Az asztalon Tóth Krisztina kötetei sorakoztak, köztük az idei Könyvhétre megjelent-megjelenő Magas labda is. A magas labda tehát adott: hogyan viszonyul a szerző a saját köteteihez? Ahogyan Alföldi Róbert egy kissé kaján kérdéssel toldotta meg a szokványosat (rákérdezett, a saját kötetek külön polcon állnak-e), úgy Tóth Krisztina is megfejelte válaszát. Nemcsak azt mondta el, hogy a könyv tárggyá válása minden egyes alkalommal átlényegülést, de egyszersmind eltávolodást is jelent (a benne foglaltakat már biztosan nem is olvassa újra, inkább a borítót nézegeti), hanem bevallotta, a napokban épp a 2500 kötetes könyvtárát megtámadó könyvmolyok ellen kényszerült fölvenni a küzdelmet. A beszélgetést pontosan ez a szereposztás jellemezte a továbbiakban: Alföldi a „lehet egy kérdéssel több?” kajánságával teremtett baráti hangulatot, Tóth Krisztina pedig poénokkal, anekdotákkal sugallta: mindig lehet egy kérdéssel több, de nem hagyja, hogy több legyen a soknál. 

Csipkelődés ide vagy oda, pontosan megtervezett forgatókönyv szerint haladt az est, ez többször kiderült. Olykor azért, mert Tóth Krisztina jelezte, „fenntartja a műsorváltozás jogát”, máskor épp azért, mert nagyon is érvényben maradt az eredeti elképzelés. Például annak a kérdésnek az esetében, amely azt firtatta, kiket, hol s főként mire tanít a költő; tanítható-e a költészet. Tóth Krisztina visszakomolyodva elmondta, mind a JAK Íróiskola, mind a Magyar Író Akadémia hallgatóival idejekorán tisztázni szokta: elsősorban formai dolgokról lesz szó, s még az átadható tudásnak is csak egy szelete lesz elsajátítható adott körülmények között. Elárulta, órái mindig három részből állnak, s egyharmaduk mindig a kortárs költészetről szól. Általában preparált szövegeket kell kiegészíteniük a hallgatóknak. Alföldi plusz egy kérdése ezúttal arra vonatkozott, saját szöveget is bevisz-e órára, amelyre Tóth Krisztina természetesen nemmel felelt, viszont a szintén provokációnak ható kérdésre, miszerint születnek-e az eredetinél jobb változatok, elmondta, hogy az eredetit megközelítő színvonalúak igenis létre szoktak jönni, s arra is volt már példa, hogy megmutatta a szöveg szerzőjének a játék eredményét.

Ha már a költészet tanulásáról esett szó, megkerülhetetlen volt a Lator-szeminárium megemlítése. Tóth Krisztina elmesélte, Papp Gábor Zsigmond hatására fordult meg először Lator-szemináriumon, amikor is rögvest elhatározta, többet oda be nem teszi a lábát, annyira nyomasztóak voltak a sorjázó kérdések. Később mégis hat-hét évet járt oda. A „kezdet” azonban korábbra tehető: már tizenegy évesen egy kockás füzetbe merülve adta a külvilág tudtára, legjobb volna, ha békén hagynák. A füzet szép lassan versekkel és rajzokkal telt meg, ám nemcsak a művészi hajlam, de egyúttal rögtön a szerzői öntudat, a szerzői jogok iránti érzékenység is feléledt az ifjú költőben – legalábbis rettentően zokon vette, hogy egy tanár néni átírta Mikulás-köszöntő versének egy sorát. A plusz egy kérdés természetesen az volt, hallhatjuk-e a zsengét (nem!); a plusz egy poén abba az irányba siklatta el a beszélgetést, hogy gyerekfejjel az ember azt hiszi, élő költő tulajdonképpen nincs is. És hogy felnőtt fejjel is problémát okozhat, ha az ember történetesen élő költő (mert például mit írhat be a „foglalkozása” rovatba?), kiderült a későbbiekből.

