hirdetés

Szaniszló Judit: Most már akármit nem írhatok le

2017. május 8.

„Szerintem mindenki családja nagyon érdekes, minden család egy komplett családregény is egyben, és valamennyi érdemes a megírásra.” - Az idén Békés Pál-díjjal kitüntetett Szaniszló Judittal írásról, játékról, sikerekről, genderről és könyvfesztiválos tapasztalatairól beszélgettünk.

hirdetés

15 éve írod a combfiksz elnevezésű blogodat. Amikor elkezdted, gondoltál arra, hogy ebből valamikor könyv lesz?

A Beenged csak részben blogszöveg, a benne lévő művek többsége nem a combfikszre készült. Ha pedig elkezdem visszaolvasni az egészen régi bejegyzéseket, akkor néha szinte fáj még nekem is, hogy ezeket leírtam. Nem gondolom, hogy azoknak a szövegeknek bármilyen irodalmi értékük lett volna. De igazából nem is ezzel a céllal álltam neki írni.

A blogoknak egyrészről megvan a naplójellegük, másrészről azonnal nyilvános, ami megjelenik rajtuk. Hogyan viszonyulsz ehhez a kettősséghez?

Ezzel a mai napig küzdök, főleg most, hogy könyv is készült a szövegeimből, ami – tulajdonképpen érthető módon – a saját nevemen fut. Már nem tudok azzal hárítani, hogy ezt nem is én írom, nem is rólam szól. Mostanában még inkább azt érzem, hogy egyensúlyoznom kell. Amikor elkezdtem írni, talán csak a közléskényszer volt bennem, de nem akartam senkit megbántani. A korai szövegeimben ugyanis elég sokszor szerepel a családom. Amikor elkezdtem, szinte senki nem tudott a blogról, később mutattam meg néhány barátomnak, anyukám később tudta meg, apukámról nem is beszélve. Aztán fokozatosan kialakult egyfajta öncenzúra, ami az íráskényszeremre sincs annyira jó hatással. Azt érzem, többé nem lehet az, hogy valami az eszembe jut, és azonnal megírom, mert általában túl sok mindenkit érintene a téma.

Egy helyen írod a könyvben, hogy sok beceneved volt. A Zetor Leila is egy ezek közül, vagy ezt csak kitaláltad?

Azt szerettem volna, hogy valami teljesen agybeteg neve legyen a blognak, és így azt gondoltam, hogy a Leila egzotikus és romantikus, és hozzá akartam tenni valamit, ami ezt az egészet agyonvágja. Akkor jutott eszembe, hogy egy traktornak a neve jó ellenpont lenne. Zetor Leilában egyrészről van valami bumfordiság, másrészt fontos, hogy mégiscsak egy nőnemű lény. Nem mintha ez lenne a legfontosabb.

Úgy gondolod, hogy a nőiség nem annyira fontos aspektusa az írásaidnak?

