Csak a regény végén ismerjük meg az elbeszélőt: Grazban élő magányos, nyolcvanéves férfi, aki építész lehetett, nincs senkije, a férfiakat – lévén meleg – már csak nézi néha. Groteszk képpel ér véget a regény: az öregember olykor magában táncol a lakásában, egy-egy jelentéktelen kis tárggyal a kezében.

A regény törzsrészében 17–22 éves fiúként látjuk őt egy ukrajnai kényszermunkában, ahova, mint erdélyi szászt, „jóvátételi munkára” hurcolták el az oroszok. Robotolni és éhezni látjuk. Az öregember, aki mesél, tisztán emlékszik a hatvan évvel ezelőtti irgalmatlan időszakra; az időbeli távolság nem rajzolódik ki, nem érezhető, lehetne akár egy év is, vagy tíz – mintha ez az emlékréteg uralná az elbeszélő memóriáját és lelkivilágát, és teljesen elterpeszkedett volna benne. Nem beszél ő „traumáról”, nem szereti az ilyen tudós fogalmakat, és nem is igyekszik eszmeileg értelmezni, nagy összefüggésekbe emelni azt, ami történt vele. Fölidézi pusztán, a maga pusztaságában, a lágeridőket, és kis összefüggéseket teremt, olykor meglepő, akár szürreális asszociációkat fon egy-egy momentum köré. Tárgyias, de minden tárgyilagosságon túl, olyannyira tárgyias, hogy az már szubjektív. A láger tárgyai, matériái beleégtek az emlékezetébe, a húsába, s egy világot alkotnak, melynek mindenható istene az „éhségangyal”. Az elbeszélő próza lényegében ezt az éhségangyalt jeleníti meg, érzékeltetvén iszonyatos jelenlétét az öt év mindennapjaiban, a test minden porcikájában és a lélek minden zugában, a tájban és levegőben, szájban és szemben, kint és bent. Sőt ez a hatalom később is meghatározza az ember életét, szabadulván is és jóllétben is az éhségangyal kíséri falatozását. „Az én viszonyom a világhoz az evés”, mondja, mint akinek örökké ott van a háta mögött a láger e nemtelen ura. Az éhség konkrétumból misztikus hatalommá válik a regényben, majd visszaváltozik krumplihéjjá. A keresztény misztikusok Krisztus iránti olthatatlan szomjára és lényének átváltozásaira emlékeztet a jelenléte.

De más szempontból is a semmi birodalmában járó negatív keresztény misztikusok, legalábbis egy Keresztes Szent János világára emlékeztet ez a lágerregény. A megalázottság talaján áll, ott akar talpon maradni az eltörpülő, végtelenül kiszolgáltatott, nemét, arcát elveszítő egyén; végéhez nem érő, értelmetlen és céltalan munkája, rettenetes fizikai zsolozsmája töri percről percre aszott testét; kietlen határtalanság-élményben részesül, eksztatikus pillanatait az éhség/evés, „a megfagyás transzállapota”, a végletes elcsigázottság és a halálfélelem váltja ki. („Ha valaki le akarja gyűrni halálfélelmét, de nem szabadul tőle, mámorba fordítja át.”). Ha már nem bír állni, az égbe kapaszkodik a szemével, s mint ahogy Avila Szent Teréz talizmánként őrizte Krisztus hozzá intézett mondatát: „Ne félj, leányom”, úgy jár ebben a fiúba vissza, erőt kölcsönözvén néki, az a mondat, amellyel a nagyanyja vett tőle búcsút: „Tudom, hogy visszajössz”. Némely tárgy ereklyévé válik, miközben a tárgyakról, a kenyérről és mindenről való mindennapos lemondás exercíciumai folynak. Ezt a mondatot is leírhatná bármely negatív misztikus: „A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember”. Nem tud nem eszembe jutni Keresztes Szent János két faágból kötött keresztje meg a fiú által drótdarabkából és fonalból barkácsolt tenyérnyi lágerkarácsonyfa. Ahogy ott az önkívületig vitt imádkozás, itt a szívlapátolás sodor elragadtatottságba. Még a fűevés is előfordul Jánosnál, a torz lágertáncok pedig Teréz apácáinak olykor engedélyezett „felüdüléseire” emlékeztetnek. Az örökös ínség, a testi kínok, a koplalás okozta eksztázis, a kísértések (egyszerre megenni a napi fejadagot, lopni, ábrándozni), az önmegalázás (koldulás), a révület, vagyis a „lágerboldogság”, a nemtelenség („nem volt többé nemünk”), a „goromba büszkeség”, az éktelen honvágy és sóvárgás valamint a tábori otthonosság-élmény, a kimondhatatlan jelenléte, a hallgatásba burkolózás – a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. „Csöndes igazság áradt szét, a lágerben az egyetlen igazság”, írja Herta Müller, s ha a láger szót a kolostorra cseréljük, akárha szerzetesi iratot olvasnánk.  

