hirdetés

Susan Faludi: A legkönnyebb azt volt elfogadni, hogy nő lett

2018. november 6.

Milyen érzés hosszú évek után újra felvenni a kapcsolatot egy erőszakos apával, aki időközben úgy döntött, hogy nőként él tovább? Nehéz-e engedelmeskedni az akaratának és megírni történetét, szembesülve a legintimebb részletekkel is, úgy, hogy az ember a világ egyik legismertebb feminista újságírója? Erről és jóval többről szól Susan Faludi Előhívás – mindent apámról című könyve. – A szerzővel Szekeres Dóra beszélgetett.

hirdetés

Susan Faludi, az egyik legismertebb feminista, Pulitzer-díjas újságíró 2004-ben kapott egy emailt az apjától. Akkor már több évtizede alig hallottak egymásról, a szülei viharos válása után Faludi elfordult tőle. Faludi apja sokszor bánt erőszakosan a családjával, szülei külön költözése után megtámadta volt feleségét és megkéselte annak új barátját. A 2004-es levél tárgya ennyi volt: „Változások", a levélben pedig Steven C. Faludi arról tájékoztatta a családját, hogy nemátalakító műtéten esett át Thaiföldön és mostantól Stefánie-ként él tovább. Valamint arra kérte a lányát, hogy írja meg a történetét. Éppen ezért nem sokkal később Susan Faludi Budapestre érkezett és elindult két történet: egy könyvé és egy apáé és a lányáé, akik évtizedek múltán próbálják megtalálni és megérteni egymást.


Többször említi a könyvben és interjúkban is, hogy az Előhívás – mindent apámról története egyszerűen túlzás lenne, ha fikcióként olvasná az ember; annyi fordulat, annyi ellentmondás volt az apja életében, hogy az egy regényben már meg sem állná a helyét. Hogyan tudta ezt az egészet eltávolítani magától és újságíróként, anyagként tekinteni a történetre, amelynek ön is részese? És hogyan állta meg, hogy ne „szerkessze" a valóságot?

Mindennap meg kellett küzdenem azzal, hogy egyszerre kell újságíróként dolgoznom és az apámmal megbeszélnem mindazt, ami történt. Nemcsak a nemátalakító műtéttel kapcsolatban, mert ez alatt a történet alatt ott húzódik apám magyarságához való viszonya, az egész magyar történelem, amely egészen sajátos módon rezonált apám küzdelmeivel azért, hogy megtudja ki is ő valójában. A nemátalakítás csak egy része – bár fontos része – volt apám identitáskeresésének. Tényleg keresve sem lehetne találni érdekesebb történetet, és ebben nagy szerepe van apám feltűnést kedvelő karakterének.

Mit gondol, miben gyökerezett az édesapja identitásproblémája, azon túl, hogy a nemi szerepében „nem volt a helyén"?

Azt hiszem, senki életében nem lehet egyetlen aspektust kiemelni, amelyre visszavezethető lenne, hogy azért lett olyan, amilyen. Természetesen traumatizálta a holokauszt, de azt gondolom, hogy a magának való, furcsa személyisége mélyebben gyökerezik. Magányos gyerek volt, tehetős családban nevelkedett, de nem nagyon foglalkoztak vele a szülei, dadák nevelték fel, de voltak még így egy páran akkoriban. Azt hiszem a személyiségének alapja velünk születik, ő olyan volt, hogy nem volt soha egy hely, ahová igazán tartozott volna. Mindig különálló maradt.

Mi volt az oka, hogy nem volt boldog a házassága? Szerepet játszott ebben a transzszexualitás?

Egyszerűen azért nem volt boldog a házassága, mert képtelen volt kapcsolódni egy másik emberhez. Az operáció után is a nőkhöz vonzódott, ezekről a dolgokról is nyíltan beszélt velem, én pedig végighallgattam, annak ellenére, hogy így jóval többet tudtam meg apám szexualitásáról, mint amit valaha is akartam. Egyébként az operáció után sokat beszélt arról, hogy ő most már egy hölgy, akire egy férfinak vigyáznia kell, mégsem vettem észre, hogy valóban érdeklődne a férfiak iránt. Ez egy szexuális fantázia volt, vágy, hogy most már végre rajta uralkodjanak, ne ő uralkodjon. Nagyon sok férfi fantáziál erről függetlenül attól, hogy milyen a szexuális beállítottsága.


