végigelemezzem, muszáj lenne még egyszer elolvasni. Lehet, hogy meg is teszem, azt hiszem írnom kellene róla - az összes többi kötelezettségem most csak teher.

Elkalandoztam. Vagy tán nem is. Mindezen jelzések után, talán világos már, miért vált számomra a sorsesemény fogalma azon nyomban rendkívül fontossá, amint ráleltem Tengelyinél. Valami történik velem, vagy éppenséggel egy elbeszélés, regény fontos hősével, s ettől a pillanattól fogva nem vagyunk már képesek az emlékképeket, alapvető emlékképeinket olyan megingathatatlanul igaznak tartani. Ennek a valaminek, a sorseseménynek a fényében az emlékkép, az emlékezetemben rögzült történet hiteltelenné lesz. Többnyire még azt is megértem, hogy miért. Világossá lesznek a számomra a motívumok, melyek a kép, a történet ilyenfajta rögzüléséhez vezettek.

Teljesen esetlegesen választottam ki két regényt a 19. századi nagyrealista irodalomból, melyekben a főhős sorsának jobbra- vagy éppenséggel rosszabbra fordulása egyben sorseseménnyé válik. Ha ugyanis jól értettem Tengelyi Lászlót, az általa használt sorsesemény fogalom önmagában nem feltétlenül jelenti a szóban forgó személy sorsának átalakulását, még ha az elkerülhetetlen belátása annak, hogy rosszul értelmeztem eddigi életemet vagy annak bizonyos meghatározó mozzanatait, össze is függhet sorsom már bekövetkezett átalakulásával vagy éppen életem menetének radikális átalakulásához vezethet. Számtalanszor megtörtént már, hogy valakinek az élete radikális fordulatot vett, valami olyasmi történt vele, amit az illető nem tekint addigi élete szerves folytatásának. Csakhogy ez a sorsfordulat mindaddig nem tekinthető sorseseménynek, amíg a szóban forgó egyén sorsának fordulata – okozza azt valami külső tényező vagy az illető szerencsés illetve szerencsétlen döntése – nem vezet egyszersmind ahhoz, hogy az illető másként tekint egész addigi életére vagy annak bizonyos meghatározó mozzanataira.

A két mű, melynek olvasása során meggyőződésemmé vált, hogy egy ember sorsával való szembesülés attól válik számunkra katartikus élménnyé, hogy vele együtt megéljük, ahogyan az illető, sokszor egyik pillanatról a másikra, másként tekint életére, Balzac Chabert ezredese és Jane Austen Büszkeség és balítélete.

Tulajdonképpen nagy kedvem lenne beszélni magukról a regényekről, melyek mindössze tizenkilenc év különbséggel jelentek meg. Világuk persze nagyon nem hasonlít egymásra, hiszen az egyik a viktoriánus kort megelőző Angliában, s egyetlen epizódot leszámítva nem Londonban, hanem vidéki földbirtokokon játszódik, a másik a restauráció korának Párizsában. Talán éppen ez tenné érdekessé összehasonlításukat; de hát erről itt nem áll módomban értekezni. Ami a kettő összehasonlítására késztet, az a két regény főszereplőjének egymásra semmiben sem hasonlító sorsában mégis jelenlévő hasonlóság. Az ugyanis, hogy életük leírásának középpontját mindkét esetben egy a fenti értelemben vett sorsesemény alkotja. Életük leírását említettem, s Chabert ezredes esetében tényleg egész élete feltárul a számunkra, Elizabeth Bennet esetében azonban látszólag nem. Ez azonban csak látszat. Éppen a két regény világának különbségéből adódik, hogy Eliza életének az a rövid szakasza, melyet a regény ábrázol, tulajdonképpen egész életét magában rejti. Hiszen mi is történt volna egy tizenkilencedik század eleji nem túl gazdag angol földbirtokos lányának életében azt megelőzően, hogy eladó sorba jutott, s azt követően, hogy férjhez ment szerelméhez, egy másik, igaz, dúsgazdag, földbirtokoshoz? (Mielőtt még bárki szememre vetné fantáziátlanságomat, magam utalok a legkisebb Bennet lány, Lydia kalandjára Wickhammel, a regény egy mellékszálára, melyben a földbirtokos-lánnyal azért csak-csak történt valami. De hadd ne mondjam fel most az egész regényt.) Az viszont, hogy egy nem túl gazdag földbirtokos öt lánya közül az egyik, a legvonzóbb, a regény végén váratlanul - tegyem ehhez azért hozzá, hogy az olvasó számára nem olyan nagyon váratlanul - egy dúsgazdag földbirtokos felesége lesz, az óriási és korábban elképzelhetetlen fordulat e leány életében. Sorsának, és ezzel egész családja sorsának ilyetén alakulása azonban, jóllehet alapvető sorsfordulat, semmiképpen sem sorsesemény a fogalom fent jellemzett értelmében. Ha két szerelmesnek – hiszen az olvasó azt is igen hamar észreveszi, hogy Elizabeth és Darcy minden, számukra is, de főleg Eliza számára átláthatatlan látszat ellenére már a kezdetektől fogva szerelmesek egymásba – teszem azt szokvány társadalmi előítéletekkel, vagy mondjuk egyikük vagy másikuk, esetleg mindkettejük környezetének ilyen vagy olyan motívumokból fakadó intrikáival kellene megküzdenie, amíg szerelmük révbe ér – tudom, quasi ellenpontként ilyen is van a regényben -, akkor a Büszkeség és balítélet csupán egy jó tollú de korára jellemző átlag romantikus mű lenne; semmi több. Amitől Austen regénye sokkal több egy ilyen átlagos hadd ne mondjam lányregénynél, az éppen az Elizabeth életében bekövetkező sorsesemény. Az, hogy a lány ráébred: bármilyen büszke is volt arra, hogy jó emberismerő, emberismerete éppen a számára oly vonzó, de mély vonzalmát önmaga elől is elrejtő, mintegy elfojtó Darcy esetében még inkább csődöt mondott, mint Wickham esetében, ahol csupán a felszín tévesztette meg.

