hirdetés

Szaftos kontra rágós témák

2015. október 21.

Gasztroirodalom létezik is, meg nem is, a jelentősége azonban megkérdőjeleződött az este folyamán. – 2015. október 15-én Takács Ferenc, Tarján Tamás és György Péter vallott színt a gasztroirodalomról a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a VIII. Budapest Transzfer Fesztivál keretében. Ott jártunk.

hirdetés

„Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar! / Bölcsődtül kezdve sírodig / Ezt ápold, ezt takard” – indít a beszélgetés moderátora, Nagy Gabriella egy Arany János-idézettel, majd Brillat-Savarinre hivatkozik, miszerint azok vagyunk, amit megeszünk. Először a meghívottak számára fontos ételekről esik szó: Tarján Tamás ikonikus fogása a mákos tészta, ugyanis amikor 1956 novemberében feljöttek a pincéből, csak azt lehetett elkészíteni; György Péter csak krumpilevest szeret enni, aminek ugyebár Kádár János szerint azonosnak kell lennie önmagával, Takács Ferenc pedig elmeséli, hogyan kapott rá az evésre a zsíros és a lekváros kenyérnek köszönhetően, amelyeket a nagymamája kent meg neki. Kádár János kedvelt fogásai közül a grenadírmarsra esküszik, ám ezen a napon lazacsteaket ebédelt spenótos tagliatellével – osztja meg velünk az ínycsiklandó információt. Majd megnevezik azokat az ételeket is, amelyeket „csak kínzás árán” fogyasztanak el: Tarján Tamás számára ez a franciasaláta, Takács Ferenc a paradicsomos káposztát gyűlöli, György Péter viszont nem válogat. Az estet bevezető Arany János-vers eredetét is megismerjük: jeles alkotónk annyira unatkozott egy akadémiai ülésen, hogy a Szózat átírásával szórakoztatta magát.

Szeretett vagy utált ételek ide vagy oda, az én gyomrom már így is korog, és csak ront a helyzeten a fellépők elé helyezett, falatkákkal teli tálca, de a téma komolyabbra fordul: elsőként a gasztroirodalom fogalmát kell tisztázni. Van is gasztroirodalom, meg nincs is, jegyzi meg Takács Ferenc, György Péternek pedig nem a gasztroirodalommal szemben vannak fenntartásai, hanem a gasztronómia társadalmi kontextusát illetően. Tarján Tamás nem marasztalja el a gasztroirodalmat, de nem is szándékozik túlértékelni a szerepét; példaként Cserna-Szabó Andrást hozza fel, aki a gasztroírásokkal tudja megkeresni azt a pénzt, amelynek köszönhetően írhat Rózsa Sándorról regényt, és előkerül az ellenpólus, az éhség irodalma. Az éhség motívuma számos szerzőnél fontos az egész világon: Hamsun, Móricz Zsigmond és Tar Sándor szövegeiben például, sőt, éhségirodalomról inkább beszélhetünk, mint gasztroirodalomról. De ha már motívumokról van szó, lehetne beszélni borotválkozásirodalomról is, veti fel Takács Ferenc. A gasztronómiai tárgyú írások esetében sokszor megfigyelhető, hogy az étkezés motívuma túlmutat önmagán, ahogy az is, hogy öncélúan zabálnak a szereplők, mint például Rabelais szövegeiben.

Nagy Gabriella következő kérdése az étkezésnek mint az élet élvezetének egyfajta irodalmi ábrázolására vonatkozik. John Lanchester Érzéki utazása, Váncsa István szakácskönyve, Aczél Géza szakácsversei kerülnek terítékre Takács Ferenc által, majd György Péter merőben más nézőpontot vet fel, ugyanis, mint mondja, ő nem irodalmár. Szerinte a gasztronómiai tárgyú írások célja az eladási szám növelése, és Európán és Amerikán kívül máshol nem jellemző, ezek ugyanis jóléti civilizációk, és nem véletlenül menekülnek ide emberek – ugyanis nem akarnak meghalni. A jólét lelkiismerete pedig rossz, és Freud Rossz közérzet a kultúrában című írására hivatkozik. Ami pedig a magyar irodalmat illeti, kiemeli a látókör szűkösségét, mert szerinte nagyon keveset tesz hozzá a világ irodalmához, és idegesíti, hogy a magyar irodalom annyit zabál; az utolsó jelentős esemény a magyar irodalomban az volt, hogy Nádas Péter rámutatott, emberek derékon alul is léteznek, van ondójuk, amit be akarnak helyezni egy másik ember testnyílásába, és azok közül mindegy, hogy melyikbe. Rettentően irritálja, hogy egy olyan korban és olyan országban, amikor és ahol hatalmas problémákat kellene megoldani, még az ő barátai is minőségi borokról csacsognak. Kisebb vita kerekedik; Takács Ferenc Nietzschét idézi, aki szerint a világot a protestáns vallással sikerült a leginkább elszomorítani.

