Ritkán olvasok romantikus könyveket. Amíg még anyám igazította ujjaimat a lapokra, és utána, amikor magam fedeztem fel a könyveket, magam választottam, nem voltak előítéleteim. „Ez irodalom, ez nem. Ez író, ez nem. Ez lektűr, ez nem.” Még a szerzők nevét sem jegyeztem meg. Vadon nőtt teremtés (dilo sej) voltam.

Még előbb alakult ki bennem az ellenállás, vagy lázadás is. Nem láttam módját (most sem látom), hogy a társadalmilag jóváhagyott, evidens, és elzárt férfi szerepeken változtassak a nemek egyenrangúsága érdekében (sok konfliktusom volt emiatt az óvodában).

Nagylány (bári sej) koromban jobbnak láttam, ha magam képzem ki magamat sokoldalúvá. Képzem magamban a férfi szerepekre is alkalmas nőt.

Kiderült aztán, hogy tévedés áldozata vagyok. Amúgy is férfiak neveltek, (amennyiben férfiaknak megfelelő nők) és férfiak – férfi szempontok és kánonok alapján – a magasiskolákban. Férfi irodalmon nőttem fel. Csalás, mert beleneveltek az általuk kitalált megfeleléscentrikus nőszerepekbe. Még jó, hogy rájöttem.

A sokoldalúság jegyében nem száműztem a női szocializáció pozitív vonásait (női hagyomány – Virginia Woolf): többek között alkalmasságot az érzelmek átélésére és kifejezésére, az önismeretre és a másik megismerésére való önzetlen vágyat és aktivitást.

Nótár Ilona könyvét mindezek miatt olvastam várakozással. És másért is. Minden érdekel, ami a roma tematikát beemeli az irodalomba. És minden érdekel, ami a női hagyományt, a nő társadalmi szerepét, a női szubjektumot irodalmi mű témájává teszi. Továbbá mindenki érdekel, aki nehéz sorsból verekedte magát odáig, hogy könyvet írjon. Könyvet írni nehéz. Tehetség, tudás, idő, elhatározás, akarat, hit, és lemondás kell hozzá. Jó, ha az embernek nyugodt és szokványos élete van. Egyenes utak az iskolába, a könyvekhez, a mesterekhez. De nagy kincs lehet, ha valaki rejtett, kitaposatlan, sőt tövises utakon tör előre, és képes megformálni, mások elé tárni való élettapasztalatait.

Előítéletekkel szemben írónak lenni. Ez nagyon érdekel engem.

Nótár Ilona ilyen író. Nótár Ilona könyve romantikus könyv, rá van írva, mert Nótár nem akar becsapni. A borítón egy szépasszony kifestett arca, az oldalakon kacskaringó virágok, a stílus áradó, a szereplők bőbeszédűek, a kocsik és ruhák színét, márkáját mindig tudjuk. Nótár Ilona olvasóknak ír. Tudja, milyen az ember, tudja, milyenek az olvasók, szereti őket. Adni akar nekik.

Én amúgy unni szoktam az ilyesféle stílust, én szeretem, ha engem megdolgoztat az író, most mégsem tudtam letenni ezt a könyvet. (Aktuális tanácsom: ne veszítsük el képességünket saját árnyékunk átlépésére.) Mert nekem ez a könyv újat tudott adni a női identitás sajátos megközelítésével.

A főhős, a nem romának nevelt magyar cigány lány (romnyi) különleges alakjával. Az ő hús-vér szüleinek döbbenetes megformálásával.

A különféle roma és nem roma szociokultúrák és társadalmi csoportok (kasztok) közötti különös bolyongással a könyv társadalomkritikává változott a kezemben (olvasatomban).  Romantikus hagymahéjak alól kihámozódott (könnyeztem sokat), az irodalom. A ma definiált nagybetűs irodalomba nem illeszkedő irodalom. Az irodalom ugyanis nem nagybetűs, hanem nagy merítésű. Jól megférnek benne a különféle tapasztalatok, a különféle írók és a különféle olvasók is. Már csak az átjárókat kell megépíteni. Remélem, Nótár Ilona ír még néhány (lasho) könyvet, ilyet is, olyat is. Én biztatom, és sok szerencsét kívánok hozzá. (Tavesz bachtale!)