Teszem azt, mi van akkor, ha nemhogy a közönség nem figyel már rá, de a rendőrség sem? Elmúltak azok a szép idők, amikor hivatalból foglalkoztak vele és műveivel, koslattak utána. Nem is a gondos szerkesztői kézre utalok most, ne adj isten a cenzorra, hanem a besúgókra meg az igazi spiclikre. Amikor azt, ami a sorok közül kimaradt, a kukában keresték, hátha ott azért megvan.

“Megfigyelnek, tehát vagyok” – gondolhatta az író (is), megfigyelnek, tehát fontos vagyok, húzta ki magát elégedetten. Ma már azonban nem figyelik meg, mi a lócsöcsnek figyelnék is meg, műveit sajna alig olvassák, élete mint olyan meg abszolút érdektelenné vált. Mi lesz most?

Az egyre népszerűbb lengyel író, Andrej Stasiuk sem áll másképpen. Regényes életút áll mögötte fiatal kora ellenére, a nyolcvanas években bebörtönözték, mert nem ment el katonának, aztán meg elköltözött egy isten háta mögötti faluba, saját kis könyvkiadója van. Ráadásul jókat tud írni, de hát mondom, ez ma már nem elég, s nyilván ismeri nemzettársa fentebb említett szentenciáját. S mégsem Kornis Mihály ő, aki állandó rovattal bír a Nők lapjában, s kifogyván a témából, az olvasókhoz fordult, privát e-mail címét mellékelve: “Az író kíváncsian várja, miyen témákról szeretnének olvasni tőle ezután.”

Amíg Kornis várja a leveleket, melyben remélhetőleg nagy kérdésekben kérik ki véleményét, úgysmint élet, halál, szerelem, hovatovább az élet értelme, addig Stasiuk végigrodeózza Európát, már ahogyan kell. Kellőképp egzotikus alany, így élményeit európai napi- és hetilapokban osztja meg olvasóival, én mostanában mindenütt rábukkanok.

Így egy német sajtószemlében láttam, hogy a négy nap múlva megjelenő (??!) L`Espresso-ban belgrádi útiélményeiről ír. Egy Danilo Kišnek szentelt konferenciára hívták meg, s mint írja, a rendezvényt – melyen voltak vagy huszan – a szerb rendőrség figyelte meg. A részvevők úgy érezték magukat, mintha egy betiltott vallás tagjai lennének, s katakombákban találkoznának, írja.

Kicsit meg is rémültem, mi történik itt már megint – aggasztó jel amúgy is akad éppen elég –, mi a szösz van, ezek már megint beszartak mindentől, főleg az irodalmároktól? Igaz, minap hallottam vissza egy havertól, hogy itt, a faluban mondta egy korábbi titkosszolgálati tiszt, hogy a kilencvenes években olvasgatta az általunk szerkesztett Symposion szerbre lefordított különszámát, képben volt, kik vagyunk. De hát mégis, az akkor volt. Bár mégiscsak elégtétellel töltött el engem is… Hmm, minket is megfigyeltek, az ám. Üröm az örömben, hogy mégiscsak nyilvános cuccainkat figyelte, tehát akár gyalog-olvasóként is leírható.

Némi informálódás után megtudtam, hogy a hír igaz lehet, a szervezővel, a háború- és nacionalizmusellenességéről híres belgrádi Dekontaminációs Központtal tényleg törődnek a rendőrök. Csakhogy itt jön a csavar – nem azért vannak ott, hogy megfigyeljék őket, hanem hogy megvédjék őket. Mert azon szervezetek, melyek például a háborús bűnösök kiadatását szorgalmazzák, a felelősségvállalást, a bűnökkel való szembesülést, szerb radikális csoportok célpontjaivá váltak. A fasisztáké, akik Mladićot és Karadžićot éltetik, utálják az albánokat, horvátokat, romákat, muzulmánokat, magyarokat, zsidókat – azaz az idegent – arra csapnak le, aki elérhető. És Belgrádban ezek az emberek érhetőek el a legkönnyedébben, mármint ezek a – nevezzük így – normális szerbek. Meg akiket meghívnak, mint Stasiukot. Más kérdés, hogy a szerb hatalom a csőcselékkel hogyan (nem) foglalkozik, s az uralkodó eszmerendszer kinek az oldalán is áll hallgatólagosan. De technikailag kétségtelenül könnyebb húsz írót lokalizálni és megóvni egy katakombában – hogy kiről emlékeznek meg, mit mondanak ott akár a hatalmonlévőkről is, az éppen nem érdekli őket. És a csőcseléket sem – őket az idegenek izgatják, a belső és külső ellenség. Író, roma vagy vendégmunkás, az már mindegy is nekik.

Stasiuk viszont készpénznek vette azt, amit mondtak neki vagy esetleg látott is. A L’Espresso és a perlentaucher.de olvasóival együtt pedig megmaradnak abban a hitükben, hogy lám, az író még valahol fontos, hisz megfigyelik. Pedig legfeljebb a csőcseléknek fontos, de annak is csak mint elagyabugyálható test.