„Elizabeth mélységesen elszégyellte magát. Akár Darcyra gondolt, akár Wickhamre, azt kellett éreznie, hogy vak volt, részrehajló, elfogult és nevetséges. - Milyen gyalázatosan viselkedtem! – kiáltott fel. – Én, aki büszke voltam jó ítélőképességemre! Én, aki képességeimmel kérkedtem! Hányszor lenéztem Jane nagylelkű, nyílt szívét, hányszor hízelegtem a hiúságomnak alaptalan, kárhozatos gyanakvásommal! Milyen megalázó ez a felfedezés! De mennyire rászolgáltam a megaláztatásra. A szerelem sem sújthatott volna nyomorultabb vaksággal. De engem a hiúság szédített el, nem a szerelem. Ismeretségünk legelején megörültem, hogy az egyik kitűntet figyelmével, s megsértődtem, mert a másik elhanyagol - rabul ejtett a tudatlanság és a balítélet, s elfojtottam a józan ész szavát, mikor e két férfiról volt szó. E pillanatig teljesen félreismertem önmagamat.” (Szenczi Miklós fordítása)

Ez a sorsesemény, egész eddigi önmaga – az első pillanatban talán túlzó – átértékelése. Önmaga hirtelen másként-értése. Hogy ez azután döntő fordulatot hoz sorsának alakulásában is, ez talán a tizenkilencedik századi angol irodalom sajátosságából adódik. A döntő azonban maga a felismerés. Nélküle Austen regénye, mondom, egyike lenne kora talán kicsit jobban megírt, romantikus irományainak.

Chabert ezredes története amilyen elképesztő, olyan tanulságos.

„ - Chabert ezredes vagyok. – Melyik? – Aki Eylaunál elesett – kezdte az elhúnyt. Szerencsétlenségemre halálom a Francia Győzelmek és Hódításokban feljegyeztetett és részletesen ismertetett történelmi tény. ” – meséli.

Ő volt az eylaui hős, aki megnyerte a már vesztésre álló csatát. Most, miután halála történelmi tény, a szegény ágrólszakadt nyomorultat persze csalónak hiszik, még felesége is úgy tesz, mintha annak hinné, hiszen mint özvegy már férjhez ment, és nem kívánta visszaadni holt férje rászállt vagyonát. S jóllehet Chabert úgy érzi, hogy ránehezedik az egész társadalmi rend, vissza akarja nyomni a föld alá, a tömegsírba, ahonnan a többi hulla közül fantasztikus akaraterővel feltornázta magát, de azért futott hírneve vagyona és önmaga után, mert

„ … hajtotta az a megmagyarázhatatlan érzelem – írja Balzac -, mely csírájában ott él minden ember szívében, s melynek az alkimisták kutatásait, a dicsőség szomjhozását, a csillagászat és a fizika felfedezéseit köszönhetjük: mindazt, ami az embert arra ösztönzi, hogy önmagát tettei vagy eszméi által megsokszorozva naggyá tegye.” „Holtnak hittek, élek. Adják vissza a feleségem, a vagyonom, adják meg a tábornoki rangot, amihez jogom van … Hogy éljek tovább rang nélkül, név nélkül?”

