Száll a labda
Alföld 2008. október
Az Alföld folyóirat legújabb száma a sport témája köré szerveződik. Olvashatuk tanulmányokat az antik görögök és rómaiak sportszokásairól Tegyey Imre és Szekeres Csilla tollából, Tarján Tamás pedig kifejti, miért is a Nyugat a 20. század legjelentősebb sportlapja. Olvashatunk továbbá írásokat Aczél Gézától, Spiró Györgytől, Darvasi Lászlótól, Garaczi Lászlótól, Kőrösi Zoltántól, Ferdinandy Györgytől és Esterházy Pétertől. Tandori Dezső, Kukorelly Endre és Tarján Tamás írásait mi is közöljük.
- 2008. október 3.
Tartalom:
3 ACZÉL GÉZA: Irodalom és sport
5 TANDORI DEZSŐ: Sporttömeg, élből (novella)
10 SPIRÓ GYÖRGY: A génhordozó (novella)
15 ESTERHÁZY PÉTER: Változtassuk meg a világot (kispróza)
18 FERDINANDY GYÖRGY: Esperanza (novella)
23 DARVASI LÁSZLÓ: Száll a labda (kisprózák)
28 SCHAUSCHITZ ATTILA: Felfelé a lejtőn (novella)
33 KŐRÖSI ZOLTÁN: Szerelmes évek (regényrészlet)
44 SZKÁROSI ENDRE: No spuri (részletek egy emlékiratból)
56 BORBÉLY SZILÁRD verse: A kerékpárhoz
57 CSEHY ZOLTÁN verse: Úszó
58 ACZÉL GÉZA verse: sztornó
60 KUKORELLY ENDRE: Sport (sportjegyzetek)
67 GARACZI LÁSZLÓ: Ezüst nyár (kispróza)
69 TEGYEY IMRE: A görög sport és az olümpiai játékok
76 SZEKERES CSILLA: Sport az ókori Rómában
84 ZEIDLER MIKLÓS: „Ember' képét hordó Majom forma Lajhár” (Felvilágosodás-kori magyar nyelvemlékek a testgyakorlás hasznáról)
106 PAPP MÁRIÓ: Sakk – minden időkben (Öt eltévedt puskagolyó; A nemzetközi munkásmozgalom átterjed a sakktáblára)
120 TARJÁN TAMÁS: Citius, altius, fortius (A Nyugat és a sport)
132 SZILÁGYI ZSÓFIA: Nyilas Misi a tornaórán (Móricz Zsigmond és a sport)
139 FODOR PÉTER: Játék, sport és erkölcs kapcsolata Ottlik Géza prózájában
153 IMRE LÁSZLÓ: A „bajnok-lét” metaforája (Sándor Mihály Buzánszky-könyvében, Arany Toldijában és egyebütt)
160 SZEGÔ JÁNOS: Javított beadás
képek
CHOCHOL KÁROLY sportfotói
KUKORELLY ENDRE: Sport
EGÉSZ, RÉSZLETEK, RÉSZ, RÉSZLETEZÉS
Hosszútávfutó nők. Kenyaiak. Egyik kenyai török lett, mert túl nagy Kenyában a konkurencia. Fut egy csomó női csontkollekció, kell nézni, mert olimpia van. Egy magyar is, Papp Krisztina, az elődöntőben bőven leszakadva a tizenhetedik. A selejtezőben lett 17., de akkor miért indítják/juk? Nem tehet róla persze, és végül is, közelről nézi az olimpiát, már megérte neki/ünk, legalább élvez belőle valamit szegény, remélem. Ki tehet erről: erről az egészről, úgy, ahogy van: úgy értem, hogy k, mi mozgatja, milyen érdekek satöbbi? Nyer az egyik kenyai, mutatják közelről, halálfej.
Nézed a televíziód, magadat nézed, odaképzeled magad, saját magadra bámulsz. Akkor tehát ott, ő, az te lennél? Iszonyú ronda. Olyan izé, reménytelen, félreértés. De képes vagy-e még így nézni, hirtelen így, ilyen meglepetten, vagy hozzászoktál ehhez az egészhez, ami mindig ugyanúgy megy? „Az ember a nem változatos csúfságot nem képes elviselni: ha csak egyetlen pillanatra nem egyébként elfelejti vagy tagadja minden esetben.” Hosszú pillanat. „Aki olyannak akarja látni önmagát, amilyen, annak meg kell tanulnia, hogyan lepje meg önmagát fáklyával a kézben. Mert a szellemi dolgokkal hasonló a helyzet, mint a testiekkel: aki rendszeresen látja magát a tükörben, megfeledkezik csúfságáról.” (Nietzsche)
Bemondja a sporthírek, hogy Czink Melinda ennyi és ennyire kikapott ettől és ettől az iksz dollár összdíjazású tenisztornán. Még csak az se mondható, hogy kit érdekel, mert aki teniszezik, lehet, hogy odafigyel ilyen kikapós hírekre is. A tenisz (is) pénzügy, fiatalemberek járnak körbe-körbe a világon, és addig keresnek pénzt, amíg találnak, korrekt. Következő hír a Gödöllő női röplabdacsapata, csupa gyönyörű popsi és a popsikhoz tartozó női pöpisek. Kutya nem nézi a lányröpit, valószínűleg a világ összes női röplabdása összesen nem keres annyit, mint egy élteniszes. Ez jó vagy rossz, ki-ki döntse el, hülyeség vagy nem stb.
Viszont van női súlyemelés is. Kínai versenyző emel, pont olyan széles a nyaka, mint a feje. Mint valami rajzfilmfigura, Istenem, ezt ki a vér találta ki? Kicsoda találta fel és kik okézták le, hogy aszondja, oké, létezik ffi súlyemelés, akkor létezzen nőji súlyemelés, ugye, mer’ mija fasz a külön’ség meg a díszkrimináció? Hihetetlen mi megy cinizmusban a nagyvilágon, és persze, hogy megy a cinizmus, viszont mit kezdesz azzal, hogy ennyire be van bugyolálva és le van hülyítve eszmével? Olimpiai Eszme és Női Súlyemelés jegyesek, minden külön értesítés helyett.
Kézilabdázó lányok extázisban, nem rossz látvány. Az innen szép veszteni projektet gyakorolják. Én híve vagyok a sportnak. A női versenysport a legfinomabban fogalmazva komoly félreértés. Ebből a félreértésből milliók – és milyen jól – megélnek, nem csak nők, ebben a vonatkozásban koránt sincs félreértés, éljenek is meg, semmi vész. Nem akarok tulajdonképp semmit, csak úgy mondom, győzzetek (már végre), kézisek, hajrá Egérke, (és) így tovább. Nem beszélve arról, hogy 200 női mell!
Ha nők verekszenek, az ————— „A néhány évszázados nevelés eredményeképpen a nőkből mindent lehet csinálni, még férfit is, persze nem nemi értelemben dehogynem, de minden értelemben. E befolyás hatására a nők magukra öltik az öszszes férfias erényt, de a férfiak jellemző gyengéit és hibáit szintén átveszik, mégpedig jó sokat, amennyit csak tudnak.” Kivetkőzik magából, ez teccik neked? Teccik. Szüzmárja, kézis csajok, hogy, baszd meg, kivetkőznek, nem?, magukból, apám, nem hiszed el! Állat. Ki van hozva belőlük a’ izé, állat, kész vagyok, tisztára férfiak, baszd meg. Néhány napja láttam két nőt verekedni a Rózsa utcában, az nagyon ————— „a harag tölti majd be a tulajdonképpeni férfias affektus szerepét.”
Sőt nem csak híve vagyok a sportnak, hanem szurkoló, szívdobogást kapok izgalmamban, sőt bárkit leverek pingpongban, és szombatonként focizok, és drukkolnék a Fradinak, ha hagyná, és szervezem az író-futballcsapatot, és várnám a szponzorokat, mert ha van olyan, hogy profi, akkor legyen olyan. Van olyan, hogy női súlyemelés?
