Vannak dolgok, melyek nem hűlnek, nem hűl ki a helyük, nem hamvadnak vagy lobbannak el, forrón maradnak, mint a puskapor. Ilyen mondjuk a Gödör Klub, hiába lobogott a búcsúláng nem oly rég az Erzsébet téri kulturális komplexum előtt, a Gödör nem adta fel, új helye nyílik októberben a Király utcában, bújócskát tart a Pál utcában, és most itt van ez a vérforraló fesztivál is Agárdon, ahol viszont a VIP-szakács, Víg Miska gulyáslevese nem hűl ki hajnali kettőkor, a merőeszköz híján kondérba mártott műanyag kanál kettényaklik, a tányér csészévé zsugorodik, mi pedig nyelnénk a lángot, de inkább fújjuk.

Ne szaladjunk, sétáljunk komótosan (másként hőgutát kapunk), be a Gödör Kempingbe, amely az agárdi vasútállomástól nem messze, augusztus 21-étől 26-áig várja sátorfástul ápolt pázsitra, sátortalan faházakba és bungalókba a zeneéhes, kultúraigényes, mélyvízi lubickolás iránt szenvedélyes vágyat érző, irodalmi workshopban a tollforgatás mesterségének csínját-bínját elsajátítani óhajtó táborlakókat.

Minden kezdet csábító, a nulladik nap különösen, pár emberforma kószál a füvön, a vízben csak halak, lehet éjszaka messzire tempózni, egy szál pendelyben flangálni, öt koncertet meghallgatni (benne Willany Leó, Colorstar, Korai Öröm), duruzsolni, hörpinteni drága nedveket. Ekkor derül ki számomra, hogy a vágyaim szerinti fesztivált valójában egy lakatlan szigetre képzelem, ahol kizárólag nekem rendeznek programot. Érkeznek az írók, Ági telefonál (Bárdos Deák Ági az irodalmi szervező, aki az Ági és Fiúkkal fellép majd a zárónapon), Ménes Attila beható és röpke terepszemle után hazavonatozik, hogy még pár napig a Pest–Agárd tengelyen grasszáljon, tanítási céllal. Meséli, Pesten reménytelenekkel foglalkozott. Voltak bukottak, akikről már lemondtak, mégis sikeresen teljesítettek a keze alatt, és skizofrének... Mekkora hülyeség egy agyi másállapotot betegségként kezelni, mondja, lelkes diákjai itták a szavait, fogadták be a tudást, és semmivel sem voltak extrémebb hallgatóság, mint egy rosszcsont kölyökcsapat. A part felé tart már, ahol ücsörgünk, Simon Marci és Falcsik Mari, egy slam-mester és egy poétikaoktató, akiknek az éj gyilkos vacsorája meg sem kottyan, másnap reggel tízkor ott virgonckodnak a kávé- és fagyiárusnál, amely hely mellett található nem mellesleg egy levegőbefúvásos korongjáték (airgame), az előző napi küzdelmes csaták emlékével, és részemről egy plusz tanulsággal, hogy kábé ugyanúgy sikítok kudarc-, mint sikerélmény esetén.

A kávék után a tábor végében találunk csöndes menhelyet, egy korhadt fa vándor árnyékában. Itt tart e napon közös órát költő és slammer (aki szintén költő), majd a később csatlakozó prózaíró. Az alapkérdések tisztázásával kezdjük: ki a költő, mi a művész, kell-e akarni, mi a tehetség, szerepet játszik-e a társadalmi környezet a művészek kiválogatódásában, fontos-e egy jó mester, számít-e az önbizalom, végleg tönkretehet-e egy költői karriert egy rossz pillanatban érkező ledorongolás, meg lehet-e élni a művészetből, miért szinte csak bölcsészek a kortárs írók? És igaz-e Ménes Attila állítása, mely szerint ha megvizsgáljuk a társadalmat, százalékosan kimutatható, hogy pl. Magyarország ki tud nevelni magából legalább ötvenezer írástudót, akik nem feltétlen kerülnek be az élvonalba, viszont alkalmasak rá, hogy bármilyen orgánumban értékelhető írásműveket publikáljanak. Majd ehhez képest olyan ötszázra tehető mindazok száma, akik viszont már nagy reményekre jogosító műveket hozhatnak létre. Ezen a mondaton kissé megakadunk, jönnek-mennek az ellenérvek, kételyek és kérdések. Honnan is volna ez a számszerűsíthetőség, és mi végre? Simon Marci egy fétiskacsával és verslábakkal operál, vannak praktikusan elsajátítandó elemek ugyanis, amelyek megkönnyítik egy kezdő költő dolgát. Vérré tenni, és felejteni. Ő például egy sajátos logika mentén véste az agyába a daktilust, amelyet felidézni nem tudnék, viszont egyetértőleg hozzátenném, hogy hasonló módon rögzítettem kitörölhetetlenül fejembe az Árpád-házat. Falcsik Mari a romantikus bölcsességek mellé, minthogy egy költőnek akarnia kell a költészet művelését, elmeséli saját útját, amely kevéssé sikerült prózáktól a költészetig vezetett. Mint mondja, írónak készült, sorra gyártotta a szövegeket, amelyeket sosem érzett késznek, mire rájött, hogy nem útja, a poézis az ő terepe, a zene, a képiség és sűrítettség. Nevetve teszi hozzá, mennyire más egy versben precízen eltalálni azt a pár szót, mint prózában az oly sokat.