Susan Faludi és Stefánie Faludi

 

Az apja annyira uralkodott a családján, hogy mindenki az ő viszonylatában tudta meghatározni és megélni az érzéseit, ahogy az a bántalmazó kapcsolatokban jellemző. Ha ő boldognak, vagy legalábbis felszabadultnak tűnt, akkor mindenki az volt. Ha csendes és bezárkózó volt, akkor azt mindenki átvette a családban. Máskor teljesen feleslegesnek tűnő, órákig tartó kiselőadásokkal traktálta önöket teljesen érdektelen dolgokról. Sikerült megfejtenie, miért viselkedett így, mit próbált elkendőzni ezzel?

Azt hiszem, egyszerűen csak ilyen volt, rémesen fárasztó. Tudtam róla, hogy milyen különleges élete volt, hogy mennyi mindent átélt, hogy volt egy másik élete Magyarországon, túlélte a holokausztot, mégsem ezekről beszélt. Hanem például a rövidhullámú rádiófrekvenciáról, vagy arról, hogyan működik a karburátor, csak mondta és mondta és mondta, míg az ember legszívesebben sikított volna. Mindaz, amire valójában kíváncsi voltam, rejtve maradt előttem, mélyen hallgatott róluk.

Sok túlélő burkolózik hallgatásba – rengetegen döntöttek úgy, hogy olyan mélyre temetik el magukban a szörnyűségeket, amilyen mélyre csak lehet.

Igen, de az én apám gyakorlatilag mindenről hallgatott magával kapcsolatban. Nem beszélt a szüleiről, a rokonainkról, akik Magyarországon élnek, helyette órákig hallgathattuk, hogy működik egy-egy gép. Borzalmas volt. Autokrata volt, mindennek úgy kellett történnie, ahogy azt ő elgondolta. Kis dolgokban is így volt, attól kezdve, hogy mi legyen a vacsora, de abban is, hogy anyám például maradjon otthon vezetni a háztartást és ne dolgozzon. Apám igazi háziasszonyt akart, főállású feleséget, aki nem tesz fel kérdéseket. Csak felnőttkoromban jöttem rá, hogy valójában apám akart ez a háziasszony lenni, az anyámnak vásárolt, hatvanas években divatos parókákat, háziasszonyoknak való ruhákat, kötényeket valójában ő akarta hordani, anyám sosem viselt ilyesmit.

Volt annak egyfajta különleges oka, üzenete, hogy Magyarországon lépte ezt meg, hogy itthon kezdett el egy új életet, immár nőként?

Sokat gondolkodtam ezen, miért pont Magyarországot választotta, miért nem Brazíliát, ahol szintén sokat élt és szinte a hazájának tekintett. Mikor elhagyta Amerikát, sokáig gondolkodott azon, hol is éljen, itt vagy Brazíliában, amely mindig is sokkal nyitottabb volt szexuálisan, mint Magyarország. A nemátalakítás 2004-ben még inkább bizarrnak számított Magyarországon, mint ma, szó szerint megbotránkozást keltett a megjelenésével, sokan bántak kegyetlenül vele. Ráadásul apám nem a bohém, hipszter pesti kerületek egyikében élt, hanem fent, egy ultrakonzervatív budai kerületben, ahol minden egyes nap kapta a döbbent tekinteteket és megjegyzéseket. Jól emlékszem az iszonyatra a szomszédai szemében, mikor meglátták. De mindez egyáltalán nem érdekelte őt. Biztos vagyok benne, hogy a döntésében szerepet játszott, hogy csak azért is meg akarta mutatni a magyaroknak. A magyar társadalom orra alá akarta dörgölni, hogy: „Nesztek! Nem tetszettem nektek zsidóként? Hát akkor mit szóltok ahhoz, ha nő leszek, ezt kapjátok ki!" Amint megvolt az operáció, nem hordott többé parókát, és mi tagadás, a műtét ellenére a külseje erősen férfias maradt. Egyértelmű volt, hogy ő egy férfi, női ruhában, az arca, a haja – de nem érdekelték a tekintetek. Mindig is szeretett konfrontálódni.

Mennyire játszott szerepet a döntésében a kor? Hetvenöt éves volt ekkor, sok transznemű vág bele élete végén az átalakító műtétekbe, mert lehet egész életükben féltek a következményektől, mégsem akarják kihagyni azt, amire valójában egész életükben vágytak. Nála is így volt?

Biztos szerepet játszott ez is benne, sőt a műtéthez még a születési anyakönyvi kivonatát is meghamisította. Tíz évvel fiatalabbnak mondta magát, hogy egyáltalán el lehessen végezni rajta az operációt. Mikor erről kérdeztem, hogy miért pont most, azt válaszolta, hogy amíg mi nem nőttünk fel a testvéremmel, addig nem tudta megcsináltatni. De persze ez nyilvánvalóan csak egy nevetséges kifogás: a szüleim 1977-ben elváltak, azóta nem nagyon törődött velünk, megszűnt családapa lenni. Az egészben az az egyik legironikusabb, hogy apám a nemváltoztatását arra is használta, hogy újra felvegye a kapcsolatot velem, hogy újra részei legyünk egymás életének.