Van olyan, hogy női torna. Úrfi koromban csinos, huszonegykét-öt-hat éves nők tornásztak, hajladozván szép kecsesen, fél lábon billegtek, ugrottak egy szaltót, volt cicijük és derekuk. Hosszas comb, kerek popsi stb., aztán kezdett változni a dolog, a Comaneci még elég bomba teenager volt, most pici, egybetestű cirkuszi akrobaták pattognak a szőnyegen. Kifejezetten pattognak hármas-szaltó sorozat közben, ugyanis pattogás nélkül nem menne a hármas-szaltó sorozat. Ijesztő. Rémisztő. Nem értek hozzá. Állítólag a nagyobb terhelhetőség kedvéért visszatartják ezeknél a csöppségeknél a menstruációt, és ha nem paríroznak, egyszerűen megverik őket az öltözőben. Amerikai kislány törött lábbal ugrik, ennek hány éve is?, 4 vagy 8?, látom magam előtt. Az edzője viszi le ölben, általános diadal, merthogy bajnok lett a kis nyomorult. Láttam aztán egy beszélgetést is ezzel a jóemberrel, az edzővel, erdélyi magyar amúgy, a mi dicsőségünk is, plusz hősiesség, helytállás, csupa magasztos dolog, pillanatnyi kétely nem merült fel. A lányoknak húsz éves korukra nincs már ép ízületük, a sok visszatartástól, a hihetetlen fizikai igénybevételtől alacsonyak maradnak. Emlékszem, ahogy Ónodi Henrietta és Egerszegi Krisztina olimpiai bajnokok állnak egymás mellett, két helyes pofi, és Ónodi az Egerszegi derekáig ér. Mindehhez amúgy, már mondtam, nem értek. Nem foglalkoztam vele, nulla szakirodalom, meg tudok csinálni egy kézállást, és nem akarok okoskodni, csak nézem, mert adják a tévébe’, lelkes szakkommentálással.
Noha el lett határozva, hogy lehetőleg nem nézem, és semmiképp sem hallgatok oda. Ahogy rebegő hangú tévésdoyen sportriporter giccsmester egérkézik. Meg ahogy, némiképp elhízva, pártrendezvényen emelvénydísz az egér.
Sétálunk a Pozsonyi úton egy lánnyal, azt hiszem, megin’ aranyat nyertünk, mert kihallatszik az autókból a himnusz. Diszkosz. Vagy kalapács? Na!, mondom, és nem mondom, hogy nem örülök, mert, mi tagadás, örülök: de minek is örülök? Aztán meg a csávók pisilésproblémái, mert hogy az érintetteken kívül kutyát nem izgatnak egy nem-látványsport eredmény(telenség)ei, viszont a doppingbotrány, az mindenki kajánságát izgatja. Kedves, középkorú nő, pontosan utánanézhetnék, hogy milyen lövőszámban, hibátlanul teljesített. Mutatják a tévében. Senki nem nézi. Semmit sem látni. Egy ember lő kettőt, de mire? Eltalálta? Korongokat lök az égbolt felé egy gép, arra tüzel, tuti, hogy sport, ténykérdés, a célbalövés sport. A hógolyódobálás (miért) nem sport? Iskolából jövet az Andrássy úton, a Köröndnél hajigáljuk egymást, át, keresztben az úttesten, tizenegy éves kis hülye sportolók, ahogy megküldöm az aktuális golyót, benyomom vele egy varszava szélvédőjét. Utána kétségbeesett futás a Rózsa utcán a Szondy irányába, rohanok hazafelé, mintegy föltalálva a hógolyó-célbadobás plusz hazafelé-futás duatlont, rögtön világcsúccsal. Lehet, hogy pobjeda volt.
A vívás abszolút sport. Szkafanderben vívnak. Igaz, így legalább minden találatot precízen kijelez. Igaz, ennek ellenére sem tökéletes a dolog, ami az igazságot illeti, és a néző ugyanúgy nem lát semmit, akárhogy lassítják, mint a koronglövészetnél. Igaz, nincs is néző. Vívtam egy évig az Újpestben, mert az közel volt hozzánk, az Újpest nem Újpesten volt, hanem a Terézvárosban, az Eötvös utcában. Aztán elvitt az apám a Fradi futballtoborzójára. A három testőr, Egri csillagok stb., vívás szkafanderben vagy vívás vérig, azért az 2 dolog.
Kemény Dénes arca a türkmén csapat elleni meccsen. Vagyis arcai. Vagy kazah. Nem, mégis az arca, mert bármilyen arcot vág, ugyanaz marad, Kemény, engesztelhetetlen és eltökélt: itt győzni kell. Háború, nem vitás, az olimpia háború békés eszközökkel. A szabály által kizárt, vízilabdával járó víz alá nyomások, rúgások, orrbavágások, tökcsavarintások, sőt hereleszakítások egy csata viszonylag békés eszközei. Na most, ugyanez nőiben? Minden megvan a csavarintást és leszakítást kivéve.
Kovács Kati kajakoslány. Utazáskor csomó plüssbabát visz magával, most is kapott 2-tőt, © PNL. Tökre örültem nekik, mondja, tényleg boldog arcocska, biztos benne, hogy segítenek a plüssök. Gondolj bele, találós kérdés, lapátol egész életében, és nem gályarab. Mert magától lapátol. Önkéntes lapátolás, dacára csinos, fiatal nő. Lapátol egész életében, és nem gályarab, mi az? Kovács Kati. Lapátolt és nem volt gályarab, és az mi? Az Kőbán Rita.
Hiányzik három 190 centi magas védő. Jelenti ki az olimpiai női kézilabdacsapat esélyeit latolgató beszélgetésen egy folyvást kényszeresen jópofizó exvizilabdás a sporttévében. A kínaiak meg már ki vannak tenyésztve, kontráz egy másik, aggódó képpel. M agyar án a magyarok nincsenek kitenyésztve, ill. francba is, miért nincsenek kitenyésztve. Túl csinosak a lányaink, teszi hozzá egy mit tudom én, kicsoda, mert undoromban elkapcsoltam. Tényleg, emberek?, hiányzik?, de kinek hiányzik? Nektek hiányzik? Tenyésszünk? És akkor nyerünk arany’t, és kurva jó lesz nekünk? Bárkinek bármi? Egyet említs, miféle szempontból válik nyertessé bárki, beleértve a nyertes, kitenyésztett, 190 centis, sikeresen ocsmány kinézetű magyar nőket?
A nők, ez egy férfiasan dönteni szándékozó kijelentő mondat, az izomerőt és az ezzel összefüggő robbanékonyságot kivéve mindenben jobbak a férfiaknál. Nem minden nő mindenben minden férfinél, hanem ha ugyanaz a magasság, most ezt nem magyarázom meg jobban, legyen annyi, hogy a Fibingerova nyilván nagyobbat hajít, mint én. Ő ebben a vonatkozásban a férfi dobóatlétákkal ugyanaz a magasság, náluk viszont kisebbet dob. Sokkal. Ha már versenyt dobálózunk, akkor nevetségesen, sőt szánalmasan kisebbet. Összemérhetetlenül. Összemérhető, de nem mérjük össze, mer’ udvariasak vagyunk. Mindazonáltal, ehhez képest azért, ahogy mondani szokás, nem szívesen kapnál tőle egy maflást.
Megjegyzem, (ilyesmi) Fibingerová(k)ról sajnos mindig és kizárólag, és semmi más nem jut eszedbe, mint hogy mekkora fülest bírna lezavarni, ahogy agyongyötört, visszafejlett, picike-de-már-nincs-ép-izülete tornászlányokról a gyermekrabszolgaság, és akkor ezt a cikket abba is lehetne hagyni, de nem hagyom. Mert bokszolnak is. Szabály szerint, fejvédőben. Ne nézz oda. Láttál már nőket verekedni?
Nem boksz, hanem verekedés. Ha látod, hogy nők verekednek, akkor ne nézd. Fordulj félre. Legjobb, ha elmész onnan. Legjobb volna elfordulni – nem mintha elfordulnál –, a női versenysporttól. Nem a („régi” értelemben vett) sporttól, a testedzéstől, főként a női test mozgatásától, hanem a versenytől, és nem minden nők között folyó versengéstől, csak a női versenysporttól. Ugyanis az csúnya. Torzít, roncsol és megalázó helyzetbe hoz. Legszebbcsúnyább példa a női torna. A női torna, az jaj. Nem fogom győzni a szidalmazást. Durva paradoxon, hogy elvileg-karcsú lányok, mint nádszál hajladoznak, aztán addig hajlítgatják őket, amíg. Mindenki tudja, hogy a nőket, hihetetlenül elcsúfítja, -torzítja és megalázza a versenysport. Mindenki tudja, mindenki félrenéz.
Sőt nem félre, hanem odanéz, úgy tesz, mintha tetszene neki, és tetszik is neki. Tehát, ha már nem a test – és lélek – edzéséről szól, eltorzítja és megalázza (a n)őket, mert, fittyet hányva mindarra, amiben eleve jobbak, a férfiast, a férfiakra jellemző aktivitást/agressziót hívja belőlük elő, satöbbi, unom.
