Spanyolok - fordítva
Interjú Pávai Patak Márta fordító-könyvkiadóval
A Budapesti nemzetközi Könyvfesztivál idei díszvendég-országa Spanyolország. A spanyol irodalmat a fesztiválon a francia íróként számon tartott, de utolsó regényét spanyol nyelven író Jorge Semprún, valamint Nuria Amat, Javier Salinas, Santiago Pajares és Jaume Cabré képviseli. A spanyol írók és a spanyol irodalom ismertségéért dolgozó fordító, Pávai Patak Márta új vállalkozása, a spanyol elbeszélők sorozat kiadása így szerencsés közegbe érkezik, hiszen a sorozat első három kötetének egyike az egyik díszvendég, Nuria Amat regénye. A fordító-kiadóval beszélgettünk.
- 2006. április 19.
Hosszú évekig dolgoztál fordítóként különböző kiadóknak. Magad választottad meg azt, hogy a spanyol irodalom mely műveit ülteted át magyarra, vagy megkerestek a művekkel, s azt fordítottad, amit a kiadó fordításra kiadott?
Mindkettő, hiszen volt, amit rám bíztak, olyan is, amivel én házaltam. Ha jól utánaszámolok, azért mégiscsak az a több, amit én választottam.
Hogyan választottad a spanyol nyelvet és a spanyol irodalmat, mint fordítási területet?
A véletlen hozta így, igen, azt hiszem. Olasz-spanyol-újgörög szakos voltam. Az elején, egyetemista koromban, inkább olasz és görög szerzőktől fordítottam, novellát, verset. (Sose akartam regényt fordítani, mert túl hosszúnak találtam.) Még a régi Nagyvilág idejében az Szénási Ferenc olaszos szerkesztőt helyettesítettem egyszer fél évig, amíg ő Rómában tartózkodott. Aztán szép lassan átsodródtam a spanyol nyelvterületre, talán azért is, mert egyetem után spanyolt tanítottam a Közgazdasági Egyetemen. Többet foglalkoztam ezzel a nyelvterülettel. Ráadásul 1996-1998-ban kint is dolgoztam, az egyetem magyar csere-lektoraként.
Most úgy határoztál, saját kiadásban teszed hozzáférhetővé az eddig magyarul még meg nem jelent spanyol köteteket. Mi vitt rá arra, hogy ezt az utat válaszd?
A kegyelemdöfést az adta meg nekem, amikor Bernardo Atxaga könyve „nem kellett” senkinek – vagy nem volt türelmem kivárni, amíg majd egyszer kell valakinek. Mikor aztán azt mondták, hogy kell, addigra én már eladtam egy „kiskiadónak” – magamnak. Azt mondtam, én ezt nem csinálom tovább, én nem fogok kuncsorogni, mintha hulladékportékával házalnék.
Azt hiszem, minden nemzeti irodalomnak van néhány olyan alapműve – a szám akár öttől ötszázig is változhat, lélekszámtól, hagyománytól stb. függően, de úgysem a szám a lényeg --, amelynek a világ minden nyelvén hozzáférhetőnek kellene lenni. Én legalábbis így gondolom. Itt élünk ezen a Föld nevű bolygón, azon belül is Európában, ismerjük a parmezánt, ismerjük a fetát, a camembert-t, de nem ismerjük például Carmen Laforet regényét, A semmit. Márpedig ez így nem helyes. Miért nem ismerjük (már ha ismerni szeretnénk persze)? Azért, mert nincsen meg magyarul. Teendő? Le kell fordítani, és ki kell adni. Én azt mondtam magamban, ha Magyarországon van ötszáz ember, vagy akár csak száz is, akit érdekel, mi az ördögöt írtak és írnak a spanyolok, akkor azt az ötszáz vagy száz olvasó embert nem szabad megfosztani a lehetőségtől, hogy elolvashassa ezeket a műveket. És ennek minden nemzeti irodalom esetében így kellene lenni. Nekem a spanyolok fontosak, érthető okokból. Az évek folyamán úgy tapasztaltam, nincs igazán gazdája a spanyol irodalomnak Magyarországon. Önként jelentkeztem tehát, hogy előre kidolgozott rendszer szerint, teljesen önkényes sorrendben, lefordítom és megjelentetem az általam szükségesnek tartott műveket. A 20. század klasszikusaitól a kortársakig azokat, amelyek szerintem fontosak.