Na de a lélek! Míg a misztikusok, ez volt a dolguk, lelki életet éltek, az érzelmeikről, az elgondolásaikról, lelkük rezdüléseiről és áhításaikról beszéltek, intim viszonyban voltak magukkal meg a „vőlegényükkel” és a bensőségesség terét tágították, addig itt a tárgyaké, a tájéké, a praktikus dolgoké és a testé a szó, a bensőségesség tere pedig összeszűkül. A lélek a félelem és a szorongás öklömnyi tűpárnájává válik, a gyomorral együtt összerándul és szüntelen sajog. Nem más a lélek, mint a félelem és a fájdalom éhező gubója. Az élet a „lélegzethintán” (Atemschaukel) ing, ami a fulladás, a levegő után kapkodás, a szűkölés és a szorongás „delíriumának” metaforája, a halál peremén reszkető, elítélt lété. S ez megszokottá válik, mégsem megszokható, az éhes és munkával kizsigerelt test elemi tiltakozása ébreszti folyton az embert félholt állapotából.  

„A láger praktikus világ”, mondja az elbeszélő, és nem is beszél másról, mint arról, amit ott az érzékeivel érzékelt, szagokról, ízekről, színekről, formákról, anyagokról, tárgyakról és a lealacsonyított emberekről, a robotról és a mindennapi túlélésért való cselekvésekről. Az élet gyötrelmes tűrés és a megszakadásig csigázott erőfeszítés formájában nyilvánult meg ott, és a hatalmaktól való félelem meg az éhség hajtotta. Az életben maradás/evés roppant késztetése és egy teljesen bizonytalanná váló, már nem is a konkrét otthonra való vágyódás ösztökélte az újabb és újabb kínok elviselését. A „lélegzethinta” dobálása mellett valami szív- vagy vérdübörgés is érezhetővé válik Herta Müller prózájából – valami fölöttébb-alattább elemi, amit a komfortos életben többnyire fátyol borít.

Minden ízében megfontolt, higgadt tónusú, precizitásra és objektivitásra törekvő, a szenzuális percepcióhoz ragaszkodó próza ez, mely nem engedi meg magának az érzelmességet és az ideológiai értelmezéseket, mondhatni, az értelmességet sem, valami felsőbb szempont vagy etika nem ad értelmet Leopold Auberg öt lágerévének, végtelen szenvedésének. Krisztusi szeretet itt nincs sehol az égvilágon. Nemcsak az írónak, az elbeszélőnek sincs ilyen „Aufhebung”-szándéka, itt nincs semmiféle „mindennek ellenére”, „mégis” vagy „megérte”. A szöveg helyenként költőivé sűrűsödő, fegyelmezett és dísztelen irodalmisága, aprólékos nyelvi kimunkáltsága, koncentráltsága, az irodalom ereje van, marad csupán, de ez itt nem felszabadító, hanem kötőerő. Megköti azt az öt évet, s ezáltal a tapasztalatba erős szálakkal belevarrja, valamennyiünkébe. Gazdagabbak lettünk ismét egy lágertapasztalattal, és az éhségangyal nonfiguratív, ámbátor színes képével. „Szó szerint az életet eszem, amióta nem kell már éheznem”, mondja az elbeszélő; aki sohasem éhezett, az is utánajárhat ennek az érzésnek, és a próza erejéből az is megismerheti ezt a hatalmat, melyről a civilizáció előszeretettel nem vesz tudomást, mintha nem ez munkálna a létezés mélyében. A regény második rétege több mint dokumentum, a testi lét fenekét, szájpadlását, gyomormélyét érezteti, az ösztönök rúgását és rúgkapálását. A harmadik rétege az egyén árvaságáról, szégyenéről, észbontó félelméről, megalázottságáról vall. És biztos van negyedik rétege is…