Kizárólag abszolút eredmények érdekesek. Az abszolút eredmények érdekesek. A győzelem érték- és érdekes, a részvétel nem. A győzelem „állítja elő” az életet, a győztes (génállománya) viszi tovább, igaz, hogy a „mögötte keletkező űrt”, a vákuumot a résztvevők „tölti ki”. A részvét(el) tölti ki. Megtölti, betölti, részvét tölti el, és így tovább. Igazából kizárólag a nehézsúlyú bokszolókat díjazzák, igazából te is csak azt díjazod, nem? Nincs külön 170 cm alatti kosárlabdázók versenye, akkor harmatsúly nem tudom, miért van külön. Mit jelent. Persze tudom, azt jelenti: ahhoz képes, hogy milyen kicsike meg para, tud dobni. Van 1 dobása. Ez így inkább kínos mint nevetséges, és mindenképp megalázó, nem mintha nem szoktál volna hozzá ahhoz, amibe eleve vagy belegabalyodva, ehhez a körkörös megalázás- és hazudozás-láncolathoz. Nem mintha nem léteznének ennél is kínosabb, szánalmasabb és nevetségesebb ügyek, komolyabb megaláztatás.
Annál, mikor egy harmatsúlyú bokszoló fogyaszt. És mérlegel. És sikeresen. És beszámol, milyen módszerek vannak leizzadni pár dekát. És mikor abbahagyja az egész cécót, hónapokon belül ilyen kövér lesz, belerokkan. Mindez nem tudom, miért van így, viszont női súlylökés a(z embert megalázóan hazug helyzetbe hozó) píszí miatt van. Ugyanis sajna nem azt jelenti, hogy tudnak ám lökni a nők is, hanem hogy ez itt, ahhoz képest, hogy csak nő, mekkorákat hajigál. Amikor a kajak-király világbajnok a maga szerény-vagyok-de-azonban-buta mosolyával meséli, ő lányokkal együtt szok edzeni, úgy, hogy a lányok négyen ülnek a hajóban, és mosolya pillanatnyi kétséget nem hagy affelől, hogy még így is ki a jobb, az nagyon, de nagyon durva, annyira durva, h. tessék azonnal abbahagyni a női profi versenyzést, háromig számolok.
Abban az esetben, ha valaki érzékenységét mindez bántotta volna, teszem hozzá, hogy Egerszegi Krisztina abszolút lekörözte volna Johnny Weissmüllert, abban az esetben, ha találkoztak volna az időgépben. És ott lett volna elég víz.
Más. Vagy nem m(á)s. MS meséli, hogy mikor vitte a fiát az „olasz focisuliba”, az volt a feladat (nem a gyereké, hanem az övé), hogy ki kellett bírnia az apák, a többi apuka folyamatos, artikulálatlan, magafeledt, végtelen agresszív, drasztikus bekiabálásait. Ahogy szidalmazzák a saját gyereküket, a gyerekük geciszopó anyját, a többi gyereket, az edzőt és az istent. A húgom meséli, hogy mikor járt a fiával dzsúdóedzésre, az volt a feladat (nem a gyereké, hanem az övé), hogy stb. Az úgynevezett gyereksportot a profi sport madzagja rángatja, kizárólag az „utánpótlás”, a potenciálisan élsportoló kisgyerekek érdekesek, a többi tűnjön el, szakadjon le. Szakadjanak meg, és ha nem tetszik, szakadjanak le. Szomorú, sőt megfélemlített kicsiket dresszíroznak rosszul fizetett, lelki ügyekben végtelenül alultájékozott edzők, ambíciójukat gyerekükre projektáló szülők asszisztálásával, ez a (remélem, gyenge) szabály. A kivételek gyengítik. Vannak kivételek. A kivétel gyengít a szabályon.
Két kedves, idősebb nő az első két olimpiai aranyérmes. Állapítja meg egy kedvetlen, idősebb férfi média-alkalmazott. Aztán jön egy igazi atlétikai verseny, nyerünk kalapácsvetésben. A győztes cirka harminc másodpercig a figyelem középpontjába kerül, úgy értve, hogy igazán a világ figyelmének középpontjába, mert ilyen brutál leleplező közelségből kíséri a kamera. A százas döntő után a befutók hallatlanul, idegesítően tudatosan viselkednek, megy a gátlástalan önünneplés, mert hát mi más menne, a nyertes amerikai feka nyakába kanyarítja az amerikai zászlót, mert hát mi mást kanyarítana a nyakába. Nem egészen hát, láttunk már annak idején amcsi néger demonstrációt himnusz alatti ökölbeszorított kézzel, de most nem annak van az ideje. Hanem a pénznek. PR stb. És mit tesz a mi Adriánunk.
A mi Adriánunk először is kifordul magából.
Nincs magánál, ez érthető, amit elért, nagy dolog. Vagy mégis magánál van, mert első dolga lecibálni magáról a nemz. trikót, alatta hordja ugyanis a kislánya arcképét, hát jó. És int a zsűrinek, nyista, nem dobja le az utolsó kört. Nem dob, noha akkor percekig biztos, bocs, de miránk volna figyelve, na jó, nem dob, hanem mit csinál? Fölráncigálja magára a mackógatyát. Ez van mutatva. Iksz másodpercig. Tizenöt másodpercig figyeli, nem túlzás, a fél világ, hogy a magyar olimpiai bajnok igyekszik a tréningalsó láthatólag túl szűk szárán áttolni a cipőt. Mosoly, integetés, barátságos arc, egyetlen pillantás, csókdobás nélkül. A ’96-os olimpiát Németországban néztem tévén, magyarokat egyszer sem mutattak. Véletlenül sem. Győzteseket sem. Ha azt gondolod, hogy szépen helytálló magyar sportolók bármi, a legcsekélyebb promóciót jelentenének külföldön, rosszul gondolod. Mindenki csak a sajátjaira figyel, esetleg néhány atlétikai számra. Semmi baj azzal, ha egy győztes szarik arra, hogy figyi, világ, a magyarok győztek, mert ő győzött, és mindenki bekaphassa, de akkor nem kéne a magyarok-dicsősége paradigmát nyomni. Túl azon, hogy ha én meg te finanszírozzuk, hogy ő dobálgatásból éljen jól, akkor annak rá nézve nehogy már ne legyenek következményei.
Írtam fentieket jóval a doppingcucc előtt, a doppingcuccról meg nincs kedvem írni. Dopping nincs külön. Azért doppingolnak, amiért ez az egész nekem nem tetszik, a dopping pont annyira nem tetszik, mint megannyi profi(nak kikiáltott), így-úgy menedzselt, rissz-rosszul szponzorált, sportágnak kinevezett agyalmány. Mert azt’ felőlem emeljenek száz kilókat elefántforma csajok, és ugrabugráljanak kicsi bolhafiúkák, ha nekik jó, de nekem ez miért jó? Alkalmas mindez akár minimális projekcióra is, tudok tényleg azonosulni velük, képviselnek engem? Nem. (Sajnos) „engem” a sportokat illetően szinte egyedül a magyar futballválogatott képvisel, akárhogyan is, akármilyen gáz, és téged, bármennyire nem gondolod így, igen, téged is, árva magyar, aki életedben nem láttál futballmeccset, akarod vagy nem, vállalod, nem vállalod, tudsz erről vagy nagy ártatlanul fogalmad sincs róla. És a magyar kosárlabda-válogatott már nem, mint ahogy „az amerikaiakat” az amerikai futballválogatott nem képviseli, viszont a kosárlabda-válogatott igen. Ez nem t’om, miért és hogyan van így, vagyis tudom, de nem mondom meg, nem megyek bele. Hosszú. Sajnos, az a kedves és ügyes koronglövő hölgy azon kívül, hogy baromira tud célozni és több vagon lőszert meg agyagtányért vagy mit ellövöldözött életében, tányér- és lőszergyártókon meg a céllövő-szakmán kívül semmit nem képvisel, de már a doppingoló nehézatléták abszolút igen. ők igazán minket képviselnek, ha a dobásaikkal nem is, a doppingolásukkal igen. ők végre iigazán a mieink, szót se szólhatunk ha velünk azonosítják őket, de most nem mennék bele ebbe se, találd ki magad, miért van úgy, ahogy van, inkább jöjjön kis foci és a magyarok. 2004 karácsonya körül a Christal Palace egy ötöst kapott a Manchestertől. Ez egy példa lesz.
Vagyis kettő. Szóval a Christal Palace-ban védett Király, aki úgy kezdte a meccset, hogy kifogott egy tizenegyest, utána percenként kifogott valamit, mégis kapott egy ötöst. ő volt akkor legjobb magyar, meg Gera Zoli, aki a West Bromwich Albionban játszott. 4 éve. Akor néztem utoljára rendesen „magyar” meccset. Emlékszem, az Arsenal idegenben 5 gólt rúgott az alaposan leszakadva utolsó helyen álló West Bromwich Albionban, ahol Gera még csak nem is kezdett. Be cserélték, de gyakorlatilag nem látszott. Négy-null környékén az Arsenal kíméletből le cserélte Barost, emlékszem a csávó hallatlan magabiztos, önelégült arcára. Ez a különbség. Ezt látod. Nézd vidáman. Vagy ne nézd, sok időt megspórolsz vele. Gondolj arra, hogy a magyarok a labdarúgás története első ötven évében olyan aránytalanul jól teljesítettek, hogy ha a következőkben többé egyetlen barátságos meccset se nyernek is, aránytalanul jobban állnak. Más arányosokhoz képest. Vegyél ilyesmiket, hogy (1998. TV, Mezey György): „Jött Turanne letolása Petit felé”, és már vidámabb is minden, nem? Nyugi dagi nem csak foci van a világon.
