hirdetés

Szalay Zoltán: Felföld végnapjai (részlet)

2017. december 21.

Egyeseknek, beszélik, minden egyes pillanat, amit a Palotában tölthetnek, kivételes. Számomra nem, számomra az lenne kivételes, az a pillanat, amelyet a Palotán kívül tölthetnék. Vagyis az nem kivételes pillanat lenne. Az inkább elképzelhetetlen. – Szalay Zoltán Felföld végnapjai című könyvéből ajánlunk részletet.

hirdetés

Szalay Zoltán
A keleti szárny
(részlet)


A keleti szárnyban élek, a Palota keleti szárnyában. Mindig is itt éltem, a keleti szárnyban, a nyugati szárnyba nem mehetek át. A nyugati szárnyba az előcsarnokon keresztül vezet az út, ám én nemhogy a nyugati szárnyba, hanem még csak az előcsarnokba sem léphetek be. Csak elképzelhetem, a nyugati szárnyat vagy az előcsarnokot; inkább csak az előcsarnokot képzelem el, a nyugati szárnyba inkább gondolatban sem lépek be. Úgy érzem, a nyugati szárny véghetetlenül messze van ‒ Babusa mama szokta használni ezt a szót: véghetetlenül ‒, miközben valójában talán egyáltalán nincs olyan messze. Hiszen ott van, az előcsarnokon túl, az előcsarnok pedig mindjárt a keleti szárny hosszú földszinti oldalfolyosójából nyílik. Vagy pedig az első emelet kis előteréből is oda lehet jutni, a széles lépcsősoron át. De én csak a folyosókon mozoghatok, én nem léphetek be az első emeleti előtérbe, ahol a fehér lepellel fedett szárnyas zongora és a fehér lepellel fedett karosszékek állnak. Csak kivételes alkalmakkor léphetek be ide, és a Palotában kevés a kivételes alkalom. Legalábbis számomra kevés. Egyeseknek, beszélik, minden egyes pillanat, amit a Palotában tölthetnek, kivételes. Számomra nem, számomra az lenne kivételes, az a pillanat, amelyet a Palotán kívül tölthetnék. Vagyis az nem kivételes pillanat lenne. Az inkább elképzelhetetlen. Ami elképzelhetetlen, az elképzelhetetlen. Csak a Palotáról tudok beszélni.

Nem tudom, mi a valódi nevem. A legtöbben egyszerűen csak gyermeknek hívnak. Vagy még így sem. Sokan nem vesznek tudomást rólam, akik meg igen, általában csak utasítgatnak, hogy menjek odébb. Vagy hogy tegyem ezt vagy azt oda meg oda. Ezek nem valódi munkák, tudom; valódi munkát Frederick tanácsos végez, meg Liebermann úr, aki Frederick tanácsos utasításait követi. Frederick tanácsos általában morcos, mert sok a dolga; nekem nincs sok dolgom, tulajdonképpen semmi olyan dolgom nincs, mint Frederick tanácsosnak. Frederick tanácsos általában az irodája kicsi balkonján cigarettázik, és nagyon morcos, és nem veszi a telefonját, mert tudja, megint azok a mocskok hívják, ezt morogja ilyenkor, megint azok a mocskok, naphosszat ezt morogja. Frederick tanácsos mindig nyitva hagyja az ajtaját, és ha valaki megáll az ajtaja előtt, például Liebermann úr vagy éppen Niemayer tanácsos, akkor felhúzza a felső ajkát, és morgó hangot hallat. Egyszer Babusa mama azt mondta, Frederick tanácsos úgy morog, mint a sündisznók, amikor párzanak. A sündisznók néha beosonnak a Palota alagsorába; rózsaszín orrukat messziről ki szoktam szúrni, de még sosem hallottam, hogy hangot adtak volna ki; nem tudom, Babusa mama igazat mondott-e, szerintem a sündisznók némák. Ugyanúgy, mint azok a pelék, amelyek szintén be szoktak surranni az alagsorba. Ezeket mindenki gyűlöli, mert állítólag betegségeket hordoznak. Egyszer egyet magamhoz édesgettem. Finom puha volt az orra, még meg is csókolgattam. Valójában többször is megtörtént, nem tudom, hányszor.

