Süveges Gergő: Apa-kép-írás

A Helikon Kiadó ajánlata

2008. április 26.
Apává lenni nem nehéz. Apának lenni – az az igazi kihívás. A kötet írásaiból megtudhatja a tisztelt Olvasó, vajon miért elengedhetetlen a kisgyermekes háztartásba egy szkafander s egy jó rücskös lábtörlő; 
kiderül, hogy a hiedelmekkel ellentétben a gyógyszernél nincs finomabb csemege; s az is világossá válhat, hogy a kamaszkor már a születéskor elkezdődik.
  • 2008. április 26.

S mindeközben megismerhet az Olvasó egy apát, akinek minden vágya, hogy Apa lehessen; azaz jobb, igazibb, eszményibb Édesapa. Ennek a törekvésnek állomásai tárulnak fel soktucatnyi képben. Gyermeki furfangokkal, szülői praktikákkal, családi kalamajkákkal. Aztán majd az Olvasó eldönti, hogy ez az apa, ez a családkép, ez az emlékírás kedvére való-e. Egy biztos: az író apának örömet jelent a szülővé válás. Napról napra, emlékről emlékre. Ezért is ír: hogy felvegye a harcot a felejtés ellen.
 
 
 
Részletek:
 
Bevezetés
 
Kezdjük a száraz tényekkel. Margittal 2000. június 30-án házasodtunk
össze. Borbála lányunk 2003. április 29-én, Márton fi unk 2004. augusztus 16-án, Annamária lányunk 2007. március 3-án született. S 2008 késő nyarára is várunk valakit, akiről e sorok írásakor még csak annyit tudunk: akkora, mint egy eperszem. Folytassuk az előzményekkel. Jó öt évvel ezelőtt a Képmás Családmagazin felkérésére kezdtem el gondolkodni azon, vajon lehet-e, érdemes-e kifejezetten apai szemszögből gyermekekről beszélni.
A kísérletből sorozat lett, aztán a nyomtatott formából a Magyar Televízió internetes oldalain kétheti rendszerességgel jelentkező f ényképes tárca, közben a Family Magazinban havonta egy-egy újraközlés; s mára a százat közelíti a megjelent írások száma. Ezekből válogat a gyűjtemény, melyet most kézbe vett, tisztelt Olvasó. Feleségemmel rengeteget nevetünk. Magunkon, egymás csetlés- botlásain és a gyerekek turpisságain. Az írások jó része azért született, hogy ezeket az élményeket megőrizzük. Hogy felvegyük a harcot a felejtés ellen. Hogy újraolvasva rácsodálkozzunk: jó ég,
tényleg, erre nem is emlékeztem már… Borka születésétől kezdve óvodába indulásáig sorakoznak a történetek. Miközben megszületett Marci és Annamari is. A szövegek az eredeti megjelenéshez képest csak annyiban
változtak, amennyit a könyvforma mindenképpen megkívánt; a fotókat pedig Szűcs Édua élményrajzai váltották fel. Ha egy-egy írás az Olvasó ajkára is mosolyt csal, az csak ráadás – de nem lebecsülendő többlet…
 
A lényeg azonban ugyanaz maradt. Mint ahogyan én is. Ma is ugyanúgy gondolom, mint öt évvel ezelőtt: a férfi akkor igazi férfi , ha hivatása van. Életre szóló hivatása. A családos hivatást megkapó férfi akkor igazi férfi és akkor tiszteletre méltó, ha férjként családot alapít. Ha a nőkkel és a nőkről tisztelettel szól. Ha gyermekeit hűségben felneveli. Ha szeretetével a rábízottak javát szolgálja. Mert apává lenni nem nehéz. Apának lenni – az az igazi kihívás. Remélem, egyszer nekem is sikerül. És remélem, a kedves Olvasó örömmel lapoz bele gyermekes életünk első öt esztendejébe. Én olykor kacagva írtam. Az Olvasónak legalább csendes derűt kívánok.
 