Nem csak foci van! vagy nem!, csak foci van, azért ezt döntsd el magad. Ha focizol, miközben játszol (játszol?), csakis az létezik, a futball túlzottan kizárólagos. Külvilág kizárva, egyéb megfontolások kizárva, harci állapot, a veszélyérzetet felfüggeszti a szervezet, pontosan leírható kémiai folyamatok iktatják ki egyébként prímán bevált, mindennap használt, agyonhasznált mozgásformáidat. Ilyen kizárólagos, élére állított dolgok közelében megérzed a veszély ízét. Valamiféle túl, túlzás az egész, a békés kompetíciót/kooperációt fölváltja egyfajta, azt kell mondjam, nem-béke. Rosszul hangzik, de a sport nem békés.
Inkább háborús. Noha békét jelent, egyenesen bejelenti, nem pacifista, sőt. Viszont pacifikál, ezért a sport – a pénz után, amely a piac, a diskurzus terét megteremtve lehetővé tette, hogy kicseréld a másikkal, amire szükséged van, ne kényszerülj elrabolni tőle – valószínűleg a legnagyobb emberi találmány. Megtanít egyszerre győzni és nem ölni, legyőzetni, de nem megöletni. Hogy a görögök kitalálták és „bevezették” az olimpiát, nyilván egy görög jött rá, elmondta a többinek, azok meg rábólintottak, hogy tehát a folyamatos, no még egyszer, a végeérhetetlen háborúba négy évente egy olimpiai évet iktatnak be. Egyfajta fura háborút, amikor a résztvevőknek nem kell föltétlen meghalniuk. A futball pedig ennek a legszebb, végtelenül szubtilis és absztrakt modellje. Igazi háború-és-béke, olyasmi elvontságokkal, mint például a les-szabály. Gondoljunk, bele, uraim, les-szabály!
És hölgyeim!
Ezt így külön mondom, mert, ahogy látom, a nők, a nőiség, a háborús diskurzus nettó vesztesei, így hát ádáz ellenfelei, a háborút mégoly békésen imitáló futball elleni kódolt gyűlöletüket, oké, ellenérzéseiket a les-szabály tüntető meg nem értésével jelzik le. És így tovább, írta mindezt egy amikor ír: író, amikor futballozik: futballista. Futball és irodalom, ez a két látszólag egymásra süket beszédmód, talán épp a pocsék hallásviszonyok miatt, meglepő erővel képesek kommunikálni. Amióta az írók futballcsapata működik, tapasztalom: magukba záródó, egymástól eddig mindenképp elzárt terek nyílnak meg egymás felé. Írók futballoznak, ez komoly és vidám – és csöppet sem nevetséges. Komolyan van véve valami nagyon vidám dolog: futball, de írók játszanak. Vagy pedig, igen, írók, ám mégiscsak fociznak! Vagy hogy is igazából?
Paulinyi Jenő igazgató-tanár úrnak
(Petőfi Gimnázium, anno)
Tömegével van ma a sport is. A szovjet-korszakban, mit is a legjobban a legjobb társaságban (a magaméban) tudok utálni, és rutin-kórus-szidását nem tartom tartalmasan szerethetőnek, ott voltak abban a korszakban a szűkagyú ellentétpárok, ott voltak a kopott, mit-sem-kifejező izék, például témánkhoz: tömegsport, élsport. A mostani világkorszakban élsport is tömegével van, mert a „van” szót és fogalmat, szinte a minden időben változó tartalmú, de hiteles „ezek…!”-kel versengve, felváltotta (ismétlem: a „lenni v. nem lenni” párost) a látszani v. nem látszani, frédi-médi-lédi, a … ! van, s a tévéken tömérdek a sport. Csekély írásomat nem szociológiai jelenségeknek fogom szentelni, a szociologikumhoz én túl arisztokratikus (evidencialista) voltam mindig, ahogy valamennyi olyan méréshez, ahol szándék hozza ki a végeredményt. Mivel pedig igen sok könyvben megírtam már, zsenge háború-előtti-gyerek-koromtól fogva hogyan játszottam én magam is tömegével sportversenyeket (gombfoci-tornák akár magam is; atlétika és bicikli, kockadobással stb.), itt kurta, császármorzsás darabkákat tálalhatok csak. Kezdem.
1938-1945 között talán a „sport” szót sem hallottam. Holott apám ügyes tornász, egész jó félprofi evezős volt, tudott vitorlázni stb. Ezeket a dolgokat nem azonosítottam gyűjtőfogalommal.
Egy apróságra, Turfitt Anna nagyimra később visszatér a cikk. ő különben eléggé apró volt., iparos-parasztasszony féle, drága-drága és „szent”.
Kibombázottak lettünk 1945 tavaszára, majdnem teljesen kibombázottak, kifosztottak stb. Apám egész hivatalnok-főhivatalnok világa, ügyvédkedés aztán stb. teljesen fejreállt. Állásközvetítő, könyvelői státus, majd gazd. szakért. – súlyosan pártokonkívüli. Anyám a kerületi tanács babaruhavarró stb. részlegében tevékenykedett. Sport azonban volt. Kétféleképpen.
E kettősség egyike volt az, hogy magam nem álltam neki az aktív sportkezdemények egyikének sem. Fantáziátlan focista voltam, úszni és evezni annyiban tudtam csak, hogy valami (gyenge, de alapvető) kondim kialakult, jeleskedésem semmi ilyenben nem volt. De az említett gombfocis és kockadobásos játékok itt indultak, 1945 után, nemcsak magányban, de pajtársaimmal is; ellenben valami irdatlan időt fordítottam (pazaroltam el) ezekre a sportjátékokra. Három nyelvet megtanulhattam volna ily erővel. Legalább hét-nyolc ország bajnokságát gomboztam ki magam, egy őrület! De két-három-négy társammal is voltak bajnokságaink. Tizennégy-tizenöt évesen hagytam abba a kockadobásos atlétikát (magam rajzolta pályán), a motorversenyeket (mind idézőjelben), s gombfociból profi lettem. Ezt is sokszor megírtam, sok gombfocikönyvem is készült, s azokban az időkben („puha diktatúra”), mikor ugyanúgy nem volt kedvem világi dolgokhoz hozzászólni, ahogy… nem fejezem be mondatom, egyenlőségjel, persze, nincs azért… tehát akkoriban sok könyvemet töltöttem meg hajdani rajongás-tárgyam, az angol ligák játszásával, eredményeivel. Jól tettem-e, nem tudom. Szerencsére írtam mást is, sokat.
Már 1945-től, tehát hétéves koromtól magányosan nyaraltam. Szüleimnek saját nyaralásra úgy 1955-ig nem volt pénze, akkor is vállalati üdülőkben… és csak apám… aki dühös volt ezért az életre sajnálta anyámat, de … bonyolult. Apámmal hosszú mosolyszünetünk volt 1955-1963 között. Egyetemre is anyám küldött. De a végén – megroggyanva – apám nagyon klassz lett, és anyámmal sem volt (szegénykének a féltékeny hisztijei miatt) néhány éven át túl jó a kapcsolatom. (ő is a végére, halálos betegsége idejére tért vissza régi énjéhez. Rajongott értem.)
Sportolót nevelni belőlem sosem akartak. (Nem is volt ilyen tehetségem. Szerintem nem volt.) A sok játékot közönnyel vették.
Nem ismertek meg igazán. (Vajon? Ki tudja.) Ha visszagondolok, az arisztokratikus-evidencialista hajlamain már a gombfocival kapcsolatban élénken hatottak. Nálam idősebb barátomtól kértem „igazi focista-neveket” (Népsport vásárlásra nekünk sokáig nem futotta), ma ez szinte felfoghatatlan! Utánanézhettem volna ilyeneknek. Persze, tizenéves koromra ez már ezerrel megváltozott.
Rendszeralkotó lélek voltam mindig, ezért nem veszek részt semmi világi rendszer életében. Nem részletezem. Rendszereimet a sport fogalmaiból alkottam. Körmérkőzéses bajnokságok, ugrás, futás, jégkorong, kosárlabda. 1956-tól jött a kártya.
