hirdetés

Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés

A Noran Kiadó József Attila születésének 100. évfordulójára megjelent kötete

2005. április 19.
A Noran Kiadó a költő születésének századik évfordulójára jelenteti meg új kiadásban Szántó Judit Naplóját és visszaemlékezéseit.
hirdetés

József Attila: Judit

Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
 be kell gyújtani.
Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
 mint a hajdani

hidegek idejében, még mikor, kedves,
 nem öleltelek,
mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
 nem vagyok veled.

Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
 s félelmetesebb.
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
 ha már szétesett.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
 Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
 s rám ne haragudj.

(1936)


Arcodon könnyed ott ragadt
kicsike kezed megdagadt
kicsim ne búsulj tartsd magad
azért hogy rongyoskodsz velem
szövetség ez s nem szerelem…

(1930 és 1934 között keletkezett töredék)


„…SZÖVETSÉG EZ S NEM SZERELEM…”

„Az akkor divatos, római sisakhoz hasonló, sima, nemezkalap fedte a fejét. Az keretezte be keskeny arcát is, amit határozottan szépnek találtam. Az élesen előre ütköző hegyes orrt, a valószínűtlenül keskeny, kemény szájat jóleső ellentétben oldotta fel a tisztanézésű kék szem, s egész arcának lágy, nyílt tekintete. Ilyen volt a beszéde is: egyszerűen, nagyképűségtől mentes megülepedett higgadtsággal beszélt, de szavai épp oly könnyedén érintettek érzelmi húrokat, mint amilyen keményen fogalmaztak meg kijelentésszerű mondatokat. »Polgár.« Ezt többször lehetett tőle hallani… Szép volt és értelmes, pallérozott eszű. Ezekkel az adottságokkal nagyszerű ösztönnel tudta behelyettesíteni, áthidalni tudásának, műveltségének hiányait is. És ugyanezek kölcsönöztek bátorságot, sokszor hidegnek tűnő határozottságot elfogultságainak is. Egészében véve igen kellemes jelenség volt: nőies, asszonyos, akinek még ártalmatlannak tetsző tökéletlenségei is csak ebbéli mivoltát erősítették meg.
Amit én láttam és tapasztaltam, arról elfogultság nélkül meg kell állapítanom, hogy Judit testileg-lelkileg, szellemileg, anyagilag »adminisztrálta«, szolgálta Attilát az embert, a férfit, a költőt egyaránt.”
(BÁNYAI LÁSZLÓ, 1943)

„Judit szerette Attilát és szerette a verseket. Dolgozott, robotolt, verekedett Attiláért, de kopott retiküljében hordta volt férjének fényképét. Néha megmutatta: Nézd, milyen szép férfi. Milyen intelligens homloka van. Milyen szája…
Attila túlfűtött heve égig lobogott. Szerelmes csodálattal csüngött asszonyán. Judit tudta, hogy Attila nagy költő. És azt akarta, hogy nagyon nagy költő legyen. Mindent megtett érte. Kilincselt szerkesztőségekben. Sírt és könyörgött. Elhelyezte verseit, szóba állt gyűlölt emberekkel. Egész nap dolgozott, s munkája után otthon mosott és vasalt, hogy tiszta inge legyen másnap Attilának.”
(JÓZSEF JOLÁN, 1940)

„Én azon a télen írtam meg József Attiláról első nagyobb tanulmányomat, amely Fülöp Ernő álnéven a Gaál Gábor szerkesztette Korunk 1935. februári számában jelent meg. A tanulmány, ha jól tudom, az első komoly méltatás volt József Attila [Medvetánc című] kötetéről. Mellesleg szólva ezzel a cikkel haragítottam magamra Szántó Juditot. Nálunk vacsoráztak egy este, amikor a cikket, elküldése előtt, felolvastam Attilának, kíváncsi lévén, mit szól hozzá. Amikor szerelmi verseiről szólván ahhoz a passzushoz érkeztem, hogy »József szerelmi verseiben van valami befejezetlenség…, Ódájában, egyik legfigyelemreméltóbb versében más, új hangot pendít meg ismét, férfihangot, de cask egyetlen egyszer, holott többször szeretnénk hallani mély búgását…« Juditra tekintettem, s láttam, hogy arca megmerevedik, elsápad. Gonosz megjegyzés volt, mert hiszen tudtam a válságról, amelyet éppen az Óda okozott Attila és Judit viszonyában. De már régen úgy éreztem, hogy Attilának „nem ilyen asszony kell”és Juditra más okokból is haragudtam…”
(FEJTŐ FERENC, 1994)