Ennek az öt esztendőnek volt nyitánya az a levél, amelyet Borkának írtam, amikor nyolc hónapos volt. És amikor reménykedve azt mondtuk róla: ő jövendő gyermekeink legidősebb nővére…
 
Kedves…
Látod, már rögtön a megszólításnál elbizonytalanodom. Nem csoda: ez az első Neked írott levelem. Összeszámoltuk: e pillanatban éppen húsz beceneved van. Persze az is lehet, hogy kifelejtettünk egyet-kettőt (meg aztán mindig születnek újak, elhalnak mások), ettől azonban a megszólítás gondja még csak fokozódik… Mondjam, hogy Kisasszony? Kicsit személytelen. Kisgengszter? Azt inkább akkorra tartogatom, amikor szétprüszkölöd a krumplipürét, beterítve Anyát és a konyhát… Nózibajnok? Nem rossz, de ugyan mit érthet e megszólítás valódi mélységéből az, aki még sosem látott Téged? Mindegy is. A lényeg, hogy nyolc hónapja vagyvelünk – legalábbis így, láthatóan. Istenem, csak nyolc hónap, mégis olyan messzinek tűnik az első felsírásod! Emlékszem korábbról a számos tapasztalt, „öreg róka” jó tanácsaira: most aludjuk ki magunkat, amíg még lehet… most menjünk moziba, színházba, amíg még tudunk… most kiránduljunk, utazzunk, amíg nem vagyunk megkötve… (Ez is egyfajta
Torschlusspanik – ahogy a művelt német, no meg Örkény István mondja. Majd megismered őt is.) Egyszóval: érdekes módon mindenki valamifajta béklyóként beszélt rólad. (Sokkal régebben, akkor, amikor Anyával összeházasodtunk, őróla ugyanilyen béklyóként beszéltek a mindentudó, „igazi” férfi ak. Nem lett igazuk.) Emlékszem, azon tanakodtunk, vajon milyen lesz majd hármasban. El sem tudtuk képzelni – csak nagyon-nagyon kíván csian vártunk. Lapozgatom a naplót, melyet Anyával írunk Rólad… Hogyan is kezdődött? Nyolc hónappal ezelőtt végérvényesen szülőkké váltunk – bár akkor még nem tudtuk, pontosan kinek a szüleivé. Jóformán nem is ismertünk, amikor – nyolcnaposan – minden irattal rendelkeztél már: anyakönyvi kivonat, lakcímkártya, TAJszám – egyszóval a család után befogadott az államigazgatás is… Anyával otthon voltatok, én meg szaladgáltam a városban, hogy minden okiratot megszerezzek. De rendes vagy – mondták ismerőseim. Rendes?! – néztem rájuk értetlenül. Hogyhogy rendes?! Hát nem egyértelmű, hát nem természetes? Róttam a városban a köröket, egyik hivatalból a másikba mentem, és arra gondoltam: otthon vár egy pici, szuszogó csomag, aki ugyan még nem tudja, hogy ki is vagyok (talán azt sem, hogy ő maga létezik), de nem is
ez a fontos. Hozzánk tartozik. Igaz, jó darabig tényleg nem jutottunk el moziba, színházba; nem tudtunk kirándulni – és bizony az éjszakáink is vázlatosabbakká váltak. De mindez annyira természetes, magától értetődő és egyértelmű volt. Nem vágytunk semmi eff élére. Otthon akartunk lenni, hármasban, nyugodtan, gyönyörködni Benned, és örülni annak, hogy egészséges vagy, eszel, alszol, emeled a fejed, aztán felismersz, mosolyogsz, fordulsz, karattyolsz, kúszol, és csodálatosan okosodsz, nyílsz, fi gyelsz, kíváncsiskodsz… Minden olyan természetes, olyan kétely nélküli volt. Ajándék – minden időszak. Hogy béklyó lennél? Inkább azt mondom: édes iga és könnyű teher. Munka után siettem hozzátok. Voltak, akik gúnyosan méregettek, voltak, akik szánakozva néztek. Volt, aki kifejtette: ennél nagyobb ostobaságot el sem tud képzelni. Neki aztán nem kell gyerek – mondta. Mintha csak árucikkről beszélt volna, polcon sorakozó
termékről. Úgy éreztem: ha csak egyszer, egyetlenegyszer belenézett volnaa szemedbe, soha többé nem mondott volna ilyesmit. A részünk lettél, kicsi lány, és most már el sem tudjuk képzelni, hogyan is volt, amíg nem voltál. Köszönöm, hogy az édesapád lehetek. Remélem, Te sem bánod. Isten éltessen sokáig!

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!