Pénzben kártyát sosem játszottam. A mai pókerőrületet nem értem, nem kedvelem. Mi francia kaszinót játszottunk, nagy (bár velem egyidős) gombfocibarátomtól, gyerekkorom két nagy iskolabarátjának egyikétől tanultam a játékot. (Szép Ernő, József Attila, sokak régi nagy spiláját; de mindegy.) Ellenben 1956. Jaj. Életem 10-15 (talán húsz?) őrületes szerencséjének sorában (ah, magyar nyelv… már az előbb is, iskolabarát … egyes szám, többes?), életben maradásaim egyikeként, tartozott 56 némely dolga is. A szerencse fogta be a pofámat… aztán apám tartott vissza. Itthon, magamban kártyáztam, napi 7-8 órát.
A négy szín-figuráció játszott egymás ellen, nem részletezem. őrült, minimalista fantáziát találtam ebben a játékban. Rá nem untam. Mondom, evidens volt, s mint
egy sziklalakó madár, „ki-váló” voltam vele.
Az egyetem és az utána következő elhelyezkedés (Illatos úti iparitanulóotthon) nehézségei elsöpörték a versenyszerű gombfocit. Hagyom is magamat. A gombfoci kicsit sznúker, kicsit foci stb. Ám ha a bridzs és a póker sport … Hagyom. A sakk bonyolultabb ügy, de …
A lósport. Sok országban hatalmas oldalakon tárgyalják a napilapok. Több mint sport a lóverseny. Nem a fogathajtásra, díjugratásra, militaryre gondolok. Hanem a galoppra, a gátversenyekre benne; az ügetőre. (A gátverseny is galopp, csak akadályokkal – hurdle, chase a pontos angol kifejezés szerint.) hanem Turfitt Anna nagymamámnak nemcsak nevében volt ott a turf (kb. zöld gyep), ellenben Víg Lóversenyt játszottunk, kockadobásos társasjáték, én felszórtam a táblát karácsonyfatűkkel, s akkor bevágott szemközt az első légigránát. Az ablak üvege – sokszor megírtam – akkor vágódott egyet úgyszintén. Mögénk. A padlóba, fél arasznyi mélyre. Nem belénk.
Hogyan kerültem kapcsolatba a lósporttal, ez meddig tartott, csaknem fél tucat könyvem taglalja. Hagyom.
A világ sportjáról, a sport élvezéséről, befogadhatóságáról akarok még beszélni itt.
Persze, hogy nézek focit. Még a kishíreket is olvasom a képújságban. (Főleg Németország …német tévét nézek.) De az angolokról is tudok ezt-azt. A latin foci kimarad, fura. A csapatsportokat illetően: a kosárlabda, a hoki nekem túl gyors látvány, a kézilabda csak végső menedék, a röplabdát hagyjuk. (Igazságtalan vagyok pedig.) A vívás túl gyors. A bokszhoz be kell dühödnöm. (Viccelek.) A vitorlázás nekem unalmas.
A sí nagy dolog. (A bicikli és az atlétika számomra hiteltelenné vált a sok dopping miatt. Mit tudom én…!) Síugrás…! Csak ha fél szezont végignéztél, rájössz, nem elég izgalmas a versenyszerűsége. Szép meg? Mit nézzek örökké pasikat? A sífutás biatlon nekem nem jött be. Az alpesi sí jó. De volt olyan tizenöt évem, mikor rá se nyitottam ilyenre a tévét. Öreg közvetítők már a tévében azok a svájciak, németek, akik emez idők nagy bajnokai voltak. Feleségem – sokakkal egyetemben – szereti „a sí szép havas tájait”. Jogos. De … nekem a verseny izgalma kell, azkellett mindig.
Természetes, hogy – napilapokat nem olvasván – a magyar sportot csak nagy vonalakban ismerem. Máig tisztelem nagy-nagy úszónőinket-úszóinkat, a vízilabdásokat és pár edzőjüket. De a magyar fociról csak sablonokat tudok. Sejtem, mi a lényeg, csak nem érdekel. Tizenöt említett évemen át az NB/I (hol Izé-Mizé Liga, hol Borsodi, ha jól mondom) szintén fehér folt maradt. Felőlem a régi gombfociklubunk, a Bértex, Bőrfilc, RaksiPakonya, bármi játszhatott benne.
Mivel tévézni csak egészséges kínomban szoktam („mégis” él bennem sokféle érdeklődés!), a tájfilmekkel egyen-rangban falom a versenyeket, de jószerén a közepén le tudom kattintani bármelyiket.
Ellenben (feleségemmel játsszunk) 37 éve van franciakaszinós házibajnokságunk, három liga, 60 klub, játsszák egyebek közt medvék, madarak, fából és filcből, bronzból és etc., élők és holtak, és naponta másfél órát könyvelek így, drukkolok, „érzek” – bár néha már itt is fásulok, filcesedem, kövesülök magam is. Hát… na.
*
És ami kimaradt: a sport jellemnevelő hatása, egészséges és egészségtelen mivolta; jellemroskasztó hatása, meggazdagítólagos együtthatója; kimaradt a tenisz részletezése, az alpesi sí sebességi számaiban az ezredmásodpercek szerepe (jó, század …), az egésznek a mégis oly szép tiszta őrülete – és megannyi piszka. A sport is világmodell, akár a hírközlés, a reklám, a több elemből (ezek is) álló politika, a sportban ott a szellem annyiban, hogy – régi mondás – mindenhasonlat. És hajrá Talmácsi és Szávay! Meg mind a többiek, honfitársak és honfitársnők. Lesz rá alkalom.
Nem annyira újdonságokat, itt, én, de összefoglalót. Akkor hát még ezt. Valljak színt! Mi a sport? Mindig össze kell függenie a testtel. Ma már a technikával is többnyire. (Technikai sportok? Nemcsak. Megengedett erősítő szerek, edzésmódszerek stb.) A sport is olyan része az életnek,
amelyik elszakad a közvetlen élettől magától!
A sport játék is, de nem minden játék sport. (Ezt mondani sem kell. Nem minden küzdelem sport.) A bridzs? A sakk? A póker? Vagy a házi bajnokságaim? Játékok. Egyik sem igazi sport.
A sport, mint mondani próbáltam, változat a világra. Látványossága nem „médiai”. Hiába közvetítették Fisher és Szpasszkij meccsét etc., más az, mint ha kimegy 50 000 ember egy síugrósánchoz, 100 000 egy focimeccsre. Kell a természet, a hőmérséklet, a hamburger, a sor stb. Terjedelmi okokból elnagyolom. A lóverseny a fogadás pénzcentrikussága okán nem sport? Jaj, ne már. A zsokék ragyogóan edzett sportolók. (Sokszor ökölvívók is, fura.) Tehát a sport annyiban is világ-kép, hogy csupa önellentmondás!
*
Ottlik Géza klasszikus könyvében (Iskola …) az élet ellenpontja a sport, az atletizálás. A könyvben nekem egykor nem a legizgalmasabb részek voltak ezek. Ma már másképp gondolkodom a kérdésről. Az élet hasonlata volt az iskolai rendszer, a kölykök egymás közti anarchikus despota-rendje, és az atlétika volt a jóravalóké. Fura, nevettem is rajta, hogy az erőszaktevők sportja lett ott a foci, de a főhősök egyike, Bébé-Ottlik titkon örül, hogy „Merényiék-Varjúék” bevették őt a válogatottba. Haha. Ottlik a hegymászókat említi az összetartozás szimbólumainak egyikeként. Összenövünk cselekvéseink révén. Hát a sportban? A hegymászáson, mivel koalák, lovak után s a madarak mellett elsődleges érdeklődéi terepem lett magam-világán a HEGYEK…! – eltűnődöm, azon is, hogy milyen komplex sport a mászás. Csodálatom tárgya. De Jékely is eszembe jut a hegyekről: míg a hegyek… ennyi meg ennyi centit lekopnak, addig mi ennyiszer meg ennyiszer meghalunk. (Csináltam könyvhétre egy Jékely-válogatást, elkalandoztak ennek dolgán a Jékely-köteteim, nem idézem őt pontosan.) A hegyek egy sport abszolút természeti eszközei, jobban, mint a flandriai körverseny, meg a Paris-Roubaix versenynek a flaszter, a rázós kockakő, mindenütt a por, a sár… vagy épp a hegy. A hegymászás alapelemeinek egyike a Föld képződménye. Mulatságos (sejtettem!), ami egyre gyarapodó számú hegy-könyvemből kiderül: nem okvetlenül a leghíresebb-elhíresültebb (utálom emez utóbbi szót, akár a „miről szól a történet”, a „megvezették” c. hasonló kifejezéseket, kik találják ki, kik erőltetik sokakra ezeket? na, mindegy), nem a legtöbbet mászott hegyek a legszebbek, legjelesebbek, még a Himalája-vidéken sem. De nekem Patagónia, a Tűzföld, Chile a kedvencem. Már Győrig se utazom, oda hogy is mennék! De nekem sport a természetcsodálat megújítása!