Csakhogy amikor rájön, hogy valaha imádott felesége – aki tudja, hogy ő tényleg Chabert ezredes - a kegyetlen társadalmi rend illeszkedő részeként ugyancsak összeesküvést szőtt ellene, eltűnik.

„El sem tudja képzelni, mennyire semmibe veszem az élet minden külsőségét, amihez úgy ragaszkodik a legtöbb ember. Hirtelen rám tört egy betegség, az emberiségtől való undor.” (Bartócz Ilona fordítása)

És az aggastyán boldognak érzi magát. Az a pillanat, amikor megértette, hogy felesége is ellene van, életének sorseseménye. Hirtelen felfogja, hogy a megmagyarázhatatlan érzelem, amely őt is arra ösztönözte, hogy önmagát tettei által megsokszorozva naggyá tegye, csupán szörnyű kínok forrása volt a számára.

Mielőtt még félreértenének/félreértenétek vagy félreérteném magamat: nem állítom, hogy minden irodalmi sorsábrázolás fordulópontja valamilyen sorsesemény lenne. Annyi azonban bizonyos a számomra, hogy egyes esetekben az irodalmi sorsábrázolást éppen egy sorseseményre való rátapintás tette jelentőssé.

Mielőtt azonban még befejezném ezt a Tengelyi Laci emlékének szóló megemlékezést, hadd meséljek el röviden egy történetet a magam életéből. Mintha a bevezetőben a saját életemről való gondolkodást említettem volna. Úgy nagyjából 10 és 13 éves korom között farkaskölyök voltam a Vörösmarty cserkészcsapatban. Életem egyik meghatározó élménye volt ez, tulajdonképpen soha nem tudtam, miért. Zollmann Péterre, őrsvezetőmre nagy szeretettel emlékeztem, s ugyancsak sajnáltam, hogy az őrsöt tőle egy a csapatban Aranynak nevezett fiatalember vette át. Mintha többet nem is hallottam volna Coliról; mondták, hogy ’56-ban disszidált. Amit én valahol a lelkem mélyén, öntudatlanul rossz néven vettem tőle. Hogyan is feledkezhetett meg rólam? Hosszú évtizedekkel később ülök aztán debreceni lakásomban. Cseng a telefon. Vajda Mihállyal, Misuval beszélek? - kérdi egy férfihang. Igen, tessék. Itt Zollmann Péter beszél. Coli? Te jó ég! – hol vagy? Itt, Debrecenben. Megtudtam egy ma este sugárzott TV adásból, hogy te itt tanítasz. Gyere azonnal, mondom; míg megjössz, veszek egy üveg Vodkát. És lőn. Meg is ittuk az egész üveggel. Beszélgetésünk során két dologra derült fény. Az egyik, hogy én a magam liberális beállítottságát Colitól vettem át, és már akkor is ott dolgozott bennem, amíg igyekeztem magam a szocialista eszmék magasrendűségéről meggyőzni. A Colival való eredeti találkozásomat ebben az értelemben életemnek csak a kilencvenes években megértett sorseseményeként kell felfognom. A másik – ami bizonyítéka annak, milyen lényeges szerepet játszott életemben Coli: hogy emlékezetemben átírtam azoknak az éveknek a történetét; annyira bántott, hogy ez a nálam négy évvel idősebb fiatalember eltűnt az életemből. Nem Arany vette át tőle az őrsöt, hanem ő Aranytól, s őrsvezetőm volt egészen 1948-ig, a csapat feloszlatásáig. Aztán eltűnt. Nem gondolta, hogy neki pátyolgatnia kéne ezt a tizenhárom éves kisfiút. – Coli sem él már. Így aztán az ő emlékét is őrzi ez a szöveg.

Vajda Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Tarisznya Tarisznya 2015-03-22 14:22

Kedves Misu!

Jó olvasni ezt a kiemelt fogalomfejtésedet (is). Húzzuk magunk után a múltunkat, s új kombinációkkal bővítjük sorsmozaikunkat. Köszönez érte.