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Ennek megfelelően tovább komorul az este, Nagy Gabriella elmondja, meglepődött, hogy elsőként Móricz neve merült fel, és valóban, lehetséges, hogy úri huncutság gasztronómiáról beszélni. Tarján Tamás válasza, hogy ő az éhségirodalom említésével megtette a morális kötelességét, és Nádas Pétert említi: ő meg tudja írni a kihagyó szívritmust, az életről, a levegővételéről is biztosan erős szöveget tudna írni, nemcsak a saját haláláról. A gasztronómia pedig hagyományrendszer is, de György Pétert ez hidegen hagyja, és a dekadencia és az elkényeztetettség kapcsán egy barátja példáját hozza fel, aki tizenhat év után hagyta abba a pszichoterápiát, mert rádöbbent, mennyit költött magára. Tarján Tamás ellenvetése a következő: ez nem az a fórum, ahol az éhező emberek sorsán kesergés a cél, itt és most a gasztronómia művészeti, és nem geopolitikai vonatkozásait vizsgálják: „Még Freud említése is megfeküdte a gyomromat”. Ennek kapcsán említi meg Takács Ferenc a szövegről való beszéd gasztronómiai metaforáit: „nyögvenyelős”, „nehezen emészthető” írás.
A következő sokat elemzett fogás a lecsó. Cserna-Szabó legutóbb azt főzött, na, de ez a lecsó nem egyszerű lecsó. Cserna-Szabó tervszerű komolytalansága mögött valami több rejlik, ahogy Váncsa István saláta-definíciójához is fenomenológiai úton tudott eljutni. A lecsó pedig azért is jó példa – mondja Takács Ferenc -, mert sokféleképpen lehet elkészíteni, ám mindenki csakis a saját lecsóreceptét fogadja el, másokét leszólja: „Bármi lehet lecsó, de a lecsó okán felmerül a jellegzetesen magyar, gyilkos kirekesztés is”. György Péter inszomniája okán azonban Proust olvasásával tölti az éjszakáit, és Proust szereplői ugyan folyamatosan esznek, mégsem ez érdekli a regényekből, ahogy a lecsó sem általában, ugyanis a tragikus, megoldatlanul maradt nemzeti sorskérdések megoldása előbbre való. „Ott toporgunk a saját halálunk kapujában, és szarakodunk!” – inti a hallgatóságot. Tarján Tamás próbálja visszaterelni a beszélgetést az eredeti témához, de György Péter kijelenti, hogy ő nem azért van itt, hogy szórakoztasson minket: „Tudom játszani a felelőtlen, léha faszkalapot, de jelen állapotban szórakozni olyan, mintha a Titanicon mulatnánk”.

Az utolsó kérdés az, ki hová szeretne menni vacsorázni, ha bármit választhatna. Takács Ferenc Párizsba, egy olyan étterembe, ahová nem tudott bejutni, és lepényhalat enne, György Péter a Hatcsöcsű nevű kifőzdébe, ahol csak rántott sajtot, rántott velőt és rántott gombát szolgáltak fel, de legalább hagyták békében olvasni egyetemista korában, Tarján Tamásnak pedig mindegy, mit és hol eszik, csak olvashasson közben.

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Ezek után pedig írók receptjeit árverezik el; Karafiáth Orsolya lelkesen buzdítja a licitálókat, így Esterházy Péter gulyása 42 ezer forintért, Nádas Péter fehérgyökér-levese 38 ezer forintért, Németh Gábor összetevők nélküli Bruschetta a la Heideggere 12 ezer forintért, Parti Nagy Lajos kontextussal körített sült oldalasa 24 ezer forintért, Spiró György céklalevese 28 ezer kel el, az árverésből befolyt összeggel pedig a rászorulóknak főző Heti betevőt támogatják.
Nekem viszont ennyi finomság elhangzása után már kopog a szemem, úgyhogy megeszem, amit a fellépők a tálcán hagytak.

Nagy Márta Júlia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.