*
Érzelgés? Közhelyek?
S ó, mennyire elmegyek szívem sport-témája mellett, ami a szabad levegőt, magát a vizet, a szelet, a Duna kies és a városi életből annyira kieső partjait illeti, a látványokat tengeri úszkáláskor, túrázásokkor … s nem volt-e sportolás a gyaloglómaraton megannyiszor Párizsban, Londonban, Budapesten, Skóciában, Kölnben, gyermekkorom korai éveiben a nyugati határszél akkor elérhető vidékein, nem volt-e központja „hazafias életünknek” is a magyar kard, később a párbajtőr, az öttusa az olimpiákon, nem volt-e csodás élmény, hogy sportújságíró barátaim jóvoltából Czibor Zoltánnal kétszer is beszélhettem telefonon, ő Barcelonában élt akkor, tanácsokat kértem, kiket igazoljak az aktuális spanyol focisták közül a gombfocikönyvbe, angol csapatokba? Vajon a „Vámház Csarnok” bűvöletéhez, a hajdani berendezés szerintihez, nem tartozik-e a sport, a tokiói olimpia rádióközvetítéseinek hallgatása? Egyébként: Schalke 04 és Liverpool szurkoló vagyok, legkedvesebb magyar sportolóm épp nincs, de az említett hölgy párizsi eredményének nagyon örülök! Döntőbe jutott, ha minden összejön, győzhet.
Emlékezetesek az angliai, írországi, francia, német, osztrák lóversenypályák, a varsói USA-Lengyelország atlétikai viadal, melyről Ottlik Gézának számolhattam be még itthon, hatvanas évek… vagy ahogy magával Ottlikkal atlétikára jártunk Pesten és Budán, és neki ez segített valamit a régi világ, a hajdani sportélmények felidézéséhez, újraéléséhez. Ahogy Kafka mondja: gyorsan el…nekivágni a városnak… és ha magányunkat egy jóbaráttal is megoszthatjuk…ilyen jóbarát a sport is, és nem kell hozzá „nekivágni”, itthon lehet maradni – ah, a tévé előnyei – kutyánkkal, drága sérült madárkánkkal, kártyázgatva feleségemmel a ligáknak …
*
Egy fél könyvet lehetne itt. Mi minden van. Tényleg az összes sportoló doppingol? Vagy csak azok nem, akiknek a sportágában ennek nincs értelme? Miért kedvelem annyira a sérülések után lassan visszatérő, egyszerre diadalt arató sízőket, sízőnőket? (Németül ilyen hülyén, nemek szerint mondják. Tévéártalmam.) Nagyobbak voltak-e a régiek, vagy csak az újak többet teljesítenek? (Technikai eszközök.) Nincsenek stabil sportágak, ahol a nagyság változhatatlan? Mérhető-e a sport a művészethez? A művészet, tudjuk, nem verseny, mégis…Gyerekkorom óta bennem volt valami versenyszellem. Csapatsport-e minden? (Klub, edző, erőnléti mester, reklámfőnök stb.) Maradnak-e egy sportolónak is teljesületlen álmai, bár „rengeteg mindent megnyert”? Illik-e ide ez a mondásom: „Tudom, már ma, hogyan fogok meghalni. Úgy, hogy azt mondom, a Tibor jelezte, két könyvemnél is, hogy csak magasztalni tudja kicsi a terjedelem bármi egyébhez, de nyilván majd a folyóiratok jönnek ezzel az elemzéssel … és ne jöttek, nekem, nálam sosem jönnek. Képes leszek ilyen versenycsalódottsággal szívemben-számon meghalni? Még holtomban is versenyzek, időbemérést, méterbemérést, jellegbemérést, igazságot várok? Annyi minden után, mondom, amit … na ja … elértem?!”
A NYUGAT ÉS A SPORT
Aligha kétséges: a 20. század legjelentősebb magyar sportlapja a Nyugat .
Eleve e tény mellett érvel az irodalomtörténet-írás által eddig sajnálatosan figyelemre nem méltatott tény, hogy a kiadvány 1908-ban: olimpiai évben indult (Londonban rendezték az olimpiát). Nem csoda, hiszen a folyóirat első nemzedékének klubjába nagyobbrészt kiváló sportemberek tömörültek. Egyes feltételezések szerint (a bizonyító dokumentumok egyelőre lappanganak – ám miért ne kerülhetnének elő?!) Osvát Ernő már 1896-ban, az első (athéni) újkori olimpia idején szerette volna rajthoz állítani a Nyugat ot a hazai irodalmi nyomdatermékek versenyében, de számos majdani munkatársa és ő maga is ekkor még serdülő vagy ifi korú volt. Az olimpizmus a modernitás egyik fokmérője, a 20(–21.) század ciklikusan működő sajátságos kronométere. Tapasztaljuk majd, a Nyugat foglalkozott is az olimpia eszméjével, egy-egy olimpiai eseménnyel.
Mely sportágakban tűntek ki az első nemzedék nyugatosai? Örömmel mondhatjuk: mind a fizikai, mind a szellemi sportokban jeleskedtek. Fennmaradt hangulatos fénykép őrzi a csapatvezér, előtornász Tersánszky Józsi Jenő és csíkos trikós, ellenzős fehér sapkás csapata (Nagybányai Állami Főgymnasium) győzelmét az országos (középiskolai) tornaversenyen. Az író érdeklődött a kerékpársport iránt is, nevéhez technikai újítás fűződik (vö. regényével: Egy biciklifék története) . A hórihorgas Tersánszky idős koráig megőrizte kisportolt, ruganyos tornászalkatát, számos anekdota idézi fel, miként cigánykerekezett az utcán még hatvanadik életévén túl is. Több sporttárgyú novellája és regényrészlete közül A bajnok című elbeszélést említjük: „…ez akkoriban történt, amikor annak híre-pora sem volt, hogy az amatőr sport fejlesztésére és kiaknázásra egész vállalatok alakuljanak. Gombos Jankó saját maga menedzselte magát a viadalain, és sáp nélkül vágta zsebre a kitűzött díjakat. Veretlen állott ki a profi atléták egész sorával. ő maga több erőművészt szorított le szabályosan két vállra. Vele legfeljebb eldöntetlenig vitték ellenfelei”. Az író a klasszikus sporterkölcs, a sportélet tisztasága mellett tör lándzsát. Az anekdotikus szöveg középpontjába helyezett szikladarab-emelés a mai erősember- (Natural Strongest Man) sport látványos erőművészeti viadalait előlegezi (e sportág egyik legjobbja magyar: Fekete László). A Gombos (kéményseprősegéd)–Hantossi (kútásósegéd) küzdelemben az egyik fél által elszenvedett, végzetes sportsérülés fizikai okain kívül a lelkieket is kidomborítja a sportpszichológia iránt fogékonyságot eláruló szerző. (Írásunk a Nyugat centenáriuma alkalmából – a pekingi olimpia esztendejében – természetesen csak az igazoltan a Nyugat táborába tartozók első, második és harmadik generációjából veszi példáit. Ugyancsak természetes azonban, hogy nem minden textus a Nyugat ban jelent meg. A bajnok sem. Amennyiben a Nyugat a közreadó orgánum, azt az esetek nagy részében jelöljük.)
Tersánszky maga tudatja kései memoárja, a Nagy árnyakról bizalmasan lapjain, hogy – hozzá hasonlóan – Nagy Lajos is „nyugodt, jókötésű fiatalember” volt. Első, 1910-es találkozásukkor rokonszenv alakult ki közöttük: „…így nyilvánította véleményét: – Maga nem buta gyerek!
Hallgattunk és figyeltünk megint. Egyszerre szomszédom tisztára összeesküvésszerű mozdulattal hajolt közel fülemhez, és ezt kérdezte tőlem: – Mondja? Maga kedveli a sportot? Vagy lenézi?
Kicsikét elhűlve válaszoltam: – A sportot? Hát miért ne szeretném? Maga talán sportoló?
– Birkózom! – felelte a szomszédom. – Hát persze, csak műkedvelek. Ez nem pálya. De azért már lebonyolítottam néhány rendes mérkőzést.
– Ez igen! – súgtam vissza. – Én ugyan nem űzök már rég semmiféle testgyakorlatot, de előtornász voltam, végig az egész gimnáziumon. Szertornász! Itt a Millenáris pályán is megcsináltam egy tornaversenyen az óriáskört a nyújtón!” Csak sajnálhatjuk, hogy Tersánszky oly korán búcsút vett az (él)sporttól, Nagy Lajos pedig bizonyos lenézéssel fordult el a versenysporttól. (Egyébként ő hivatásos operaénekes szeretett volna lenni inkább, de az sem lett.) A két újdonsült barát, hamarosan megunva az irodalmi vitát, amelybe belecseppentek, eltávozott az Apolló moziba, mondván: „ma vetítik a Johnson és Jeffries mérkőzését” – erről az ökölvívómeccsről még ejtünk szót. Nagy Lajos Tornázó diákok című ifjúkori elbeszélése a sporttéma klasszikus alkalmazása és mesteri kiterjesztése, átvitele a sporttal már nem definiálható szférába.
