hirdetés

Szabó Imola Julianna: A papírnehezék

2018. augusztus 11.

A szünetben a mosdóba osontam, és ott faltam be a kiflit, májkrémmel, hogy senki se lássa. Minden napra ez volt a menü, pontosan kiszámoltam, hogy így egy hónapig megoldódik minden. Az üresség jól fedhető. Van a szégyennek egy olyan arca, ami átnyom minden falat, átépíti még a húst is a csontokon. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Szabó Imola Julianna írása.

hirdetés

A testnek vannak szakaszai, amikben testetlenné válunk. Szerettem a várandóságot, érezni, ahogy növekszik bennem a tér, és percről-percre egyre nagyobb erővel tölti meg egy élet. Ha visszagondolok, akkor húsz felett újraszültem saját magam, és a tizenéves én, mintha egy elakadt lélekvándorló lenne, már régóta idegen és kihűlt.

Gyűlöltem kamasz lenni. Gyűrni, az akkor még sima és egyszerű felületet, amit bőrnek hívnak. Akkor még nem tudtam, hogy a ruganyosság mulandó, és ami átalakulhat az át is átalakul. Mellből szatyor, vállból csont lehet. Akkor csak a faggyúdombjaimat másztam meg az ujjaimmal. Mint egy makacs természeti erő, ami át akarja rajzolni a tájat, a pufók íveket és a feszülést, ami naponta átépíti.

Nem épültem. Csak romlottam. Szagok maradtak, megpattogzott fények. De az egész inkább egy satírral felrajzolt vonatút, ami robogva haladt velem a felnőttkor felé, anélkül, hogy kivülről tudtam volna nézni az utazásom. Arra az utolsó "kamasz nyárra" még emlékszem. Aznap a betonfalak port verejtékeztek, és a melegtől szétpattogzott ablak buraként feszült körém. Egy létra hatodik fokán, egy részletre vett kanapén feküdtem, és az égvilágon nem volt kedvem semmihez. Olyan semmihez, ami csak azokban az években van, amikor kamasz vagy. Csak akkor kap alagutat, ás gödröt, és ültet gyomokat a lüktetésre nyíló, és záródó szabadság. Magam voltam a legnagyobb növény a szobában. De nem akartam se földet, se esőt. Csak feküdni, talán kiszáradásig. Hunyorítva nézni a betonrést, amit a lápos talaj süllyedése emelt a szobám falára. Néha elképzeltem, ahogy összedől körülöttünk a betonszarkofág, és mindannyian repülni kezdünk a szabályosra nyírt gyep felett. A Kövérék a hetedikről, a szájszagos a negyedikről, és a borgőzös is a félemeleten.

Ha háton feküdtem a matracon, akkor kényelmes volt. A világba berajzolt és megjósolt helyemhez képest mindenképpen. Azon a nyáron dőlt össze végleg a kártyavár, amit úgy öntöttem magamnak kőből, de törékenyebb lett még nálam is. Pont akkor nem voltam szerelmes, már nem volt apám, se nagyszüleim. Azóta sem éreztem azt a független egyszerűséget. Csak egy korszak férce voltam, ami azt hittem, hogy egyszerre kinőhető és viselhető. Könnyű és laza lesz örökké a szövete. Majd magamra gombolom, és hordom, életem végéig.

Így feküdtem tizenkilenc órát. Pernyeszerűen repkedő pormorzsák és zajok között. Nem mentem vécére, nem mostam fogat, nem fésülködtem. Nem néztem tükörbe, nem vettem át a ruhám. Ha ennyit nézed belülről a szemhéjad: kinyílik. Ott akartam otthon lenni. Gravitáció és széljárás nélkül, csak lenni. Magam mögött hagyva a sok furcsa véleményem, az erőszakosnak ható kétségbeesésem, és a sokakat megbántó felfújt önbizalmam. Valójában gyáva és elviselhetetlen voltam. Apró, aki mégis akkora, hogy látszik. Mint a fény, ami zavarta a sötétet. Nem volt másom percekig csak egy tájhíd a lakótelep felett. Tériszonyom volt, ha átsétáltam a szememmel rajta.

A mozdulatlanságban a csend a leggyötrőbb, majd a legfelemelőbb. Nem láttam a vádlim, ami évekig kínzott, hogy miért olyan rövid és dagadt. Gondolatban elhíztam. Majd újra fogyasztottam magam a hülyeségeimmel etetve fel a felesleget. Másodpercekig kék voltam, majd áttetsző és vaskos. Senkinek nem akartam megfelelni. Nem akartam sehova menni, hogy majd valakivel találkozzak. Hogy majd valami történjen. Hogy majd valami legyen, ami egyszer úgyis elmúlik majd.

A diákmunkás gyárban, ahol dolgoztam, azt hazudtam ebédkor, hogy azért nem eszem velük soha, mert fogyókúrázom. Bedugtam a fülem, zenét hallgattam, a hangok magányos társakká tudnak szegődni, és még oda is elkísérnek, ahol félnél egyedül. Hihető volt a történetem, nem voltam jó húsban, és azt hitték, hogy páva szeretnék lenni a sok tyúk között. Pedig én voltam a malac. A szünetben a mosdóba osontam, és ott faltam be a kiflit, májkrémmel, hogy senki se lássa. Minden napra ez volt a menü, pontosan kiszámoltam, hogy így egy hónapig megoldódik minden. Az üresség jól fedhető. Van a szégyennek egy olyan arca, ami átnyom minden falat, átépíti még a húst is a csontokon. Loptam. A májkrémre már nem futotta. Éhes voltam. Az más éhség. Olyankor mindent megkívánsz, még azt is, amit soha meg nem ennél.

Ezen a napon nem vettem fel szép ruhát. Csak a csendet, ahogy elszoktak tőlem az emberek, és ahogy én is elszoktam tőlük. A hormonjaim és az árnyékaim beszéltek hozzám. Olyan józansággal, hogy már kedvem lett volna felnőni. Pedig akkor nem tudtam, hogy ez a nap majd hetekig, évekig tart, csak egy másik naptárba zárom.

Aznap közel tizenkilenc órán át feküdtem mozdulatlanul egy elképzelt testben. Nem volt tere és ideje, nem öregedett, nem érzett vágyat, nem volt kötelessége, nem volt akarata. Még nem nőtt fel, de már nem volt benne semmi gyermeki. Nem érzett éhséget, örömet, félelmet. Csak egyszerű beletörődést. Olyan egyszerűt, amit csak egyszer lehet.

Szabó Imola Julianna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.