Mások úgy szólítanak, patkány. Frederick tanácsos nem szólít sehogy sem, ő nem vesz rólam tudomást. Liebermann úr csak odébb szokott hessegetni, hess, hess, ezt mondja, Babusa mama szerint ezt a tyúkudvarban szokták mondani, s amikor ezt szóvá teszi Liebermann úrnak, az mintha kissé zavarba jönne. Liebermann úr mindig lót-fut, ő javítja meg a dolgokat a keleti szárnyban, ha kilazul egy ajtópánt vagy eltörik egy székláb. Babusa mama azt mondja, mostanában egyre többször mennek tönkre a dolgok a keleti szárnyban, egykor ez nem volt így. Nem tudom, higgyek-e neki, mert nem mondja, mikor volt az egykor. Babusa mama öregnek tűnik, de a férfiak mégis szeretnek vele incselkedni. Olykor még Liebermann úr is. Olyankor úgy teszünk, mintha én nem lennék ott. Ilyenkor Babusa mama arca kisimul, a háta görnyedtsége eltűnik, a hajtincsei rugalmasabbak lesznek. De ezek rövid pillanatok, végül Liebermann úr mindig visszabújik abba a sötét komorságba, amiben érkezik. Nem tudom, honnan érkezik, pedig olykor követem őt a folyosókon. De Liebermann úr végül mindig betér egy helyiségbe, ahova én már nem mehetek utána. Bevágja maga mögött az ajtót, mert tudja, hogy követem. Onnan aztán valahogy továbbhalad, mert soha nem ugyanott jön ki. Órákig várok az ajtó előtt, de Liebermann úr nem jön ki rajta. Aztán újra felbukkan valamelyik hosszú, keskeny oldalfolyosón. Mindig más szagokat hoz. Babusa mama néha azt mondja, Liebermann úr kutyák között hál, attól van ilyen áporodott szaga.

Marusja néha felsóhajt, amikor ruha nélkül lát, és azt szűri ki a fogai között, te nyomorult. Vagy te nyomorék. Nem tudom, szánakozva mondja-e ezt vagy csak megszokásból. A Palotában ismétlődnek a dolgok, ezt már megfigyeltem. Számomra semmi sem elképzelhető a Palotán kívül. Semmi. Marusja fiatal, és tudom, hogy a teste kívánatos. Szeretem, amikor hozzám ér, pedig tudom, ő nehezen küzdi le az undorát. Akkor nem tudom, mért csinálja, mért mosdat, mért foglalkozik velem. Olykor, bár ezek a pillanatok inkább csak mintha képzeletben történhettek volna meg, az én riadt képzeletemben, úgy érzem, mintha Marusja szívesen érne hozzám. De ez, mondom, nem valós élmény. Rendesen az van, hogy szinte remegve győzi le az undorát, amikor meg kell érintenie a testem, még ha csak a szivacson keresztül teszi is. Marusja arca meglehetősen vaskos, bár van rajta némi finomság. Nem mond szép szavakat senkinek, de még a legdurvább szavakat sem tudja minden kellem nélkül kiejteni. Marusja haja sötétbarna, olyan, mint a ropogósra száradt és jó alaposan megbarnult falevelek, amelyeket ősszel Liebermann úr hord be a bakancsa talpán a Palotába. Marusja megveti Liebermann urat, ahogy Frederick tanácsost is, néha még azt is mondja rájuk, vájná ki a varjú a szemüket. Elképzelem, ahogy Frederick tanácsos ott cigarettázik a kis balkonján, amikor rászáll egy varjú a vállára, és hirtelen kicsípi a szemét.