„A maroknyi kórusból kivételes hangszínezetével kicsengett Judit szárnyalóan zengőorgánuma, s Attiláé, aki Judit vállát átölelve, teljesen átadta magát az éneklés örömének […] Mert Judit ezenközben is úgy élt, tett-vett, mintha kettőjük kapcsolatában mi sem változott volna, s továbbra is ő lenne felelős Attila nyugalmáért, munkájáért, jövőjéért. Sőt, szinte az volt a benyomásom, mintha Judit gondjai, érzései most még áthatóbban fonódtak volna Attila személye köré, mint az előző esztendőkben. Attila iránti bonyolult s ellentmondásos érzései egyetlen csomópontba tömörültek: ki akarta rántani az öntudatát marcangoló önmardosásból […]
Hiszen Judit olyan keserves iskolán ment keresztül Attila mellett, olyan részletességgel ismerte Attilának cask az otthon négy fala között megnyilatkozó, ijesztő hangulatait, makacs önmagába fordulását, a mélypontot megközelítő lelki hullámvölgyeit, hogy bízvást hihette: most sem tenne hiábavaló erőfeszítéseket… Judit szinte szuggerálta az áhított eredményt, s mind görcsösebb makacssággal igyekezett magát is, másokat is megnyugtatni, hogy nincs még késő, Attila még megmenthető.”
(FAZEKAS ANNA, 1957)

„[József Attila] Hamarosan elhozta magával és bemutatta nekünk hűséges őrzőjét: Szántó Juditot is, akit együtt szerettünk meg József Attilával. Egymás nélkül el sem tudtuk őket képzelni. Gyermeteg módon függött Juditon, aki minden ügyes-bajos dolgát elintézte.”
(BOKOR IMRE, 1957)

„Mikor benyitottam a kicsiny szobába, Attilát mezítláb találtam, hosszú sötét nadrágban és fehér ingben ült egy széken, alatta újságpapír, és a frissen súrolt szobában elszórva végig az ajtóig. Nekem is arra kellett lépnem, és bakancsom alá is tett egy kinyitott újságot a szigorú, kékszemű, rendszerető Judit, a felesége, akit akkor ismertem meg, és azóta is félek szigorú, kék szemeitől, holott rögtön láttam, micsoda energia és elszánt akarat van ebben az asszonyban, hogy Attila széteső életét összetartsa, és az emeleti kis nyomortanyából otthont varázsoljon. Feketét is kaptunk, és beszélgettünk kedvünkre. Judit tovább takarított a mesebeli arányú kis konyhán.”
(FÜSI JÓZSEF, 1957)

„Kemény asszony volt. Némán tűrt, de mint egy felkiáltójel. Lehetetlen volt nem észrevenni, különösen egy olyan érzékeny embernek, mint József Attila. Ilyen volt a mozgalomban is: szigorú, kérlelhetetlen, puritán. Nem egy ilyet ismertem akkoriban a kommunisták között. József Attila személyiségzavarát nemcsak az fokozta, hogy nem tudta eltartani magát, hanem hogy Szántó Judit tartotta el őt, kemény munkával, önfegyelemmel, lemondással. Ki tudja elviselni, hogy egy másik ember föláldozza magát értünk?”
(KÁDÁR JÁNOS, 1982)

„Judit az űzöttségben otthont teremtett, kenyeret tett az üres asztalra, télen befűtötte a karmos vaskályhát, megvetette kettejük ágyát. Megmentette a költőt a végső magánytól, amikor ellenségek és fegyvertársak egymással versengve hajszolták. Lelkébe fogadta, dédelgette a születő verseket, védte, óvta a költőt az otromba támadások és a még veszélyesebb hízelgések ellen – a másik emberben a maga életét élte. […] Ez az együttlét soha nem jelentett idilli létet, menekülést, szigetéletet. Sokat vitáztak, de mindig úgy, ahogy egy meghasonlott világban saját énjével vitázik az ember. Aztán elváltak, mert József Attila saját magával sem tudott többé együtt élni. ”
(HORVÁTH MÁRTON, 1963)

