A 80. születésnapját ünneplő Magyar Rádió sikerének igazi letéteményesei kezdettől fogva legendás bemondói voltak. Ők tartották össze a különböző jellegű, rövidebb-hosszabb műsorfolyamokat, ők adták meg a formálódó rádiózás arculatát. Szalóczy Pál archív fényképekkel illusztrált, áttekintő rádiótörténetében bemutatja a legnevesebbeket, s felvillantja legérdekesebb történeteiket. Könyvét korabeli hanganyagokból készített CD-melléklet teszi teljessé.

Szerző: Szalóczy Pál
Cím: A leírt szöveg felolvasandó
Mikrofontörténetek a Magyar Rádió hőskorából
Kiadó: Athenaeum 2000 Kiadó
Terjedelem: 208 oldal
Ára: 3980 Ft
ISBN 963 9615 03 X
keménytábla
Korabeli hangzóanyagokat tartalmazó CD-melléklettel

Részlet a könyv előszavából:

„Messziről hallom, évtizedekkel ez előttről, Halló, itt Rádió Budapest! A félbevágott gordonka-formájú Orion készülék rácsozata mögül, a vászon rezgésén túlról szól a hang, s a két kereső gomb között fénylik a skála ...Kedves hallgatóink, most szalonzenét közvetítünk a stúdióból... Vagy éppenséggel futballmeccs közönségének zúgása-moraja hallik, és Pluhár szpíker dinamikusan, heves lendülettel sorolja a játékosokat, kiált fel lelkesen egy-egy jó lövésnél, netán gólnál.
Akkor, gyerekkoromban, a harmincas években már megszokottá vált a rádió, természetes volt a létezése, és azóta is mindennapjaink részese, igazán nem is jut eszünkbe a sokféle és újféle média ismeretében, hogy azért nem is volt az olyan nagyon régen, amikor a Telefonhírmondóból egyszer csak – ha még sercegve és olykor recsegve is, de – megszólalt az éter hullámain a rádióadás.
Erről a hőskorról, meg az azt követő évtizedekről szól Szalóczy Pál könyve. Persze, elsősorban a szpíkerekről. Hiszen mint a Magyar Rádió jeles bemondója, kollégáinak kíván emléket állítani, a legendás Scherz Edétől az ugyancsak legendás Radó Árpádig. A nyolcvan évvel ezelőtt induló sikertörténet a könyv lapjain fokról-fokra követhető: izgalmas eseményekkel, nagyszerű rádiós személyiségekkel találkozhatunk, a szerző vidám események felidézésével színesíti a krónikáját. Az olvasót bevezeti a stúdiók világába, megtudhatjuk, hogyan alakult a hangjáték sorsa, milyenek voltak az első adások–közvetítések, amíg aztán tökéletesedett a technika. Milyen sok lelkes ember munkája teremtette meg a magyar rádiózást, olyanok, akik egész életüket, de szó szerint: napjaik minden óráját ennek a csodás eszköznek a szolgálatába állították.
Szalóczy leírja, hogyan gazdagodott művészeti műsorokkal a kezdetben csak híradásra szánt rádió. Neves színészek, énekesek, írók érezték lassacskán otthonuknak a stúdiót, felfedezték azt a felmérhetetlenül nagy hatást, amit az éter hullámain érhettek el a publikum körében. Érdekes azt is megtudni, milyen kitűnő munkatársak dolgoztak az osztályokon. Milyen nagy műveltségű, több nyelvet beszélő bemondók, szerkesztők teremtették meg a rádiózás színvonalát.”
                                                                                                      Szakonyi Károly

Részlet a könyvből:

„Amikor Kalotai László karmester előállt azzal az ötletével, hogy adják elő a János vitézt a Stúdióban, Szőtsék áldásukat adták vállalkozásra, és nagy lendülettel vetették bele magukat a szervezésbe. Igyekeztek leszorítani az előadói létszámot, a zenekar és kórus csak tizenhat tagú volt, de már a New York kávéház kártyaszobájában tartott próbák alatt érezni lehetett, hogy gondok lesznek a stúdió méreteivel. Aztán a három mikrofonos próbán - a szó szoros értelmében is - egyre feszültebb lett a légkör. Kern Aurél már legszívesebben feladta volna, Szőts és Kalotai azonban kitartott.
Május 16-án, a bemutató napján műszerek nélkül is mérhető volt a feszültség a Stúdióban. Nehezen telt az idő estig. Senkit sem érdekelt a napi műsormenet, a lázas izgalom kiült az arcokra. Kora délután már szállingóztak az esti előadás résztvevői, dugig telt a várakozó- és a művészszoba, a kísérők egy része a folyosón téblábolt, Szőts Ernő többször ingerülten utasította rendre a lézengőket. Este hatkor már senki sem tudott ülve maradni. Gyarmathy rendező sokadszor egyeztetett a zenészekkel, színészekkel, műszakiakkal. Még a mindig magabiztos Scherz Ede is izgatottan olvasgatta a konferanszot, és átkozta magát az ebédutáni sörért, annak tulajdonítva ugyanis a homlokán percenként megjelenő kövér izzadságcseppeket. Kelemen Lajos (János vitéz) idegesen méricskélte a hangját, a poros levegőre panaszkodott. Sárossy Andor (Bagó) szó szerint teljesen kivetkőzött magából, de mindenkitől elnézést kért hiányos öltözéke miatt.
Háromnegyed hétkor, amikor mindenki elfoglalta a helyét a stúdióban, akkor döbbentek rá, hogy már nincs menekvés, és perceken belül rájuk zárják az ajtót. Többen klausztrofóbiára panaszkodtak. A hölgyek és urak a szalonképesség határáig vetkőzni kezdtek. A francia király (Szirmai Vilmos) a szalonképesség és a stúdióképesség különbségeit ecsetelte… Kalotai László karmester hisztérikusan ismételgette: „csak nyugalom”, de nem volt túl meggyőző. Hét előtt kettő perccel behúzták a függönyöket; valaki még megjegyezte: ez is fordítva van, mint a színpadon, aztán többen keresztet vetettek, és a harmincnégy ember megadta magát a sorsának…
Scherz Ede pedig ismét a régi, elegáns és szellemes volt:

„Halló, Halló, itt Budapest az 560 hullámhosszon.
Előadásra kerül Kacsoh Pongrác daljátéka, a János vitéz.
Méltóztassék megengedni, hogy az előadás megkezdése előtt
szétosszam Önök között a műsort. Íme, parancsoljanak:”

(Itt elmondta a szereposztást a virtuális helyszín leírásával együtt.)

Az első percek után érezhetően oldódott a feszültség. Az előadók szenvedtek ugyan a levegőtlenségtől, meg a helyszűkétől, de belefeledkeztek a játékba. Akinek éppen nem volt dolga, nehéz volt fegyelmezetten várni. Szomjaztak, de csak a francia király volt előrelátó: becsempészett egy krigli sört a stúdióba. Szőts Ernő az üvegfalon túl döbbenten nézte, ahogy a korsó körbejárt a szerencsések között.
Vége az első felvonásnak. Scherz Ede azonnal az ablakhoz rohant, kinyitotta, a szellőzőmotorok felbúgtak, többen sörért, vízért kiáltottak, és általános törülközés kezdődött. Szőts kipirult arccal rohant be a stúdióba, visszafogottan bíztatott, és látszott rajta, hogy nagyon meg van elégedve, de babonából magában tartja a dicséretet.
A második felvonás legidillikusabb jelenete a művészszobában játszódott le. Iluska Bagó társaságában jóízűen fagylaltozott. A harmadik felvonás csúcspontja pedig a „Kék tó, tiszta tó” kezdetű ária volt, mialatt Kelemen Lajos fátyolos szemmel nézett az asztalon elhelyezett pohár vízre, és legszívesebben az egész tavat kiitta volna.
Az előadás végén holtfáradtan, csatakosan, de boldogan ölelkeztek össze a művészek. Külön sikere volt Teleki Ilona (Iluska) strandruhává avanzsált öltözékének, de finoman szólva mindenki kivetkőzött magából. Literszámra itták a vizet, sört, és annyira örültek egymásnak, hogy nem is hiányzott a közönség ovációja. Aztán a heteken keresztül érkező gratuláló levelek, telefonok, ajnározó kritikák kétségtelenné tették Szőtsék számára: érdemes volt belevágni!
Még kétszer került „színre” a János vitéz. Az utolsó előadás első felvonása után egy csomagot kapott Kelemen Lajos, egy üveg borral, húsz pogácsával és egy hatalmas hideg sülttel, meg egy levéllel: „egy pesti Iluskától a daliás János vitéznek, hogy ne csak szalonnát egyen a harmadik felvonásban”. A csomagnak olyan nagy sikere volt, hogy a második felvonást Gyarmathy csak három perc késéssel tudta megkezdeni.”