Egy ideje… Így kezdődött volna ez a júliusi röpdolgozat, ha meg nem torpant egy homályos érzés, hogy a szöveg máris valami olyasmivel kacérkodik, ami mérhetetlenül nagyobb nála. Holott még el sem kezdődött. Valami nagyon naggyal, ami ugyanígy kezdődik.
Hát persze.
Proust.
Az eltűnt idő.
Fellapozom az első kötetet, és ezt találom: „Longtemps, je me suis couché de bonne heure.” Hát, ez nem pont ugyanaz.
Talán a magyar fordítás, gondolom, de Gyergyainál ezt találom: „Sokáig korán feküdtem le.”
Mi ez? Valaki szemlátomást játszik velem.

A dionüszoszi paranoia isteneket teremt. Dalí ezt kifelejtette a kórkép jótéteményei közül, Edvard Kocbek egyik nagy verse viszont éppen erről szól:

Az, aki velem játszik,
a szemem bekötötte,
megforgatott a szívem körül,
olyan vagyok, mint egy bolond hold,
mely elvesztette napját.

Kurjongatok és táncolok
kapkodva, törve-zúzva,
nem tudom abbahagyni,
keresem ellentétemet,
és nem találom.

Az, aki velem játszik,
ledöntötte az égtájakat,
céljaimat összezavarta,
szétzilálta a távlatokat,
és jól mulat velem.

Kurjongatok és táncolok
kapkodva, törve-zúzva,
nem tudom abbahagyni,
Ptolemaiosz és Galilei
köreit kell egymásba kötnöm.

Nézd, a sötétség tengelye vagyok,
játszi kinyilatkoztatása.
Keress meg, csillagász,
olyan lencséd még sose volt,
mint ez a mai éjszaka.

A vers címe: Sötétség. Ebben a sötétségben térünk vissza Prousthoz, akinek magányos haldoklója közben ráébredt, hogy a szállodai szoba ajtaja alatt beszűrődő fénysáv nem a pirkadat világossága volt, hanem a folyosói mécsesé, amelyet épp az imént oltott el a nyugovóra térő személyzet. Mi arra ébredünk rá, hogy nem egy isten játszott velünk, hanem tulajdon emlékezetünk. Az elűnt idő keresőmotorja, az a bizonyos recherche.
Amikor Gyergyai ezt a fontos mondatot lefordította, az igékkel oly mostoha magyar nyelv miatt választania kellett két lehetőség közül. A „je me suis couché” olyan cselekvést jelöl, amelyik (1) a múltban kezdődött, és (2) nem fejeződött be (most is tart). Eszerint (1): „Sokáig korán feküdtem le.” (2): „Jó ideje korán fekszem le”.
Volt egy homályos tudásom arról, hogy a „longtemps” jelentése nemcsak „jó ideje”, hanem „egy ideje” is lehet. Ami persze nem erre a szóra igaz, hanem középfrancia megfelelőjére: „pieça”. Ez a szó sűrűn előfordul tizenhatodik századi olvasmányaimban, és jelentése, a szóalakból is kiolvashatóan: „darab ideje” – ami sok időt és kevés időt egyaránt jelenthet.
Így működik az emlékezet.
Proust regénye az emlékezetről és az időről szól, de az emlékezetben nincs idő. Helyszínek állóképei villannak elő a sötétségből – az emlékezet ennyi. Minden egyéb a képzelet műve.

Csordás Gábor