Na, jól belesétáltam a saját csapdámba. Szóval, volt most a Könyvfesztiválon egy kerekasztal-beszélgetés az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának női résztvevőivel, amely az Európa női szemmel címet kapta. Nekem erről a címről elsőre igazából semmi értékelhető és koherens nem jutott az eszembe. Szerintem ehhez alapvetően kétféleképpen tudnak viszonyulni a nőnemű írók – és ezt Bán Zsófia, a rendezvény moderátora is megerősítette a beszélgetésben: vagy határozottan részt vállalnak a női irodalomból, és szívesen szerepelnek kifejezetten női antológiákban, vagy inkább zavarba jönnek ettől, és elutasítják ezt. Én inkább ez utóbbi csoportba tartozom – és mondom ezt úgy, hogy pár éve még én is részt vettem egy „női újságírás” kurzuson. Bonyolult és érzékeny téma ez nekem is. Persze felmerülnek megkerülhetetlen „női” kérdések, és nem tagadom én sem, hogy heteroszexuális, negyvenes, gyermektelen, európai nőként ezek a címkék meghatároznak engem is, az írásaimat is. De ki vitatná el például Tolsztojtól azt, hogy az Anna Kareninában „nőirodalmat” művelt, illetve hogy pontosan írta le egy férjezett, gyerekes asszony lélekrajzát? Biztos, hogy a dolog ennél jóval összetettebb, és én is zavarban vagyok, ha ilyen kérdésekben kell állást foglalnom. Van ez a megosztó gender-kérdés, hogy vajon léteznek-e kifejezetten fiú- és kifejezetten lány-gyerekjátékok. Tulajdonképpen tetszik az a frappáns és nyilvánvalóan provokatív válasz-visszakérdezés, hogy oké, akkor nézzük meg, kell-e hozzá a gyereknek az elsődleges nemi jellegét használnia. Nekem az írás is ilyen kicsit. A kezemmel, az agyammal írok, és nem mással, akkor meg? Persze, meghatározza az írásaimat az, aki vagyok, amivé lettem, de nem tartom női irodalomnak, amit művelek. Nem szeretem magam erre korlátozni. És felháborítónak tartom azt, amit a mai magyar közéletben a „nőkérdés” szó jelent – de ez egy másik téma, és nem szeretnék itt primér módon politizálni.

Az Örkény Színház néhány éve feldolgozta a szövegeidet darab formájában. Mi róla a véleményed? Hogyan keletkezett, hogyan nézett ki az előadás?

Az Örkény Színház akkori dramaturgjai, Orbán Eszter és Várady Zsuzsi kifejezetten blogszövegeket kerestek egy grazi blogfesztiválra, hogy egyfelvonásost készítsenek azokból. Egy nagyobb merítés után szűkült a kör, kiválasztottak harminc szöveget, a végén pedig összesen három maradt. A vicces az egészben, hogy én erről nem is tudtam, hanem egyszer csak szóltak, hogy bekerült a szövegem a válogatásba. Ráadásul – ez a bulvár része – annak a fiúnak, akivel akkor együtt éltem, szintén bekerült a blogja a kiválasztott háromba, az örkényeseknek erről persze fogalmuk sem volt, mármint hogy mi ismerjük egymást. Remek előadás lett amúgy belőle, rendesen meg is hatódtam rajta. Akkor ismerkedtem meg Bíró Krisztával, aki Zetor Leilát alakította, és azóta is jó barátságban vagyunk. Egyébként azóta is többen mondták, hogy jól dramatizálhatóak a szövegeim.

A blogokon lehet kommentelni. Volt valaha olyan megjegyzés, ami meglepett vagy éppen kiborított?

Amikor elkezdtem blogot írni, azon a felületen még évekig nem volt kommentelési lehetőség, és nekem evidens volt, hogy ez egy egyoldalú dolog. Aki nagyon akart, az tudott írni az e-mail címemre. Aztán egy pár éve megjelent nálam is a komment gomb, de őszintén szólva annyira nagy pörgés azóta sincs ott. Én sem nagyon szoktam ott reagálni. Szerintem úgy vannak vele az emberek, hogy ez nem egy problémafelvetős vagy közéleti blog, amiről érdemes megosztani gondolatokat. Valaki persze odaírja néha, hogy ez fura, nem értem, vagy tetszett, de inkább leveleket küldenek nekem, és e-mailt csak azért nem szoktak írni, hogy fikázzanak.

Beszéltünk az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja programról. Ezen kívül milyen tapasztalataid vannak még az idei könyvfesztiválról? Találkoztál az elsőkönyvesek közül érdekes szerzőkkel, írásokkal?

