hirdetés

Svetlana Žuchová: Jelenetek M. életéből (részlet)

2017. április 21.

Az álmok hullámokban érkeztek. Néhány hétig minden éjszaka álmodtam anyáról, és aztán néhány hónapig egyszer sem. Néhányszor úgy gondoltam, hogy az emlékeim róla már elúsztak az álmaimból. Hogy már megtisztultam tőlük, és többé nem térnek vissza. – Svetlana Žuchová szlovák író regényének részletét olvashatják. 

hirdetés

Úgy döntöttem, hogy naplót fogok írni. Az eseményeket ugyanis fel kell jegyezni. Minden eseményt le kell fényképezni, dokumentálni kell, hogy el ne vesszen. A könyvesboltban meglepett a naplókínálat. Különböző méretű naplókat árultak, üreseket és vonalasakat is. Néhányat egyszerű, puha papírkötésben, mint az elsősöknek való füzeteket, másokat díszes keményborítók közé fogva, és olyanok is akadtak, amik mágnesre záródtak. Ezenkívül tematikus naplók is léteznek. Olvasónapló, amibe feljegyezhetném a gondolataimat arról a könyvről, amit éppen olvasok. És kertésznapló, amiben az üres lapok mellett a növények fényképeire is van kijelölt hely. Végül egy hétköznapi, sor nélküli jegyzetfüzetre esett a választásom, hogy a lehető legtöbb minden elférjen egy oldalon. Ez idáig még semmit sem írtam bele, mert este már olyan fáradt vagyok, hogy reggelre halasztom az írást, reggel pedig munkába igyekszem, és megfeledkezem a naplóról. Életemnek erről az időszakáról pontos feljegyzéseket szeretnék. Talán csak visszamenőleg venném észre, hogy valójában törés történt. A törések talán csak nagyobb távolságból láthatók. A titokzatos gabonaköröket is csak madártávlatból látni.

Főként azonban szép élményeket kell gyűjteni. Készleteket felhalmozni. Feljegyezni őket a naplóba és lefényképezni, hogy el ne vesszenek. Az emlékeket ugyanis senki sem veszi el tőlünk. Így hát én is szép emlékeket szeretnék gyűjteni. Az életem legszebb éveiről. Nem arra, hogyan jártam minden hétvégén anyához a kórházba. Oda kell figyelnünk. A jelenben kell odafigyelnünk, hogy a jövőben szép emlékeink legyenek. És mindet gondosan fel kell jegyezni és le kell fényképezni. Az emlékek megbízható forrása a gyerek. Otóval hamarosan mi is babakelengyét fogunk vásárolni. Amikor anya meghalt, valaki azt mondta, hogy a szépre kell emlékeznem. Arra, amit átéltem vele, amit adott, és amivel ellátott az úgynevezett életútra. Mind az emlékekben bízunk, mert azokat senki sem tudja elvenni tőlünk. Anya halála után egy ideig gyakran álmodtam róla. Az álmok hullámokban érkeztek. Néhány hétig minden éjszaka álmodtam anyáról, és aztán néhány hónapig egyszer sem. Néhányszor úgy gondoltam, hogy az emlékeim róla már elúsztak az álmaimból. Hogy már megtisztultam tőlük, és többé nem térnek vissza. És aztán jött egy újabb hullám és egy újabb álomsorozat. Ezekben az álmokban anya mindig beteg volt. Egyetlen alkalommal sem álmodtam az egészséges anyámról. Álmaimban gyakran láttam, ahogy jár, és tudtam, hogy nagyon gyenge, és bármelyik pillanatban eleshet. Szaladtam, hogy elkapjam. Gyakran álmodtam azt, hogy már halott, de ennek ellenére ismét élt és haldoklott. Bár ezekben az álmokban nagyon féltem, hogy meghal, de egyszersmind ismételgettem, hogy már meghalt és nem tud újra meghalni. Ettől megkönnyebbültem. Rossz álmok ezek, amiktől szívesen megszabadulnék. Amikor felébredek, örülök, hogy már mindennek vége. Vége a haldoklásnak, amiről most már csak álmodom. Habár az, amit anyával élete utolsó hónapjaiban együtt éltünk át, elfedte a többi emléket. És most sem kellene azzal áltatnom magam, hogy azokban a hónapokban valamit közösen éltünk meg. Én azt éltem meg, hogy anya haldoklott, de ő a saját haldoklását élte meg. Nem volt semmilyen közös élményünk.

 

„Így hát anyával mi ketten semmit sem tudtunk a haldoklásról. Soha semmilyen haldoklást nem láttunk közelről. És ezért érthető, hogy aztán a lehető legjobbat hoztuk ki belőle. A haldoklásnak az élet részévé kellett válnia, be kellett illeszkednie a mindennapokba. A könyvek és a filmek alapján azt hinné az ember, hogy a haldoklás teljes munkaidős feladat. Az ember haldoklik, és senki semmi másra nem gondol. El az utamból, itt haldokolnak. A haldoklás tréfája azonban éppen abban rejlik, hogy az élet megy tovább." 

Svetlana Žuchová (1976) szlovák írónő, orvosi diplomát a pozsonyi egyetemen szerzett, Bécsben pszichológiát tanult. Pszichiáterként főként táplálkozási zavarokkal foglalkozik. Szépirodalmat és szakirodalmat is ír és fordít a pszichológia és a pszichoterápia tárgyköréből, irodalmi szakfolyóiratokban is publikál.
Kétszer is nyert a Poviedka novellapályázaton, műveivel háromszor is bejutott a legrangosabb szlovák irodalmi díj, az Anasoft Litera döntőjébe. Dulce de Leche (2003) című első novelláskötetével 2003-ban elnyerte az Ivan Krasko-díjat. Yesim című kisregénye (2006) török emigráns környezetben játszódik Ausztriában. A Zlodeji a svedkovia (Tolvajok és tanúk, 2011) is egy külföldön szerencsét próbáló fiatal nő életét mutatja be. Az Obrazy zo života M. (Jelenetek M. életéből, 2013) című, most magyarul is megjelenő könyvével 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, több nyelvre is fordítják.

Svetlana Žuchová: Jelenetek M. életéből, Noran Libro, 2017, Pénzes Tímea fordítása, 112 oldal, 2900 Ft

 

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.