hirdetés

Szállóvendégek és álló csillagok

2009. december 5.
A Csillagszálló című folyóirat nemrég ünnepelte a harmadik születésnapját. A kulturális utcalap egyik szerkesztőjével, Tamás Zsuzsával beszélgettünk.
hirdetés

Csillagszálló - kinek az ötlete volt ez a szép elnevezés?

Iványi Gábornak, az Oltalom Karitatív Egyesület elnökének köszönhetjük mind a lap, mind a név ötletét. Amúgy ez egy létező kifejezés, az utcai zsargon része: a „csillagszálló” vendégei, lakosai mindazok, akik a csillagok alatt kénytelenek tölteni az éjszakát. De ha már itt tartunk, ez a cím legalább kettős célkitűzést tükröz, hiszen szándékaink szerint „az irodalom csillagait” is vendégül látjuk az újság lapjain.  

Ha már ilyen szépen áteveztél a következő kérdésemre, akkor megkérdezem azt is, hogyan született meg a lap. Hogyan találkozott a kikezdhetetlen morális szándék az izgalmas szakmai programmal?

A lap megszületése - az ötlettől az első példányok szó szerinti utcára kerüléséig - a 2006-os évhez köthető. Az Oltalom Karitatív Egyesület megalakulása, vagyis 1989 óta foglalkozik hajléktalanokkal és általában az elesettek, a kiszolgáltatott, veszélyeztetett élethelyzetben levők megsegítésével. Külföldön nagyobb múltra tekintenek vissza olyan kulturális folyóiratok, amelyeket hajléktalanok árusítanak a járókelőknek. Ez több mint munkalehetőség: a terjesztők egyrészt értéket kínálnak és adnak, másrészt - és ezt nagyon fontosnak tartom - érdemi kommunikációs helyzetbe kerülnek.  

Az utcai lapok egyik típusába maguk a hajléktalanok írták-írják a cikkeket.  

Óhatatlan az összevetés. Én is szoktam venni olykor, de…

…de azt sokkal inkább morális és nem esztétikai okok miatt vesszük meg, nem?

Sőt gyakran a példányt sem kérjük el vagy kapjuk meg - és ez egy fontos különbség. Ez a Csillagszálló esetében nem történhet meg: ügyelünk arra, hogy az árusítás körülményei a szó minden értelmében tiszták legyenek. Például hogy az árusítás ne koldulás legyen. A lap 200 forintba kerül - lehet több pénzt is adni, de akkor az árus az adott összegnek megfelelő mennyiségű lapot nyújt majd át. Más értelemben: van tiszta „munkaruha” (egy a Csillagszálló logójával ellátott kötény), s a közel hetven oldalas újsággal nem találkozni salátává gyűrt fénymásolatban. Kezdetben standok - szimbolikus hordók - mögött zajlott az árusítás; azóta a hordók ugyan kikoptak a forgalomból, de a helyszínek továbbra is a fővárossal egyeztetett helyszínek maradtak. Terjesztőinket pedig szociális munkások segítik. Elkísérik őket, megvédik az esetleges atrocitásoktól. Például hiába van hivatalos engedélyünk egy aluljáróban az adott tér használatára, ha az informális térrendeződésben valakinek sértjük az érdekeit.  
fotó: Valuska Gábor

Az impresszumban is az szerepel, hogy kulturális utcalap. Nem havilap, hanem utcalap. Nem az idő, hanem a tér teremti és alakítja a lap közegét. A hajléktalanok a terjesztésen kívül nem foglalkoznak a lappal? Nem olvassák, nem írnak bele? Kifejezetten megrendítő a személyesség hatványozott jelenléte, ha az adja át neked a szöveget, aki írta.  

Az Oltalom ismer és támogat olyan hajléktalan embereket, akik valamilyen művészeti tevékenységet végeznek. Kézműves szakkör már tíz éve működik az egyesületen belül, de három éve egy művészklub is elindult. Az Oltalom Kulturális Kör pedig egy hajléktalanokból és szociális munkásokból álló zenekar, amely 2008-as megalakulása óta rendszeresen lép fel az ország különböző területein. Az írás mint művészeti tevékenység kevésbé jellemző. Eredeti célkitűzésünkben nem is szerepelt, hogy hajléktalanok műveit mutassuk be - de nem is zárkózunk el ettől. Volt egy vidéki terjesztőnk, aki rendszeresen küldött nekünk szerkesztésre szoruló, de azért közölhető írásokat; többet le is hoztunk. Érdekes visszacsatolás: azokból a számokból, amelyekben szerepelt, mindig többet adott el, mint azokból, amelyekben nem. Ehhez talán a familiárisabb vidéki közeg is hozzájárult - még hajléktalanként is eleve ismertebb, elfogadottabb személy volt a maga közegében, mint fővárosi sorstársai, akik mellett szó nélkül megyünk el.

És mennyire szól a hajléktalanoknak a lap?