A regény utolsó negyede a túlélő története. A huszonkét  éves fiú, hazakerülvén, nem képes beilleszkedni a kispolgári, civil életbe, idegen test a tulajdon szülőházában. Nemcsak a lágeréveket ássa el magában (nem is kérdezi őt erről senki), hanem a másik „szégyenét” is, a homoszexualitását; a kápótól meg a lágerparancsnoktól való félelem helyébe most az a félelem lép, hogy leleplezik és megbüntetik. („A lágerben töltött időm előtt, alatt és után, huszonöt éven át félelemben éltem, féltem az államtól és a családtól.”) Egy gyárban dolgozik, a kényszermunka helyébe munkakényszer lép, majd megnősül, és tíz évig titkolja, bujkálva elégíti ki szexuális vágyait. A disszidálása utáni ausztriai életéről már nemigen értesülünk, homoszexualitását, úgy tűnik, vállalni tudta, de aztán már csak nyolcvan fölött látjuk őt röviden viszont. A láger nem múlt el; magában hordozza. Ez is az ő „ferdesége” maradt. Beleivódott a világába, a világba; róla szól egy árnyék, egy szín, róla vallanak egyes mozdulatai, reflexei. A lágert dolgozza fel hatvan év múlva is. Vállalni kényszerül, csakúgy, mint a szexuális másságát – az emlékezete, a lelke hívja fel erre, az álmatlan éjszakái és a saját, a tudatalattiból felszínre kívánkozó akarata.

Herta Müller az elhunyt barátja, Oscar Pastior nagyszebeni születésű költő vallomásai, feljegyzései és történetei alapján írta meg ezt a regényt, mely 2009-ben jelent meg németül. (Nádori Lídia kitűnő fordításában olvashatjuk máris.) Herta Müller, mielőtt kiment volna Németországba, 34 évig élt diktatúrában, apja SS-katona volt, anyját az oroszok deportálták. Megvolt minden alapja ahhoz, hogy mélységes empátiával írja meg barátja lágertapasztalatát. És az erkölcsi alapja is: Herta Müller kompromisszumokra nem hajlandó, ellenzéki, kritikus értelmiségi, modernista szellemben az, szigorúan és következetesen, a huszadik századi történelemmel, azaz a diktatúrákkal számot vetve. Neki is megvolt Romániában a maga „lágere”, a maga huszadik százada, tudja, mi az a totalitarianizmus és a meghurcoltatás. E tudása ott van minden mondatában. „Kedélyem csapongó, katasztrófára és állati félelemre dresszírozott volt, agyam pedig alávetettségre”, mondja az elbeszélő a szabadulása utáni állapotáról. Aki élt totalitarianizmusban, az valamelyest azonosítani tudja ezt az idegállapotot. A Lélegzethinta mélységi pontossággal ábrázolja.

De régészeti leleteknek is tekinthetők az emlékezetből felbukkanó tárgyak, egy egész kollekció, melyet az író s az elbeszélő gondosan szortíroz, számba vesz, részletesen leír és bemutat. „A tárgyak kicsik vagy nagyok, némelyik talán nehezebb a kelleténél, de van mértékük.” A lágeridő, az orosz sztyeppe, az unalom, az éhség, a fáradtság és a magány mértéktelenségével és határtalanságával szemben. A szenvedés véget ért, ámde a tárgyak a regény hűvös vitrinében azt is megőrizték.