Sajnálatos tény, hogy az eltérő külsejű, de egyként kiváló testfelépítésű unokatestvérek, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza elvesztek a sport számára. Kosztolányit eredendő macskás kényelmessége, Csáthot sportszerűtlen életmódja zárta ki a sportpályákról. Az idősebbik, Dezső a játék általánosító, uralkodó képzetében villantotta fel nosztalgiáit („A játék. / Az különös. / Gömbölyű és gyönyörű, / csodaszép és csodajó, / nyitható és csukható, / gomb és gömb és gyöngy, gyűrű…” – A szegény kisgyermek panaszai ból). A szellemi sportok közül vonzódott a sakkhoz, erre megfelelő helyen még szintén sort kerítünk. A fiatalabb unokatestvér, Géza (akit nem árnyékolhatott a Kosztolányi II. megnevezés, hiszen Brenner József néven született) erősebben kötődött íróként a sportmotivikához. Az 1938-as Tersánszky-novellánál évtizedekkel korábban, az 1910-es években ő is írt egy A bajnok című novellát. Jelezve (másoktól is hozhatunk példákat): a bajnok mint új imázs szerepelt az irodalmi érdeklődés homlokterében, és ez sokáig így is maradt (Ambrus Zoltán: Bajnokok stb. Később, a lap szellemiségétől nem idegen, de nem is a körébe sorolódó íróknál: Örley István: A bajnok vidéken; Örkény István: A Hunnia Csöködön stb. – hogy csupán az ironikus hangfekvésnél időzzünk). A nyugatosok közül számosan, így Csáth is az atlétikát és a tornát (valamint a birkózást, az úszást és a vívást) tekintette a legnemesebb sportnak. Említett elbeszélésében sportolói ars poeticát adott hőse, az all round versenyző Olt Barnabás ajkára: „– Atléta vagyok, barátaim, hagyjatok békében. Atlétának nem szabad inni, sőt esküt tesz rá, mint Angliában, hogy egy csepp szeszt soha le nem nyel. Igazi sportszerű testi kiképzés, izomfejlesztés nem képzelhető másképp!” Barnabás – és a sporttelep – átmeneti tündöklése ellenére a novella ironikusan rezignált bukástörténet. Csáth – mint majd oly sok nyugatos és nem nyugatos író mind a mai napig – a sportsikereket múlékony dicsőségként jeleníti meg. Hervadó a babér. A küzdelmeket, versenyeket intrikával, kisebb merénylettel, anyagi ellehetetlenüléssel övezi. A fővárosi vívómesterré és sportújságíróvá avanzsáló bajnok cikkeiben a lovagi tornák kultikus hagyományát propagálja, a „múzsa” szerepét osztva a nőkre. ő – és életre hívója, Csáth – múltba, jövőbe lát: [Olt cikke] „Arról szólt, hogy a nyilvános lovagi tornákat újra be kellene hozni. A hölgyek követeljék lovagjaiktól, hogy azok atléták legyenek, és hogy riválisaikkal vívásban és a sport különböző ágaiban megmérkőzzenek, ily módon bizonyítva be azt, hogy méltók kegyeikre. »Ily módon mozdíthatnák elő világszerte a nők – hangzott a cikk – a sportnak egy olyan hatalmas kultuszát, amelyre a spártaiak maradnak örök és elérhetetlen példaképeink, s amely kultuszra a mai enervált korban olyan égető szükség van!«”
Az ötletet jónak találtam, és mégis… eszembe jutott a magasugrás bajnokságának eszméje… a sporttelep csődje… tisztán láttam az összefüggést. Barnabás az utolsó nagy, nagy idealisták egyike…” Csáth tollán az Úszóverseny is nosztalgikus múlástörténet, a mulandóság példázata. Itt „az óriási bassin” bajnoka Corinthy Artúr (ki tudja, Karinthy Frigyes nevének bejátszatásával-e). A gyors- és műúszás, a (búvár)mutatvány, a sport csak hordozóanyagul szolgál. Ez a sajátszerű másodlagosság sem ritka a sport korai irodalmában, mely a pályákon, a medencékben jobbára a kuriózumot kereste. Ráadásul ez literarizált téma: a bajnok az „írónő őnagyságának” történő bemutatást és a pikáns vizitmeghívást nyeri el (az alighanem felszarvazott önmagán is gúnyolódó kaján-kujon férj tudósítása szerint), noha „trénere, aki jelen volt a meghívásnál, eleve bejelentette tiltakozását a vizitelés ellen”.
Karinthyt őszintén izgatták a sportviadalok. Némiképp úgy, mint a technikai újdonságok. Újságíróként (is) papírra vetett ezt-azt a sportról (a sakkról, a kártyáról, a párbajról). Ötletei javát szatirikusként pergette ki. A Sport és testészet – különös tekintettel a nyavalyatörésre bevezetése szerint „Sport alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön és egész testükkel oly célból végeznek, hogy egyetlen rész se maradjon azon a helyen, ahova az isten teremtette, hanem lehetőleg oly helyzetet foglaljon el, amire az illető testrész egyáltalán nincsen berendezve. Ehhez a művészethez a test összes részeit fel lehet használni: kivéve az agyvelőt, melynek működése zavarólag hat, mert a görcsöket és ficamodásokat marhaságnak minősíti”. Ez a mulatságosságában részint igaz szemlélet nem mentes a sportliteratúrát kísérő gyanakvástól: a sport (futás, úszás, ökölvívás, birkózás stb.) mint antiintellektuális (merőben testi, fizikai) elfoglaltság képződik meg, élesen szembeállítva a szellemi sportok (olykor az „úri sportok”: a vitorlázás, a golf stb.) szürke agysejteket tornáztató eleganciájával. A futballnak, a vízi sportoknak és az atlétikának külön „címszavakat” szentelő Karinthy befejezésül felvázolja a jövő sportjait. A dzsiu-dzsicu t („a/ Kartörés keresztbe”, b/ „Ellenfelünk sarkára sót hintünk…”, illetve: „Leghelyesebb előre agyonütni egy doronggal”), a kerekes korcsolyá t (a sporteszközt „jobb mindjárt a hasára kötni az embernek”) és a vitustánc ot: „Mindeme sportok végső magaslata és befejezése. Ide fogják vinni az emberiséget a sportok”. A versenysportok, a sztársportolók a század első harmadában gyakorta váltottak ki romantizáló szólamokat az írókból – és legalább ennyiszer a bizalmatlanság, az értetlen szkepszis, a féltés hangjait.
Vívókról még nem emlékeztünk meg. Pedig egyes szakforrások a jól megtermett Krúdy Gyula dicsőséges (szerelmi, becsületbeli) párbajait szám szerint nyilvántartják. Krúdy maga is rengeteget írt a párbajról (részint mint a férfias virtus, edzettség hagyományos eleméről). A tárgy (novellában) megjelenik Csáthnál (Az első párbaj), Kosztolányinál (Párbaj), a második nemzedék íróira térve: Hunyady Sándornál (Lovagias ügy), Illés Endrénél (A párbaj) stb. – ezernyi a példa. Bizonyára jó fegyverforgató lehetett Osvát Ernő és Hatvany Lajos is, hiszen 1912 vízkeresztjét irodalomtörténeti nevezetességű – legtömörebben Láng József egyik tanulmányában megokolt – párbajukkal tették emlékezetessé. Az A Jövendő két hónap múlva „kultúrkarikatúrával” kommentálta, figurázta ki, hogy e komoly urak komolytalanul „szablyát rántottak”. (A szerző: Satyr – valószínűleg nem Haáz István, nem Stádler József, hanem az álnév valamely más használója.)
