LEM, Stanisław
ISBN: 963 9548 45 6
332 oldal, B/6, fűzve
Ára: 1850 Ft
A könyvfesztiválon: 1480 Ft

„Ez a könyv az aktuális "korszellemet" szedi ízekre. Lem az itt és most eseményeinek keserű hangú kommentátora. Elemzi az Egyesült Államok és Oroszország kormányainak legújabb lépéseit, mérlegeli az Amerikát ért terroristatámadás rendkívül érdekes konzekvenciáit, képet ad a mai Lengyelország geopolitikai vetületeiről, valamint kritikus ítéletet hirdet az irodalom és a képzőművészet legfrissebb alkotásai fölött, nem kímélve az irodalomelmélet vagy a filozófia divatos áramlatait. Haraggal kommentálja a tömegkultúra rémes süllyedését, aminek legékesebb bizonyítékai a reality show típusú jelenségek. Továbbá hangot ad a tudomány legújabb eredményeiről alkotott véleményének – főleg a genetika területéről, hiszen itt merül fel az ember mint faj és az emberi kultúra evolúciójának alap-kérdése.
Stanisław Lem a tudományos–fantasztikus irodalom mestere, és ez esetben a tudományos előtagot tessék a legkomolyabban venni!”

A Nagy Testvér árnyékában

Szeretnék ma visszatérni a Nagy Testvér ügyéhez, bár mindeddig egy percet sem láttam ebből a műsorból; mégis azon gondolkodtam, mily módon jöhetett létre. Hiszen végülis nem úgy megy, hogy csak úgy begyűjtenek meghatározott számú ellenkező nemű járókelőt az utcáról és berakják őket egy bezárt házba.
Ez nem begyűjtés, a Nagy Testvérbe egyenesen tömegek jelentkeznek, akik között az első szelekciót végzik.
 Nem tudom, milyen kritériumokat alkalmaznak eközben — nem tudom, de bizonyosan nem némák, süketek, és nyomorékok között válogatnak. Az egyik hölgy, a program résztvevője, akit a „Tűsarok” címlapján vagy negyvenszer lefotóztak, nagytestvéres pofikájával annyira felidegesített, hogy az egész újság a kukában végezte. Abból, amit eddig olvastam, világosan látszott, hogy nincs semmi mondanivalója. Talán az abszolút átlagosság lencsevégrekapása a lényeg? Még az sem lenne ennyire szörnyű. Állítólag a következő lépcső az úgynevezett Amazonok, ahol a két nem képviselői flörtölnek egymással, és csak a jó ízlésre való tekintettel nem mutatják a várhatóan erotikus finálét. Igen erkölcstelennek tartom, az exhibicionizmus és a felforgatás keverékének.
A második szelekció a Nagy Testvérnél már anonim, és milliós nézőszám előtt megy végbe, és azok befektetése, akik részt vesznek benne, két złoty és néhány groszy fejenként, ennyi a telefonos összeköttetés díja. A nézők tehát egymás után száműzik a játékosokat, aki pedig utoljára marad, elnyeri a fődíjat, ami nagy érték, noha csak töredéke annak, amit a televízió keresett. Egyfajta interaktív televízió ez: nézőként tehetek valamit azokkal, akik idegesítenek a képernyőn.
Más probléma ami a Nagy Testvér aktuális sorozatának vége után történik. Bűnözők, akik a legszörnyűbb gyilkosságokra és nemi erőszakra vetemedtek, már börtönben ülve, gyakran érthetetlen okból számos ajánlatot kapnak, még házassági ajánlatot is. Ebben mindig is az átlagos emberi elmék aberrációra való szörnyű hajlamát láttam. Láttam beszélgetéseket azokkal, akik a vége előtt kiestek a Nagy Testvérből. Ezek az emberek, bár nem kerestek félmilliót, kifejezték elragadtatottságukat aziránt, hogy felismerték, és örömmel üdvözölték őket az utcán vagy a boltban. Arra a kérdésre azonban, hogy mit tudnak, és a nagy kaland után mit remélnek, mindig az a válasz jött: várok az ajánlatra. Hogy sörreklámról van-e szó, vagy éppen fehérneműreklámról — nem tudom, hiszen nem mindenki passzol egy fehérneműreklámhoz. Jellemző azonban, hogy más válasz nem létezett: senki sem dicsekedett legalább bűvészi kéztrükkökkel. Véleményem szerint ez az anonim tömegtársadalom egyfajta anomáliája: az egyén óriási küzdelme, hogy legalább egy rövid időre kiemelkedjen a névtelenségből. A kiválasztottak többsége azonban hamar elfelejtődik, és ismét eloszlik az emberi masszában.