Ménes Attila egymondatokat ad, ezekkel kezdjenek prózát, Simon Marci haikut kér, mindenki írja meg tizenhét szótagban a kedvenc könyvének szinopszisát, 5-7-5-ös sorokban, enjambement nélkül. A félkegyelmű épp haikuba való első sor, de nem folytatom, mert mire idáig jutunk, leégek, irány a víz. Csikkek, egy titokban levetett fürdőruha-felső és egy vízipisztoly mellett be a tóba, tempó, úszni csakis nappal szemben, figyelni, ahogy lemegy, először a vad csillogás, aztán aranyhíd, ezüstlengő, az égen a nagy korong, majd nyomában a horizont alá bukó vörös hold, miközben beáll egy zenekar, hangol, próbál, így lenne jó, gondolattalan.

Délután Drescht hallgatok a sátorban, még túl korán van a tömeghez, elgondolkodom Mari mondásán, hogy Dresch intellektuális zenész, nem zsigeri, mondhatni érzelemmentes, mert akárhogy is van, ha csak puszta technika, engem akkor is megigéz, jön a boldogság a gyomromba, és felszökik, egyre fel. Nézek dekoncentrált akrobatákat szerterepdeső buzogányokkal, Irie Maffiát dzsessztorkú Senával és Bennie Mant, amire táncra lendülnek a lábak, a fékezhetetlen agyvelők után megindulnak zabolátlan a tagok, áll a bál. Mi lesz még, ha kezd a Punnany Massif, amit életemben egyszer hallottam, és bár nem tett rám benyomást, most zajban oldódó szöveggel élvezhetőnek értékelem. Főleg, ha rátesz az ember egy lapáttal, és feketére táncolja a talpát a Tordas Rádió-partyn.

Kifejezetten szerencsésnek bizonyul a másnap déli szemináriumkezdés, amely Simon-féle slam-edzéssel indít, ritmusra születnek szavak, rímek, asszociatív alapon, véletlen sorban, majd következik Falcsik Mari versórája, amelyen Babits A lírikus epilógjának elemzése a főtéma. „Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam” – Mari rajzol, mesél, elmondja, hogy is van ez a Babits-versben, mi a lényege egy költői műnek, miféle tétek szükségeltetnek, a mindenség megragadásának vágya, na, ennek nem menni alá. A módszer vita tárgya lesz később, az előadás mint forma elavulhat-e bármikor, a folyamatos kérdésfeltevés, a közösen megszült tanulságok vagy a tudás átadása elbeszélt formában: melyik hatásos és releváns ma. Kell-e kritikával illetni a kezdő költő írását, aki közszemlére, bírálat tárgyává teszi művét, vagy finoman, igenek és nemek nélkül rávezetni az ösvényre, ami csak az övé. Ha a mesterség fortélyait már tudja, teszem hozzá később magamban. Ugyanez merül fel Ménes Attila óráján, melyre már kész művel érkezik az egyik szeminarista. Egy prózát és egy verset olvas. S amilyen komolyan mélyül el a hallgatóság a tanárok szavaiban, vagy tesz fel újra és újra kérdéseket, osztja meg gondolatait, olyan komolyan veszik a workshopvezetők a mű iránti alapvető elvárásokat, és keresgélik, miképp közelíthetne a nemkész a készhez.

Az ebéd mint mű nem győz meg jobban, a savanyú lében úszó konzervgombapaprikás – nem halálos, de sértő – merénylet az ízérző bimbók ellen. Fogyasztása alatt helyesebb a délelőtti beszélgetésre gondolni Víg Mihállyal, amikor a hőguta és az alkohol összefüggéseiről szóló társalgás csúcspontjaként elmesélte Tarr Béla agymérget (sör unicummal) fogyasztó, ekként véreres szemmel le-föl közlekedő sofőrjének beszólását, amely akkor hangzott el, amikor a filmrendező felesége megkérte, hozna neki rántott karfiolt a negyven kilométerrel arrébb fekvő faluból, mert igen megkívánta. Sofőrünk kissé kábán bevágta a kocsiajtót, s az a mondat hagyta el a száját, hogy „Tudunk élni, mi?” A tábori szakács a whiskeyre esküszik mérhetetlen mennyiségű vízzel, és már készíti az esti korhelylevest a fellépőknek, amit már nem várok meg. Belehallgatok még a Nemjuciba és a Supernem-koncertbe, megérkezik épp Triceps, aki majd a költészet egy más, vadabb és talán szabadabb formáját ismerteti meg a maradókkal. Bólintok, hogy jó sora lesz ott alható barátaimnak eztán is, és megyek szép szomorúsággal, mert rossz ott hagyni, ami jó, a tavat, a napot, a zenét, a verset és ezt a sosem hűlő egészet.

A Gödör Kemping oldala.

Nagy Gabriella