hirdetés

Spiró György: A meséket értjük

2016. június 10.

A mesék révén lehetett az életmentő tapasztalatokat a következő nemzedékeknek átadni, azok a közösségek pedig, amelyek nem találták fel a mesét, egyszerűen kihaltak. – Spiró György 2016. június 9-én Szegeden nyitotta meg a 87. Ünnepi Könyvhetet. 

hirdetés

Már több éve tanítottam az egyetemen, amikor felfigyeltem rá, hogy fontos különbség van az egyébként egyenértékű, nagy művek. A nyolcvanas években még nem okozott gondot a diákoknak, hogy egyik hétről a másikra egy-egy regényt elolvassanak. Később már a nyári szünetre sem mertem regényt feladni, legföljebb novellákat, még később a novellák elolvasása is teljesíthetetlen feladatnak bizonyult, úgyhogy áttértem a helyben, az órán való felolvasásra, hogy legyen közös alap, amiről gondolkozhatunk. Az elemezhető művek egyre rövidültek, miközben az elemzési szempontot, amelynek az átadását fontosnak tartottam, nem adtam fel.
Azt tapasztaltam, hogy az elmesélhető történettel rendelkező könyvekre a diákok sokkal jobban emlékeztek, mint az esszéisztikus részletekben gazdag vagy a kizárólag tudatáramra építő művekre. Egy-egy szerző művei közül is tartósabban hatottak a cselekményesek, mint a történet nélküliek. „A Kastély” érdekesebbnek bizonyult, mint „A per”. „A Pestis” jobban megragadt bennük, mint „A közöny”. A francia új hullám hatvanas években született regényeit már a nyolcvanas években sem tudták végigolvasni. Az ellenszenves főhősök zavart okoztak, a szimpatikus főhősökért rajongtak. Egyetemistákról beszélek, akik néhány évtizede még hamarabb lettek felnőtté, mint manapság. Utólag sajnálom, hogy a tanórák tapasztalatait nem rögzítettem; amikor 62 éves koromban kiebrudaltak, azt a rengeteg dolgozatot is kidobtam, amit évtizedeken át archiváltam. Rövid dolgozatok voltak, minthogy két oldalban maximáltam a terjedelmet, de így is megtöltöttek egy teljes szekrényt.
Színházi tapasztalataim hasonlóak. Az olyan Shakespeare-darab, amelynek nincs egy vagy legföljebb két nagyon karakteres főhőse, hanem négy-öt egyenrangú szereplőre kell figyelnünk, és a cselekmény bonyolult – például a „Szeget szeggel” vagy a „Troilus és Cressida” –, sosem arat akkora sikert, mint a „Rómeó és Júlia” vagy a „Lear király”. A maximális bonyolultság, amit a néző még elvisel, ha a főszereplő férfi és nő közötti szerelmi szál meg van kettőzve, és a szolgák ugyanolyan szerelmi konfliktusba keveredjenek, mint a gazdáik. Már az ókorban is írtak ilyen darabokat, a „Csongor és Tünde” is ilyen. Az ennél zűrzavarosabb történetet nehezen követi a néző, hiába „Szentivánéji álom” a címe.

A néző figyelmének alakulását a színházban remekül nyomon lehet követni, tudjuk, ül-e a poén vagy sem, látjuk, megrendül-e a közönség vagy sem, könnyezik vagy fészkelődik a székén. Ugyanerre a megfigyelésre az olvasó esetében nincs módunk: nem állhatok mellette, amíg olvas, nem tudom, melyik mondatnál tart, és közben mit érez, ha pedig kérdezgetni kezdem, joggal üt agyon. Befogadás-szociológiát a színházban vagy a moziban kell művelni, vagy az iskolában, ahol ha nem is egyidejűleg, de legalább utólag megtudhatunk valamit a mű hatásáról. Az utólagos benyomás persze torzít, a befogadó az egész mű ismeretében maga sem emlékszik az egyes részek hatására, mások véleménye is hat rá, mégis érdemes meghallgatni.
Alapvetően kétféle emlékezetünk van: auditív és vizuális. Az elmúlt évtizedekben a vizuális emlékezetünk egyoldalúan fejlődött, a füllel befogadott irodalmi műfajok háttérbe szorultak. Valami azonban közös maradt: a mese fontossága. Elvont, száraz, okos fejtegetéssel sem szóban, sem írásban nem lehet hatást elérni, csak ha mesébe csomagolják. Politikai tanácsadók és üzleti reklámokkal foglalkozók ezt pontosan tudják.

Az emberrel vele jár a mese szeretete. Nincs olyan épnek született gyerek, aki ne imádná a meséket. Az iskola aztán sok országban eltompítja őket, de a közönyössé nevelt felnőttből is előbukkan a mesére áhító gyerek, ha békén hagyják. A mesék révén lehetett az életmentő tapasztalatokat a következő nemzedékeknek átadni, azok a közösségek pedig, amelyek nem találták fel a mesét, egyszerűen kihaltak.
A XIX–XX. századi európai történelmet elsősorban a viccek, a kerekké csiszolt történetek őrzik. Amit igazán tudunk, azt hazulról, a számunkra már ismeretlen elődökkel megesett különös történetekből tudjuk. És persze a népmesékből, ha a szüleink, a nagyszüleink időt áldoztak ránk gyerekkorunkban.

Alaptörténeteket egyénileg nem lehet kitalálni, csak variálni. Mostanában nem alkothatunk névtelenül, mint egykor a népmesék zseniális alakítói, de mi is az ő titkaikat lessük el, és az ő módszereiket alkalmazzuk. Ha a mutatványunk sikerül, a szerző neve elhalványul, a mese pedig él tovább.

Címlap- és leadkép forrása: Szeged ma

Spiró György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.