Sobolewski úr nagyon helyesen írta a „Wyborczában”, hogy számára kevésbé felháborító a hétköznapi meztelenség, akár pornografikusan értve, mint az ilyen fajta kitárulkozás, különösen hogy a nagytestvéri látványosságokat az úgynevezett magas nézettség idején mutatják. Számomra is egyszerűen méltatlannak tűnik a dolog. Azt hiszem, a megboldogult Witold Gombrowiczot nem kevésbé ütné szíven a dolog, hiszen az emberközi kapcsolatok igen intim szférájának megzavarásáról van szó. A Nagy Testvér természetesen csak eredménye annak, ami a tömegkultúrában történik: Harry Potter különféle példányainak tömeges kiadása, mindenféle bóvli inváziója. Ideszámítom a „Polityka” ötletét is —hogy Pilch elkezd egy regényt, és az olvasók folytatják. Amikor a gimnázium alsóbb osztályába jártam, egy keskeny papírszalagra ráírtunk egy mondatot, aztán a papírt behajtva letakarjuk, és valaki más írja le a következőt, ez azonban mégis gyermekded játék.
Az általános elismerés, amelynek a Nagy Testvér a televíziónézők körében örvend, nem érv az ilyenféle néznivalók létezésére. Az olyan országokban, mint Franciaország és Németország részleges elismerés kísérte, de egyúttal jelentékeny elutasítás is. Nálunk azonban éppen a kritikus vélemények hiányát tapasztalom. Amikor lengyel rendezők kisebb csoportja tiltakozott a Nagy Testvér, vagy az Amazonok-féle műsorok ellen, egyből olyan vélemények keltek lábra, hogy brutálisan szólva, meg akarják menteni a saját széküket, vagy éppen bevételeiket. Ez a szemrehányás is nonszensznek tűnik. Abból, amit hallottam, úgy tűnik, az ilyen műsorok először is unalmasak és ízléstelenek. Ezek segítségével az abszolút hétköznapiságot emelik az irányadó elit szintjére. Annak a társadalomnak, amely még nem esett át a teljes gleichstaltoláson és nivellizáción (Witkacy terminusa), el kell ezt vetnie. A televízió ebben az esetben negatív társadalmi szerepet játszik, pedig közben rengeteg jót is tehetne.
Nem vagyok holmi megkeseredett vénasszony a fotelban; egyáltalán nem kesergek, egyszerűen csak nagyon nem találom rendjén valónak, hogy valaki ilyen hiábavaló és felesleges módon vesztegeti az emberi élet felbecsülhetetlenül értékes idejét. És éppen amiatt, hogy ilyen erős a Nagy Testvér nyomában való koslatás, hogy egyre feltűnnek a kistestvérek, hangosan tiltakozni kell a birkatempó ellen. Ezt pedig nem szabad a cenzúrával azonosítani. Ha valaki egy fogadás közben két pofára kezdi tömni magába a szendvicseket és az ételeket, aztán telepakolja a zsebeit is, nem fenyegeti semmilyen büntetés, csak éppen neveletlen tuskónak tartja mindenki. Ilyesmit ugyanis nem szokás, éppen úgy, ahogy nem szokás mosatlan és mocskos ingben sem járni.
Szégyellem magam, hogy a társadalom a Nagy Testvért akarja nézni. Nem hogy szeretné, de kifejezetten sóvárog utána, hiába tudja, hogy semmilyen akciódús történetet nem kap. Egyre terjed a magaskultúra devalválódása a művészet minden válfajában. Egyfajta járvány ez, kórság, ami lassacskán mindent elborít. Kellemes meglepetés a hír, hogy állítólag semmilyen Nagy Testvér nem vetette meg a lábát Amerikában: se nem Kanadában, se az Egyesült Államokban. Aggódom viszont, hogy feltűnően hallgatnak azok, akik legtöbbször allergikusan reagálnak a vallási szimbólumok általuk helytelennek ítélt használata miatt. Kicsit úgy reagálnak, mint Pavlov kutyája a kenyérdarabra; ami a tabuként tisztelt szimbólumok területén kívül esik, aziránt teljes mértékben közömbösek.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy sem az én szavam, sem a másik ötezer ember véleménye nem számít, akik úgy gondolkoznak, mint én, az uralkodó trend nem változik. Mégis úgy gondolom, az utolsó intézmények egyikének, amely még megőrizte a tekintélyét, azaz az Egyháznak, valamiképpen ki kellene alakítani a viszonyát ezekhez a problémákhoz. Nem kellene, hogy továbbhaladjunk abba az irányba, ahová a Nagy Testvér mutat. Fáj, hogy társadalmunk ilyen lelkesen fogyasztja. A producerek és a műsorszolgáltatók persze roppant elégedettek…
2001