A Nyugat-hőskor vélhetően leggyakrabban idézett sporttoposzú verse Ady Endrétől az 1911-es évfolyamban közreadott Dalok a labdatérről. A finom fájdalommal, legyintő fölöslegességérzettel szóló költemény inverz megszemélyesítése („Repülsz, miként a labda…”) a II. -vel jelölt részben kapott helyet, ahol az archaizáló labdatér (sportpálya/élethelyszín) és a nagy Labdaverő („Én titkos, nagy Jehovám”/Isten) kifejezés is. Az utóbbi szó az I. tételben még csak az ütővel és/vagy kézzel játszott labdázás boldogságára vonatkozó jelző – ebből emelkedik tipikus adys tulajdonnévvé. Akad-e (fiú)gyerek, aki a (kitáguló) nyitó emlékkép (a választás) szorongását (általában futballozásra készen) legalább egyszer ne érezte volna: „Valamikor labdatéren / Hét fiúk ha összekaptunk sorshúzáson, / Ki az az egy nem osztozó / Labdaverő boldogságon, / Ki az az egy, ki ne játsszon, / Engem dobott ki a sors, / Mindig engem, mindig engem. // Kövér könnyel, sóvár vággyal / Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem. / Most is, most is víg hat körül, / Kik nem hatan: százan, ezren / Labdát vernek víg-feledten, / Csak úgy kussoltat a sors, / Mindig engem, mindig engem”.
Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Babits Mihály sport iránti érdeklődését és „sportirodalmát” nehezebb becserkészni, bár – kevésbé ismert és a jelen kereteket szétfeszítő – szövegekkel megoldható lenne. A törékeny Babits (illetve: Babits Bihály) kivételes testi erejéről Karinthytól (az Így írtok ti 1912-es első kiadásából) nyerünk adatot: „az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami »B«-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete”. (A sportirodalom összetett szót a Nyugat tal enyhén szólva is ambivalens viszonyban álló József Attila ilyen című 1937-es epigrammájából kölcsönözzük: „Sportirodalma, Takács, kedvessé tette a sportot / Méla szememben, amely csak a sakk kockáin öregbült / Már evezőt ragadok, gerelyem zug, röppen a diszkosz / Holnapután kihuzom magamat; – s: milyen egy dali fickó – / Igy sóhajtnak utánam a lányok, még a Takács is”. Takácsról a kritikai kiadás közzétevőjének, Stoll Bélanak sem sikerült kiderítenie semmit. Vajon a sporttól és egymástól idegenkedő két lírikus közül Babits Mihály nagyobb respektussal tekintett volna József Attilára, ha tudja: költőtársának volt sógora – József Jolán első férje –, Pászti Elemér 1913 és 1925 között négyszer – egyszer ellenfél nélkül – megnyerte a férfiak összetett egyéni magyar tornászbajnokságát, szerzett aranyérmet korláton, nyújtón, 1912 és 1922 között a BTC-vel nemegyszer aranyérmes lett csapatban is? Az I. világháború előtt és jócskán utána is győzni képes sportemberről, érdekes figuráról Valachi Anna ír József Jolán, az édes mostoha című könyvében.)
A hazai sportirodalom még a 19. században pályát kezdő úttörőit (a gyenge elbeszélő Kőhalmy Józsefet, a szintén szerény képességű Porzsolt Kálmánt, az elfogadhatón mintázott – „néger” – Boksz -novella szerzőjét, Moly Tamást) a Nyugat nem invitálta soraiba. Lapszámaiban nem sűrűn bukkant fel az 1908-as dátumhoz képest túl korán, 1892-ben debütáló – tehát már öregnek számító – derűs dal- és sanzonpoéta, Heltai Jenő, aki a metropolisz-jelenségekre fogékonyan a sportban is hamar észlelte a világvárosi, nemzetközi jelleg fontosságát, a kulturális – sőt a politikai – meghatározó erőt.
A Nyugat indulásának esztendejében, 1908-ban jelentette meg Heltai Jenő Olimpiád című párbeszédes humoreszkjét. A versenyek akkoriban még igen hosszan elhúzódtak: Londonban április 27-től – szakaszosan – október 29-ig tartottak a küzdelmek. (A franciás olimpiád – olympiade – szó inkább olimpiászt, vagyis két olimpia között eltelő időt, négyéves ciklust jelöl, de olimpia jelentésben is elfogadja a legtöbb szótár.) Az írás a viszonylagos magyar sikertelenségen élcelődik, „kentaur” sportágakkal hozakodik elő „Branyiczka magyar gerelyugróbajnok”, „Partacsek magyar súlylövőbajnok” kitalált figurái kapcsán. A Hacsek és Sajó-kabarészámokat előlegező, Két úr a kávéházban alcímű tréfálkozás éle a túlhabzó magyar öntudat ellen irányul: „…mi lovagias nemzet vagyunk és nagyon jól tudjuk, hogy velünk senki sem mérkőzhetik. Valami fórt kellett tehát adnunk a többieknek, ha azt akartuk, hogy ők is vigyenek el egypár díjat, ne csak mi. Tehát mi azt a fórt adtuk, hogy ők tréningben voltak, mi pedig nem voltunk tréningben. Ezért nevetek szánakozóan, amikor ön a száraz versenyeredményeket konstatálja. Igen, a díjakat idegenek viszik el. De kinek köszönhetik ezt? Nekünk, a mi nagylelkűségünknek. Minden a külföldé, de az erkölcsi diadal a miénk”.
Az olimpia mint az antikvitás nyomán újraélesztett, újraformált globális kultúrkincs (kultúrjav, mondotta volt Dömötör Tekla néprajzos professzor) állandó alkalom lehetett a megszólalásra (az olimpiászok idején is). Motívummá, mércévé, bizonyos közös érzetté és ismeretté vált, az érdeklődés gyújtópontjába került. Karinthy az Így írtok ti- ben Füst Milán parodizálására alkalmazta az olimpiai versengést: „Hosszú ideig a Nyugat körül lebegett, mígnem a szerkesztő feltalálta a Füst nélküli Nyugat ot, azóta csak gyéren jelentkezik. Az 1905-ik olimpiai versenyen egy 35.04 méteres verssorával ő nyerte meg a távköltés világbajnokságát”. A különlegesen hosszú verssor kipellengérezése utóbb a spulni- és az előbányászás-fricska segítségével válik teljessé. (1905-ben nem rendeztek olimpiát. Az 1906-os, athéni „rendkívüli” olimpia – mely a tíz évvel korábbi elsőre emlékeztetett – hivatalosan nem része az olimpiatörténetnek. Az olimpiai bajnokok nem „világbajnokságot”, hanem olimpiai aranyérmet nyernek, ám a világbajnokságok sportbeli rendszere jobbára csak később, sőt nagyobbrészt csupán a II. világháború után szerveződött meg. Egyes sportágakban az olimpiai vetélkedés az abban az esztendőben meg nem tartott világbajnoksággal is felérhet, azaz a nyertesek egyazon eredménnyel automatikusan az év világbajnokai is. Karinthy mindezt nyilván nem latolgatta, előre nem is láthatta. A korai olimpizmus alkalmi, szabályozatlan vonatkozásai hagytak nyomot az alakulóban levő sportnyelvhasználat ma már kezdetlegesnek, pontatlannak tetsző kifejezésein. Nála is, másoknál is.)
Az 1912-es évfolyamban Halász Gyula ugyancsak a Világbajnokság címet illesztette írása fölé, voltaképp helyesen. Ugyanis „a stockholmi csodafutókról és birkózókról” érkező, túl terjedelmesnek talált („tízhasábos”) tudósítások árnyékában egy „nem négy esztendőre szóló” magyar dicsőségről kíván megemlékezni jegyzete: Stein Aurél kutatási eredményeiről és kitüntetéséről. Alig két lappal odébb Nádas Sándor is „világbajnoknak”, „olimpiai világbajnoknak” tiszteli az addigra már négyszeres aranyérmes Fuchs Jenő kardvívót (1908-ban és 1912-ben is megnyerte az egyénit s tagja volt mindkét győztes csapatnak). Az „alacsony, jelentéktelen fiú”, a „kis kezdő pesti fiskális” – mint megtudjuk – nem hajlandó kikeresztelkedni a zsidó vallásból, s nem hajlandó beiratkozni semmiféle sportegyletbe. Rosszak a tapasztalatai: már a londoni olimpián is „a magyar vívók és zsűrorok voltak legnagyobb ellenségei”. (Részben az egyleten kívüliség az oka, hogy a négyszeres olimpiai első Fuchs soha nem nyert magyar bajnokságot sem egyéniben, sem csapatban, pedig a 20. század elején sokáig még a férfi tőrvívást is általában a legjobb kardozók uralták.) Hiába a négy diadal, Fuchstól megtagadták az erkölcsi és anyagi elismerést is. Az itt-ott epés kis cikk nyilvánvalóan az antiszemitizmus ellen íródott.
A stockholmi olimpiáról helyszíni tudósítást is kapott a folyóirat. A versenysorozat május 5-től – több részben – július 22-ig tartott. Pásztor Árpád július 7-én keltezte A futball lelke című írását, mely jellegében, hangvételében – a kissé túlméretezett és túlirodalmiaskodott nyitó bekezdések ellenére – alig üt el egy mai, igényes helyzetelemzéstől. Nem a labdarúgás a főszereplő, bár a szurkolótoborzás sem elhanyagolható: „Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt ál
Hozzászólás