Mindenki komolyan felkeltette az érdeklődésemet. A meghívott szerzők egyébként prózai alkotással voltak jelen mind, egy részük regénnyel, egy részük novellás gyűjteménnyel. Furcsa, mekkora szórás volt korosztályban az elsőkönyvesek között, huszonévestől ötvenesig volt minden. Gyakorlott lírikus, befutott rendező, forgatókönyvíró és több tapasztalt fordító is. Érdekes volt hallgatni, ki hogyan jutott el az első prózakötetéig. Az Élet és Irodalom könyvfesztiváli mellékletében lehetett részleteket olvasni tőlük: nagyon jó írásokat nagyon jó fordításban. Mintha lett volna valami közös bennük, bennünk: nagyrészt identitáskereső, szorosan a családhoz, lazábban Európa 20. századi történelméhez kapcsolódó írások voltak. Megkerülhetetlen kérdés szinte minden műben: ki vagyok én, ki az anyám, az apám, honnan jövök és hová tartok? Egyáltalán: milyen világban élek?

Az ELTE-re jártál magyar-esztétika szakra. Volt olyan tanárod az egyetemen, aki inspirált, biztatott, hogy írj?

A blogot csak az egyetem végén kezdtem írni, és akkor semmi konkrétat nem akartam kezdeni vele. Az ELTE-n alapvetően a túlélésre játszottam, nem nagyon aktivizáltam magam, nem nagyon vettem részt a szemináriumi vitákban. Szerintem vannak tanáraim, akik a mai napig azt sem tudják, hogy ki vagyok. Az egyetemen nagyüzem volt. Magyar szakon százötvenen jártunk egy évfolyamra, alig volt ugyanazokkal az emberekkel közös órám, a tanárok sem tudtak minket figyelemmel követni. Az esztétika tanszéken jóval kevesebben voltunk, nehezebb volt elbújni. Ott Spiró György szórakoztató óráira emlékszem. Volt egy Csehov-szemináriuma, illetve egy gyakorlati verstan foglalkozása. Kitaláltunk egy közös témát együtt, például azt, hogy nagymosás, és hexameterben írtunk róla valamit. Nekem ezek könnyen sikerültek, talán röhögtünk is rajtuk, és Spiró meg is kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e fordítással foglalkozni, mert jó a ritmus- és stílusérzékem. De alapvetően minden inkább később jött. Az a furcsa, hogy azokkal az emberekkel, akik az egyetemen tanítottak, meg felvételiztettek, akkor kezdtem igazából megismerkedni, miután megjelentem a Holmiban. Utána egészen új kontextusba kerültem számukra. Így ismerkedtem meg Radnóti Sándorral például, Spiróval is akkor lettünk jóban. Jó tanáraim voltak, de későn érő típus vagyok, az egyetem alatt még nem voltak nagy felismeréseim. Ambícióim meg mentoraim aztán pláne.

Mindig szövegekként beszélsz az írásaidról. Műfajilag hová tudnád őket sorolni?

Igen, ez állandó problémám – amit persze lehet, hogy én magam kreálok. Sok versszerű, verstördelésű írásomat utólag tagoltam szét prózából. Szeretek a szövegek formájával utólag játszani.
A versekkel kapcsolatban egyébként van egy vicces sztorim. Volt egy olyan blogom (svédmagad), amin fiktív svéd gyerekverseket írtam 2008–2010 környékén, kitalált nevekkel, kicsit parodisztikusan, kicsit drámaian, szóval olyan svédesen. Pár éve teljesen véletlenül megtaláltam a Youtube-on egy már akkor is hat- vagy hétéves felvételt. Egy balatoni színjátszó táborban készült egy amatőr gyerekelőadás ebből a blogból, az én „svédgyerekeimből”. Azóta sem tudom eldönteni, hogy mennyire volt világos azt ezt megrendező pedagógusoknak, hogy ez a blog csak egy parafrázis, vagy tényleg svéd gyerekverseknek hitték őket.

Amikor folyóiratban jelentetsz meg szöveget, az milyen műfaj főként?

Jó kérdés. Leginkább novellának mondanám őket. Illetve az ÉS-ben megjelent egyszer egy versem, amit a facebookra raktam ki, szólt egy ismerősöm, hogy nem akarom-e a versrovatba beküldeni. Végül elküldtem Csuhai Istvánnak, ő pedig azt mondta, hogy ez nagyon jó, aktuális, és közölni fogják. Amúgy leginkább novellák jelennek meg itt-ott tőlem. A holmis írásaim után kifejezetten rövidprózákban, prózatöredékekben kezdtem gondolkozni.