Kortárs irodalmat közlünk - mennyire szól a kortárs irodalom a hajléktalanoknak? Véletlenül sem szeretnék cinikusnak tűnni: ez valóban kérdés. Győrffy Ákos barátom, aki szociális munkás, furcsa tapasztalatról számolt be nekem: egyszer éppen volt nála egy kortárs irodalmi folyóirat, és a benne lévő szövegeket megmutatta az irodalom iránt valamelyest érdeklődőknek. Akár versről, akár prózáról volt szó, nem tudtak a szöveggel megbirkózni; még a hangos felolvasás is nehezebben ment, mint mondjuk egy József Attila- vagy Ady Endre-vers esetében. Őket még ismerik és szeretik is. Mintha az ő hangjukkal még lenne egy mély azonosulás. Ennek ellenére ismerek terjesztőket, akik igenis olvassák is, amit árulnak, s tudnak a lap iránt érdeklődőknek érdemi információkkal szolgálni. Abban bízom, hogy akik nem szakadtak el végképp a betűk világától, azok találnak kedvükre való témát, vagy a tematikus számokon belül kedvükre való írást.

A tematikus szerkesztés evidens volt?

Kertész Annával, a lap főszerkesztőjével kezdetektől így képzeltük. Ezzel meg is nehezítettük a dolgunkat, hiszen ily módon hónapról hónapra, sőt témáról témára  kell felkérnünk a szerzőket. De ennél izgalmasabb játékot nem is találhattunk volna ki magunknak.

Megkérdezitek a szerzőt, hogy van-e pályaudvaros szövege. Az nincs, de van szerencsejátékos...

Nagyjából így megy. Másrészt azonban sok állandó szerzőnk van, lehet előre is dolgozni. Sokan megkérdezik, hogy mi lesz a következő téma.

Mi lesz a következő téma?

A decemberi szám természetesen kapcsolódik a karácsonyhoz, a Meglepetés lesz a téma. Ilyenkor mindig igyekszünk egy kicsit kedélyesebbek lenni, mint év közben. A szépirodalmi szövegek ugyanúgy, mint a publicisztikai és szociográfiai írások alapvető emberi helyzeteket, nemegyszer létkérdéseket járnak körül. Nem akarunk folyton lelkiismeret-furdalást gerjeszteni, de témaválasztásaink általában hatással vannak a szociális érzékenységre. Szerzőink leleményességén is múlik, hogy az adott téma körüli asszociációs háló hogyan szövődik; olykor minél lazább, annál jobb.

De például a kenyér-tematika egyszerre lehet bibliai, kulturális, köznapi és szociális. Vannak kedvenc lapszámaid? Hány szám is volt eddig? 36?

A válasz felér egy matematika-feladvánnyal: 2006 októberében indultunk, tehát abban az évben három számmal jelentkeztünk, a rákövetkező években pedig minden nyáron volt egy összevont számunk. 36 plusz három mínusz három, az éppen 36. Mondhattam volna egy igent… Idefelé jövet megpróbáltam végigpörgetni, a három év alatt milyen témáink voltak, de már nem tudnám hiánytalanul felsorolni őket. Pálfi Anna szerkesztőtársammal épp a napokban nevetgéltünk azon, hogy hajlamosak vagyunk mindig a legutolsót tekinteni a legjobbnak. Még a Sci-fit is megszerettük! Kedvenceim közül mégis talán az Áldozat címűt emelném ki: a kenyér ugyan még nem volt témánk - jó ötlet! -, de az áldozatnak mint témának az általad említett aspektusai mind gyönyörűen láthatóvá váltak. Vagy hogy egy barátságosabbat is említsek, a tavaly karácsonyi lap igazi meseszám volt, amelyhez mesepályázatot is hirdettünk gyerekeknek. De nem feledkezhetem meg a születésnapi számainkról sem: idén például Kabaréval ünnepeltünk.  

Mostanra már a morális jelenlét mellett az esztétikai pörgés is egyre nyilvánvalóbb és invitálóbb. Keresnek meg titeket pályakezdők?

Miközben szerettük volna a kultúrát az utcára vinni, olvasásra bírni a tömegközlekedési eszközökön zötyögő honfitársainkat, aközben célunk volt az is, hogy ne csak a „nagy nevekkel” találkozzanak olvasóink, hanem pályakezdőknek is bemutatkozási lehetőséget biztosítsunk. Említettem, hogy felkérünk szerzőket - de egyre több fiatal költő küld nekünk szöveget, publikál nálunk először. Ez külön öröm.

Azáltal, hogy szerkeszted a lapot, te talán már a hajléktalanlét több dimenzióját is megismerted.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallhatom, önmarcangoló hangulatban olykor úgy érzem, semmit sem tudok a Dankó utcában dolgozó szociális munkásokhoz képest, akik huszonnégy órákat töltenek egy térben az ott „lakókkal”. Egy ilyen huszonnégyórázás, gyanítom, ezerszer több tapasztalattal jár, mint amennyit én három év alatt szereztem.  

Az értelmiségi illúzióval, hogy mi ezt az egészet meg tudjuk érteni és be tudjuk látni, le kell számolni.

Jó szó ez az értelmiségi illúzió. A kezdetekkor egy ideig könnyebb volt a lelkiismeretem, de meg kell mondjam, mostanában ha valaki pénzt kér tőlem s én visszautasítom, bizony nem gondolom azt, amit három éve: történetesen neki most épp nem adtam, másoknak viszont tulajdonképp munkalehetőséget biztosítok... Olykor úgy érzem, kivételezett helyzetben vagyok, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek, jelesül szövegekkel foglalkozhatom, és a munkámnak még karitatív vonatkozása is van. Álmodni sem mernék többet. Máskor mardos a kétely: vajon működik-e, s jól működik-e ez a karitatív vonatkozás? Akkor lennék boldog, ha egyszer határozott igennel válaszolhatnék.

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.