Susan Faludi a Margó fesztiválon, fotó: Németh Dániel


El is hangzik a könyvben, hogy elege volt abból az erőszakos macsóból, akit egész életében játszott. Mintha azzal, hogy nővé vált, maga mögött tudta volna hagyni a bűnöket is, amiket elkövetett. Volt jó pár seb, amit önön ejtett. Sikerült ezeket megbocsátani, túl tudott lépni a régi sérelmeken?

Nagyon hálás voltam, hogy megkeresett. Mindig is egy olyan zárt, ismeretlen világ volt előttem, hogy mikor megkaptam a „Változások" tárgyú emailt tőle, a meglepődés után tényleg az volt az első gondolatom hogy ez az, itt az áttörés pillanata. Itt a lehetőség, az apám végre megengedi, hogy valódi kapcsolat legyen köztünk! De hamar rá kellett jöjjek, hogy csak azért, mert valaki megváltoztatja a nemét, nem jelenti, hogy automatikusan egy másik emberré is válik. Ez abban a pillanatban egyértelművé vált számomra, mikor először találkoztunk itt Magyarországon. Ugyanazok a problémák, ugyanaz a harag tört fel belőle, mint annak idején. Nagyon sokat kellett mindkettőnknek dolgoznia azon, hogy tényleg megértsük egymást. Valójában a legkönnyebb azt volt elfogadni, hogy nő lett belőle. Mindaz, ami a múltban összegyűlt, ez a hatalmas csomag, ez nagyon sokáig ott volt a vállunkon és azt hiszem, sosem lehet teljesen feldolgozni, de valamifajta megértésig sikerült eljutnunk.

Mennyire változott a feminizmusa a történtek hatására? Végtére is, mindaz, amit a családjában átélt gyerekként és fiatal felnőttként, az apjával való nehéz, fájdalmas viszony formálta önben mindazt, ahogy az emberi kapcsolatokról gondolkodott, mondhatni, az apja ellenében lett feminista.

Apám története megerősített a feminizmusomban, elmélyítette azt. Fiatalabb koromban meglehetősen éretlenül gondolkodtam a feminizmusról. Mindent feketén-fehéren láttam: a patriarchátus rossz, a nők el vannak nyomva, romboljuk le a patriarchátust – ilyen egyszerűnek láttam a helyzetet. Időbe telt, mire felismertem, hogy a férfiak is be vannak szorítva a patriarchátus béklyóiba. Erről, a férfiasság kríziséről Amerikában szólt a második könyvem (Stiffed: The Betrayal of the American Man): a férfiak felé támasztott elvárások és kényszerek hálójáról, arról, hogy valójában mennyire limitáltan is definiáljuk mi a férfiasságot és ez mennyire korlátozza is a férfiakat abban, hogy megismerjék önmagukat. Visszatekintve, már ennek a könyvnek a megírásakor is apámat próbáltam jobban megérteni. Aztán, amikor az operáció kiderült, én leginkább azon voltam megdöbbenve, hogy milyen csajos nő is akart lenni az én apám: a ruhái, a sminkje, a mozdulatai, abszolút túlzás volt minden tekintetben, megint az extremitásba menekült és amilyen férfias férfit akart játszani és játszott is anno, annyira nőies nővé változtatta magát. Az egyik gender-maszkot átcserélte egy másikra és megint nem mert önmaga lenni. Ma már azt gondolom, hogy apámnak muszáj volt eljátszania ezt a hiperfeminim drámahercegnőt, hogy a segítségével, mint egy fejszével át tudja törni a korábban magára erőltetett hipermaszkulinitás páncélját, hogy végre önmaga lehessen. Ahogy telt az idő, szépen kezdett eltávolodni ezektől a szerepektől és megmutatni, felfedezni maga számára is, hogy milyen is ő valójában. Hiszen az identitásunk nemcsak arról szól, hogy milyen nemi szerepben létezünk, a nemünk csak egy rétege a személyiségünknek. Apám segítségével megtanultam, hogy ezek tényleg mindenkiben folyton változó képzetek. Apám számára ugyanilyen fontos aspektus volt a zsidó identitása is, a nemzeti, magyar identitása is, a politikai világnézete is – ezek pedig mind kapcsolódtak egymáshoz, kommunikáltak egymással, ezeken keresztül lehet és lehetett megérteni apámat.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.