Több költőtől hallottuk már, hogy költőnek lenni tulajdonképpen nem foglalkozás; aki azt állítja magáról, hogy költő, azt eleve nem vehetik komolyan – ennél még a műfordító is jobb (az legalább tud egy nyelvet!). Másrészt – és komolyabbra fordítva a szót – költőnek lenni igenis foglalkozás, munka, melynek munkaideje ráadásul nem telik le délután négy órakor, nem lehet belőle hazamenni. Igaz, helyette sokat lehet otthon lenni, ami kissé félre is vezetheti mondjuk a költő gyermekének ovis társait és szüleit: elkezdik gyermekmegőrzőként használni, úgysem megy sehová…

Köztudott, hogy Tóth Krisztina ólomüveggel is dolgozik: ez igazi munka, a szó fizika, „tevős-vevős”, manuális értemében, amelynek során egyrészt valami kézzelfogható tárgy jön létre, másrészt közben mégis remekül lehet gondolkodni. Az üveg megmunkálása Tóth Krisztina esetében azonban talán még  ennél többet jelent: győzelmet az üveg mint matéria felett, amely légiesnek tűnik, de nehéz megmunkálni, s még inkább: veszélyes. „Kamaszkoromban átmentem egy üvegajtón – mesélte –, így sokáig féltem az üvegtől, még akkor is, ha csak egy pohár törött el.”

A beszélgetést felolvasások is tarkították: elhangzott a Vaktérkép című vers, illetve – a forgatókönyvtől eltérve – a Letölthető csengőhangok könnyedebb darabjai. De még e humoros versek után is meglepő volt a Síntévesztő című Születésnapomra-parafrázist hallani Tóth Kriszta szájából: költészetének olyan irányú megújulásáról tanúskodott, amely nem volt megjósolható az előzményekből. Vagyis tanúskodott volna. Ha az ő költeménye lett volna. A csőbe húzás remekül sikerült: a vers Müller Péter Sziámi szövege; a társítás képzettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Müller Péter pedig a szintén Születésnapomra-parafrázis Porhó című Tóth Krisztina-verset olvasta fel. S míg a „Harminckét bites lettem én /
vár csetszobán egy kőkemény / tere- /fere” kezdetű  Síntévesztő férfihangján még csak csodálkozott a közönség, a nemek s hangok felcserélésének legkirívóbb rímpárján („eleddig nem zuhant sokat / csecsem / becse”) végre szívből derülhetett.

Müller Péterről megtudtuk, hogy költőként indult, és Weörest, Vas Istvánt, Kormost mondhatta mesterének, ám éppen Kormos István halála térítette el egy klasszikus ívű költői pályafutástól (már készen állt egy nyolcvanoldalnyi, Kormos által megszerkesztett kötet anyaga). „Nem vagyok ambiciózus” – állította magáról. Müller azt is elmondta, konkrétan a Porhó volt az a vers, amely felébresztette benne a kedvet, hogy ismét verset írjon.

Tóth Krisztina és Müller Péter barátságába is betekintést nyerhettünk: kiderült, hogy bár egyikőjük sem rögtönzős alkat, hosszasan játszottak sms-ben egy versíró játékot, amelynek egyik eleme éppen a gyors reagálás volt (a bravúros rímeken túl). Kiderült az is, hogy Müller Tóth Krisztának köszönhetően ismerkedett meg Elek Dórával és a Baltazár színházzal (az egyetlen hivatásos színtársulattal, amely értelmi sérült színészekből áll), és megismerkedésükkel gyümölcsöző munkakapcsolat vette kezdetét. (Elhangzott a „Nem tudhatja ép elme / Hol a világ értelme” kezdetű dal is, amely kifejezetten a társulatnak készült.) Ha már megismerkedésekről esett szó, Tóth Krisztina Alföldi Róbertet is meglepte kettejük első találkozásának történetével – Szentesen történt, még középiskolás korukban.

Alföldi még visszatért az eredeti forgatókönyvhöz, és a két művész közti párhuzamok kimutatására törekedett (mindketten éltek huzamosabb ideig külföldön, de egyikőjük sem gondolt arra, hogy ne térne haza stb) – az életrajzi adatoknál beszédesebb volt a gondolkodásbeli hasonlóság, legalábbis ami a tehetség, a sugallat kérdését illeti. Kár, hogy mindez visszaadhatatlan: Müller Péter szavaival élve misztikus etvasznak tűnne, ha azt a „valahonnan mélyről” (T. K.) vagy épp „odaföntről” (M. P. Sz.) érkező valamit, amely a jó vershez, egyáltalán, az alkotáshoz elengedhetetlen, megkísérelnénk definiálni.

Az est az immáron szokásos szereposztással zárult: Tóth Krisztina abszurd egyperceseiből Müller Péter olvasott fel, a Szalamandra honlapok című Müller-szöveget pedig a költőnő előadásában hallgathattuk meg. Legvégül Szakcsi Lakatos Béla játékával kísérve a Világegyetemista című dal hangzott el – kérdése, „hogy lehet így élni?” ezúttal nem rezonált oly keservesen. Hogy végezetül egy olyan rímet idézzünk, amelyet mindkét művész felhasznált már, azt mondhatjuk: „e lét / felét” mindketten sikeresen abszolválták.

Tamás Zsuzsa