Napközben sokan jönnek-mennek a Palota folyosóin. Ezek között is vannak, akik patkánynak szólítanak. Gyermeknek csak azok hívnak, akik már ismernek. Inkább a nők és az asszonyok. Sok harmincas, kissé szomorkás szemű asszony járkál napközben a folyosókon. Amikor megpillantanak, ahogy ott gubbasztok egy beugrásban, elsőre talán azt gondolják, útbaigazítom őket. Mikor jobban szemügyre vesznek, megbizonyosodhatnak róla, hogy semmi ilyesmit nem várhatnak tőlem. Nekem kikötötték, hogy senkit nem szabad útbaigazítanom. Úgysem érthetem meg, miért jöttek a Palotába, és hogy mi dolguk van itt. Azt sem érthetem meg, mi a dolga például Frederick tanácsosnak. Elég, ha azt látom, ahogy ott áll a kis balkonján, szívja a cigarettáját, és morog, miközben egyfolytában lármázik a telefonja. A telefoncsörgés betölti az egész keleti szárnyat, az összes falba beleszivárog, minden átveszi azt a förtelmes remegést. Értem Frederick tanácsost, amiért utálja őket, hogy épp most hívnak, mert bármikor hívnak, az rossz. Mindig rosszkor hívnak. Nem veszi fel, hogy megmondja nekik, ne most hívjanak, mert ha máskor hívnának, ugyanúgy rosszkor hívnának, és akkor megint meg kellene nekik mondani, hogy ne akkor hívjanak, de ne hívjanak máskor sem, mert az sem jó időpont a hívásra. Frederick tanácsosnak elege van belőle, hogy mindig rosszkor hívnak, ezért a foga között morog egész álló nap, és sorra szívja a vékony kis cigarettáit. Babusa mama azt mondja, Frederick tanácsos neurotikus, és Frederick tanácsosnak gyomorfekélye is van, ezért nem tesz jót neki, hogy állandóan ott áll a kis balkonon, dohányzik, és közben morog. Frederick tanácsos azonban nyilván nem tud mást tenni, mint hogy kimenjen a balkonra, és rágyújtson, mert odabent csak a munka várja, a papírok, az intéznivalók, a telefonok, és azok az alakok, akik meg-megállnak az ajtaja előtt, hogy bepillantsanak, mintha azt ellenőriznék, odabent van-e Frederick tanácsos, pedig hát csakugyan mindig odabent van, azaz odakint, a balkonon, ott pöfékel, és vörösödik a feje, mintha mindjárt szétrobbanna.

Babusa mama azt mondja, Frederick tanácsos magas rangú beosztott, őfölötte már csak Petersen tanácsos áll, akinek az irodája odaát van, a nyugati szárnyban. Petersen tanácsos fölött pedig Rogov tanácsos áll, akinek szintén a nyugati szárnyban van az irodája, de nem a földszinten, mint Petersen tanácsosnak, hanem az első emeleten. Rogov tanácsos fölött is áll egy még magasabb rangú tanácsos, de mivel ők mind odaát vannak a nyugati szárnyban, nem tartom fontosnak, hogy megjegyezzem őket, Petersen tanácsost és Rogov tanácsost is csak azért jegyeztem meg, mert ők állnak közvetlenül Frederick tanácsos felett, de úgysem találkozhatok velük soha, úgysem láthatom őket soha, mert odaát vannak a nyugati szárnyban, én pedig soha nem mehetek át a nyugati szárnyba, még csak az előcsarnokba sem léphetek be, amely a keleti szárnyat elválasztja a nyugati szárnytól, így teljesen felesleges azon töprengenem, vajon kicsoda Petersen tanácsos, vagy hogy vajon hogy fest Rogov tanácsos, mert sem én nem mehetek át hozzájuk, ők pedig szintén nem fognak átjönni ide, hozzánk, ha már egyszer a nyugati szárnyban van az irodájuk, mert ezek a dolgok el vannak rendezve, és nyilván nem véletlenül vannak így elrendezve, és ami a Palotán belül egyszer el lett rendezve, az a Palotán belül úgy is marad, és ez mindenre érvényes.

 

 

A kutyatenyésztő lányának szeplőtlen fogantatása, egy szemközti házban játszó titokzatos hegedűs, távoli, ködös szigeten felejtkező toronyőr, egy elhagyhatatlan kastély különös beltenyészettel, a mindenre magyarázatot adó szám, egy titokzatos erővel bíró, bár soha nem olvasott novella, és a feleség halálával zsizsikessé váló lakás... Szalay Zoltán novelláinak világát szürrealizmus és sár, disztópia és finom irónia együtt alakítja. „Itt valahogy letompult minden.” Így élünk.

Szalay Zoltán 1985-ben született Dunaszerdahelyen. Kötetei a Kalligram Kiadónál: A kormányzó könyvtára (elbeszélések, 2010), Drága vendelinek (regény, 2014).

 

Szalay Zoltán: Felföld végnapjai, Kalligram Kiadó, 2017., 224 oldal, 3000 Ft.

Vezérkép forrása: korkep.sk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.