Néhány helyen felvillan a Beengedben egy bizonyos családregény víziója. Gondolkozol rajta, hogy családregényt írj?

Nagyon foglalkoztat a családom története. Szerintem mindenki családja egyformán érdekes. Minden család egy komplett családregény is egyben, és valamennyi érdemes a megírásra. Jó lenne, ha az enyém is összejönne egyszer. Sok minden van, ami foglalkoztat a szüleimmel, meg a nagyszüleimmel kapcsolatban, van egy tervem, hogy mindezt, amit tudok és sejtek, megírom egy félfikcióban, de még nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok egy regénynek a ritmusát, az ívét, a mélységét végigvinni. Kicsit be van állva az agyam ezekre a két-három kéziratoldalas írásokra. Aztán meg az is felvetődik bennem mostanában – pláne Esterházy után, akinek a szellemiségétől nem tudok jó ideje szabadulni –, hogy hol van az megírva, hogy nekem klasszikus családregényt kellene írnom. Ha megcsinálom, elképzelhető, hogy inkább lesz belőle egy novelláskötet, amelynek a darabjai többé-kevésbé összekapcsolódnak, de nem kifejezetten regény lesz. Nem tudom.

Egyik bejegyzésedben, már a megjelenés után írtad, hogy „Leli nem tud írni”. Gyakorolt rád nyomást a megjelenés és a díjak?

Igen, de igazából azt sem mondanám, hogy van kívülről konkrét elvárás. Inkább magamban érzem, hogy most már akármit nem írhatok le. Illetve nem akarok. Sokszor gondolok rá, hogy tudnék írni erről is meg arról is, de nem érdemes, mert lehetne jobban. És akkor várok, hogy majd egyszer jobban megírom. Aztán persze nem írom meg sehogy. De ez a tologatás talán csak lustaság. A díjakat egyébként úgy kaptam, hogy nem is tudtam róluk előre. Mint a Goldenblognál, amikor egyik nap felhívtak, hogy gratulálnak. Én meg kérdeztem, hogy mihez, akkor mondták, hogy hát a Goldenblog közönségdíjához. Mondom, oké, és az mi? A Petri-díjjal is így volt. Azt sem tudtam, hogy a jelöltek között vagyok, aztán egyszer csak gratuláltak. Talán hihetetlennek tűnik, de a legutóbbi kitüntetéssel, a Békés Pál-díjjal is ugyanígy volt. Nem tudom, még meddig tudok takarózni azzal, hogy én ezért nem csináltam semmit. Lehet, hogy most kéne azt mondanom, hogy köszönöm a bizalmat, és tényleg elkezdek írni.

A blogot írod tovább ezután is?

Igen, de nagyon ritkán. Régen volt, hogy naponta írtam, ez most egészen távolinak tűnik. Jó tapasztalás volt a könyvfesztiválon, mások mennyire tudatosak ebben. Az embernek igenis rá kell szánnia az időt és a kínlódást, ha tényleg írni akar. Az egy dolog, hogy ennyi év alatt összejött egy könyv, de ha szeretném, hogy legyen másik – és szerintem szeretném –, akkor tessék, lehet cselekedni. Minden interjúban a bloggal indul a beszélgetés, amit nem tudok letagadni, én csináltam, de azért önmagában a blogot ritkán szokták komolyan venni. Még nekem sem tiszta, hogy önmagában lehet-e esztétikai minőség, ami csak blog. Sokszor vagyok úgy vele, hogy első lendületből kikérném magamnak: mi az, hogy „a blogger”. Pedig igazából az vagyok. A kérdés inkább az, hogy ez mennyiben fog változni a későbbiek során. Mondjuk ahhoz, hogy ez kiderüljön, leginkább írni kéne még egy könyvet. De inkább kettőt.

 

Fotók: Horváth Judit


Bánkövi Dorottya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.