Kiadói tervedben leírod, hogy módszeresen igyekeztél az Európa Kiadónál és az Ulpius-háznál a hozzánk látogató spanyol írók könyveiért lobbyzni, s hogy munkád hat év alatt hat könyv kiadását eredményezte, amit nem tartasz megfelelő eredménynek. Spanyolország hatalmas ország, irodalma mértékében is nagyobb, ugyanakkor a magyarországi spanyol fordítók minden bizonnyal jól ismerik egymást és munkáikat. Kiket sorolnál fel, akik hozzád hasonló elkötelezettségből igyekeznek a kortárs spanyol irodalom hazai megismertetését elősegíteni?
Bárkit említhetnék, hiszen mindenki, aki spanyolból fordít, nem csak spanyol-amerikai vagy spanyol szerzőt fordított már életében. Mester Yvonne-t, Cserháti Évát külön is említem. Yvonne hozzám hasonlóan túlnyomórészt spanyolokat fordít. Cserháti Éva pedig most Spanyolországban él, testközelből kapja tehát a spanyol irodalmi ösztönzést. Róluk majdnem mindig tudom, éppen min dolgoznak, mit szeretnének. A többiekről – egy-két kivétellel – már nem annyira.
Kiadói tervedben, amikor arra keresed a választ, miért nincsen megfelelően reprezentálva a kortárs spanyol irodalom a magyar fordításokon keresztül a hazai könyvek között, az egyik oknak a piaci szemléletet, a másiknak a politikai különbözőséget tartod. „A másik ok talán történelmi gyökerű: a baloldali diktatúrában élő Magyarország és a jobboldali diktatúrában élő Spanyolország között szinte alig volt kulturális kapcsolat. A Franco-rendszer bukása és a magyar rendszerváltás között eltelt tizenöt esztendő sem volt elég a hiánypótlásra. Az 1999-es Frankfurti Könyvvásár – majd Kertész Imre 2002-es Nobel-díja – fordulópontot hozott a magyar irodalom spanyolországi megjelenésében, és ez az érdeklődés a mai napig is tart. Ugyanez még nem mondható el a spanyol irodalom magyarországi jelenlétéről.” – írod. Véleményed szerint legyőzve a diktatúrák színezetének különbözőségéből adódó különbséget, a diktatúrában szerzett tapasztalatok, melyek minden diktatórikus rendszer hasonlóságában gyökereznek, nem hozhatják-e közelebb egymáshoz a két kultúrát?
A diktatúra idején szerzett tapasztalatok mindenképpen nagyon hasonlóak, hiszen ha megkérdezel egy magyar írót, hogyan írt a diktatúra alatt, és egy spanyolnak is fölteszed ugyanezt a kérdést: ha egyáltalán írt, akkor hogyan, nagyjából hasonló választ adnak, azt hiszem. Mármint arra, hogy hogyan játszották ki a cenzúrát, ha publikálni is akartak, nem csak írni.
A kérdés másik részére pedig mindössze annyi a válasz, hogy igen, közel hozhatják, már ha a közvetítők közvetítenek. Jelen esetben a fordítók és a kiadók. Mert nélkülük nem megy. Irodalomtörténészek jobban tudják, mint én, de például Kosztolányi is kapcsolatban állt Unamunóval, és valahogy mégsem tudott igazán közel kerülni hozzánk Spanyolország irodalma.
A magyar olvasók nem sokat tudhatnak a kortárs spanyol irodalom törekvéseiről. Kérlek, szólj néhány szót a mágikus realizmus feltűnése és világhírűvé válása után bekövetkező irodalmi fordulatról és ennek szerzőiről, a spanyol irodalom elmúlt időszakának eseményeiről!
A mágikus realizmust már elfújta a szél – lehetne ez a parafrázisa annak, amit a posztmodenről mondott egy interjúban Luis Mateo Díez, aki 2001-ben járt Magyarországon --; legszívesebben minden izmusra ezt mondanám. Én inkább meghagyom az irodalomtörténetnek a kategóriákat. (Spanyolországban amúgy is csak tátott szájjal bámulták, igazi konjunktúrája Spanyol-Amerikában volt, azóta meg a legkisebb ördöngösségben is a mágikus realizmust vélik fölfedezni. Ld. Száraz Miklós György: Az Ezüst Macska c. regényének olasz fordításáról szóló recenziók. Nem vicc.)
A polgárháború befejeződése után, a negyvenes években új hangok tűntek fel a spanyol irodalomban (Cela, Carmen Laforet), a hatvanas évre megint kissé ellaposodott a spanyol realizmus, mígnem aztán feltűnt García Hortelano, aki megint felkavarta kissé az állóvizet. Azt hiszem, most is ennek kell történnie hamarosan. Kicsit „leült” a spanyol irodalom, ha lehet ilyet mondani egyáltalán. Vagy az is előfordulhat, hogy az egész világon ilyen az irodalom. Ne érts félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem születnek jó regények, nincsenek jó írók, egyáltalán nem. De olyan világméretű csoda, amilyenre várnánk, olyan nincsen. Vagy az is lehet, hogy mindig utólag derül majd ki, ki volt a korszakváltó. Igen, ez lehet.
Ha visszagondolok, Spanyolországban az elmúlt időszakban az történt, hogy tavaly végre Cervantes-díjat kapott Rafael Sánchez Ferlosio, a nagy öreg, aki egyébként nem írt sokat, az viszont nagyon jó. A Cervantes-díj a sok mellett azért még mindig megbízható elismerés, olyan, mint nálunk a Kossuth-díj talán, előbb-utóbb mindenkinek illik megkapnia. Neki már régen kellett volna. Esemény továbbá, hogy Enrique Vila-Matas – akitől a Geopen adja ki a Bartleby és társai című kiváló regényt, melyet volt szerencsém lefordítani – Médicis-díjat kapott Franciaországban. Őt egyébként Spanyol-Amerikában is nagyon szeretik. Félretéve a csak félig tréfát, éli megszokott, mindennapi életét a spanyol irodalom. Igazi nagy botrány mostanában nem volt – akkora legalábbis nem, mint amekkora kb. tíz évvel ezelőtt kerekedett, amikor egyesek kideríteni vélték, hogy a Nobel-díjas író José Camilo Cela időnként négermunkást is igénybe vesz…
Az idei Könyvfesztiválra három kötetet adott ki a kiadó, ezek közül azonban csak az egyik szerepelt a kiadó eredetei tervei között. (A tervekben a működés első évére négy kortárs spanyol szerző hiánypótló művének kiadását tervezted, 1. Bernardo Atxaga:
El hombre solo
(’A magányos ember’, regény, Ediciones B, Barcelona, 1995); 2. Enrique Vila-Matas:
Bartleby y compa
ní
a
(’Bartleby és társai, regény, Anagrama, Barcelona, 2000); 3. Fernando Savater:
Las preguntas de la vida
(’Az élet kérdései’, esszé, Ariel, Barcelona, 1999) és 4. Justo Navarro:
Hermana muerte
(’Halálnővér’, regény, Seix Barral, Barcelona, 2002) című műveit. A Könyvfesztiválra végül Bernardo Ataxaga regénye, valamint Nuria Amat és Carmen Laforet egy-egy regénye jelent meg a Spanyol Elbeszélők sorozatban.) Minek köszönhető ez a váltás, s tervezed-e a most kimaradt kötetek megjelentetését?
Az történt, hogy a Vila-Matas-regényt kiadja a Geopen, tehát itt lesz a Könyvfesztiválra. Nem én adom ki, nem baj, de én fordítottam. A Savater-könyvet nem tudtam beleilleszteni a sorozatba -- merthogy eredeti tervemben három regény és egy esszé szerepelt --, az esszé majd sorozaton kívül jön. Spanyol Elbeszélők a sorozat. Esszé nem fér bele. A negyedik, Justo Navarro könyve előbb-utóbb meglesz. Nem sürgős. Az a fajta könyv, ami bármikor megjelenhet. Carmen Laforet könyve pedig nem várhatott. Egyrészt azért nem, mert szerettem volna, ha egy klasszikus, egy „középidős” és egy egészen friss mű jelenik meg egyszerre. Ezenkívül van egy személyes oka is: Carmen Laforet lánya ugyanis pillanatnyilag Magyarországon dolgozik. Szerettem volna, ha az alatt az idő alatt jelenik meg az édesanyja könyve, amíg ő itt van. Ha már szegény Carmen Laforet nem érhette meg – két évvel ezelőtt halt meg. Nuria Amat könyve pedig értelemszerűen az egészen friss, hiszen 2002-es megjelenésű, az eredeti tervem elkészítése után találkoztam vele, és a témája, ereje miatt választottam.
Milyen anyagi feltételek mellett dolgozik a kiadó, mennyi pénzt tud összegyűjteni egy-egy könyv megjelentetésére?
Ehhez nem kell túl nagy fantázia. Amint látod, csupa nyereséges, jól eladható művet választottam – viccen kívül mondom, a spanyol irodalom legjavából. (Az én munkám ingyen van, nem kell bírósághoz fordulnom legalább, hogy nem fizettem ki magamnak a honoráriumot.)
Támogatóim nélkül semmire se mennék, hiszen foglalkozásomat tekintve fordító vagyok, nem milliomos -- a férjem pedig rokkantnyugdíjas, tehát ő sem az. Elsőként a Hi Grupo Ingatlanberuházási Kft.-t kell említenem, hiszen mindenképpen követendő példa, hogy hazája, nyelvterülete szépirodalmát támogatja egy külföldön működő magáncég. Tényleg. Azokat említem még, akiknek nem „feladata” a szépirodalom támogatása: a Konica-Minolta a rengeteg nyomtatással, aztán az legkedvesebb bankom, a Dunakanyar Takarékszövetkezet. És benne van kicsit egész Leányfalu. Ki ezzel, ki azzal. Hosszú lenne fölsorolni, kicsoda mivel. Aztán természetesen a budapesti Spanyol Nagykövetség, a spanyol Kulturális Minisztérium, a Baszk Kormány és a Cervantes Intézet, a „hivatalos” támogatók sora.
Mondanál-e néhány szót a most megjelent három kötetről és szerzőikről?
Carmen Laforet könyve, A semmi már megjelent. Azt kell tudni róla, hogy vízválasztó volt a polgárháború csupa nyomor, kiábrándultság, csupa félelem, gyanakvás világában. Mindenki el volt foglalva a saját veszteségével, tisztesség ne essék szólván „nyalogatta a sebeit”, és akkor jött ez a huszonhárom éves fiatal lány, aki megírta mindezt úgy, hogy szinte egyetlen konkrét utalás sincs a regényében az alig lezárult polgárháborúra, mégis lépten-nyomon ott lebeg az árnya. Irgalmatlanul szép és jó regény. Kevés ilyenhez volt szerencsém életemben, és az a jó, hogy most is ugyanúgy szeretem, mint húsz évvel ezelőtt, amikor az egyetemen először találkoztam vele.
Nuria Amat könyvéről annyit már mondtam, hogy erős, szókimondó, de hogyan! A kokainháborúról, Kolumbia nyomoráról szól, helyenként hátborzongató képekkel.
Bernardo Atxaga baszk, regényeit ő maga fordítja spanyolra valakivel (ez vigasztal, ha már egyszer nem tudok baszkul, mert az nagyon zavar). A magányos ember olyan, mint egy izgalmas krimi. Rendkívül jól megírt, cselekményes regény, egy laza trilógia első darabja. Egy volt ETA-aktivista öt napjáról szól. Hogy vajon lehetséges-e mindent újrakezdeni.
Mit gondolsz, mennyit lendít majd a kortárs spanyol irodalom magyarországi recepcióján az a tény, hogy az idén Spanyolország a XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége?
Az mindenképpen óriási előrelépés, hogy több mű jelenik meg magyarul, mint egy átlagos évben. De így is sok még a fehér folt, de legalább történik valami. Véletlen, hogy az én könyveim is éppen mostanra készülnek el, de mindenképpen szerencsés. Foglalkozni kell a spanyol irodalommal. Meg kell mutatni az olvasóknak. Hogy tessék. Itt van egy szerző. Ugyan még ismeretlen, de nem baj, majd megismeritek. Nem kell okvetlenül tömegméretekben gondolkodni.
Nyilván több helyen foglalkoznak majd ebben az időszakban a spanyol irodalommal, és ahogy te is mondtad az imént, elmondják, kiderül, rádöbbennek, hogy szinte semmit sem tudunk róluk, azon kívül, hogy ott van a Don Quijote. Na jó. Federico García Lorca. De ő is inkább csak nevében megy. Ugye, te használtad az előbb a kifejezést, hogy lobbyzni kell a spanyol irodalomért? Hát igen. Tényleg lobbyzni kell érte. A Könyvfesztivál mindenképpen jó alkalom erre.
Hozzászólás