„Az embernek sokszor utólag támadnak fel lelkiismeretfurdalásai. Szóval, én beszéltem rá – pontosabban: én is rábeszéltem – József Attilát, hogy hagyja ott Szántó Juditot. Úgy éreztem ugyanis, hogy Judit gátolja őt a költői működésében. De Attilának, mint biológiai lénynek, szüksége volt Juditra. Talán mégsem kellett volna. […] Judit hűségesen ápolta Attilát, olyan volt, mint egy igazi kotlóstyúk, s mint ilyen, József Attila egész baráti körére féltékeny volt.”
(DR. KULCSÁR ISTVÁN, 1984)

„Nem szerettem Juditot. Úgy járt-kelt a világban, mintha plakátról lépett volna le. A plakát nyúlánk,  szalmaszőke hajú, keményarcélű hölgyet ábrázol, olcsó fekete marokenben, aki haragosan néz a világba. Alatta: Fel a fejjel proletár – ellenséges szemek figyelnek. Ilyen volt: szegénységével hivalkodó, lakkozott körme hegyéig osztálytudatos nő, au gout americain, egy forradalmi filmscenárió Jeanne d’Arcja, Turnovszky rendezésében. A gőgre szüksége volt, hogy össze ne roppanjon. Nappal esernyőket csinált, este begyújtott, takarított, mosott, foltozott, merev mozdulatokkal, a nagy leszámolásról álmodozva, mint a brechti matrózlebuj kiszolgálólánya. Igen, Judit is azt a választ adta volna, ha a kalózhajó kapitánya megkérdezi tőle, kit húzzanak fel: Mindet.”
(NÉMETH ANDOR, 1944)

„Szegény Szántó Juditnak nem volt könnyű dolga. A lángelméből az jutott neki, ami nem láng, ha csak nem perzsel, s nem elme, ha csak nem mert megbomolhat. Följegyzéseiben, ez az ami csodálkozóba ejt, van néhány íróilag is sikerült pillanatfelvétel […] Sok vesződsége volt Juditnak Attilával, s nem csoda, ha rettentő keserűség gyűlt föl benne boldog-boldogtalan ellen. Beletörődni abba, hogy a költőt, akinek közele emelte ki a szürkeségből, aztán megmásíthatatlanul elvesztette? Nincs olyan angyal, aki erre képes volna. Sem olyan, aki ne másban keresné a hibát, párja elidegenedése miatt…”
(IGNOTUS PÁL, 1973)

* * *

Fél évszázadot fognak át ezek az idézetek. Mozaikcserépként próbálva őket összeilleszteni, vajon összeáll-e belőlük a hiteles Szántó Judit-portré? Ám ezek a mozaikképek, ha mást nem, annyit mindenesetre bizonyítanak, hogy Szántó Judit – aki abban a mintegy fél évtizedben volt József Attila élettársa, segítője, elv- és veszekedőtársa, amikor a nagy költőből klasszikus, a század meghatározó szelleme lett, szóval Szántó Judit személye a legellentétesebb indulatokat és ígéreteket váltotta ki mindenkor. S most a szűkebb baráti társaságokban elhangzó – nyomdafestéket olykor már nem is igen tűrő – véleményekről még nem is szóltunk.
S hogy nem csupán a tragikus sors indukálta utólagos vélekedésekről van szó, arra talán mi sem jobb bizonyíték, mint az a vers, amit Szántó Judit kapott – Fenyő Lászlótól, a József Attilát megelőző élettársától, szakításuk  alkalmából. Már a cím is árulkodó: Mint a szemetes udvar illatát…, s az elhagyott költő átkozódásának jellemzéséül néhány sor:
„Hajad minden szála hazugság, / szerencse, hogy kevés a szála, / füstben hervasztott fogad mosolygása, / mindenegy lehelleted ocsmány – úgy terjeszted a hazugságot, bőséggel önkéntelenűl, / mint a szemetes udvar illatát. […] mit  bánod te – gyűlik fejed fölé áldozataid haragja ónszínű / égbolttá…” De vajon mit tartott Szántó Judit önmagára jellemzőnek? Hagyatékában fennmaradt egy gépelt lapocska, a megállapítások nyilván egy jövendőmondásból valók, s feltehető, hogy Szántó Judit azért őrizte meg, mert úgy találta: illik rá. „Ragaszkodó lélek, aki nem szereti a változatosságot. Vonakodik a kritikától és ha teheti, el is kerüli azt. Szereti a társasági életet, és egy társaságba sok fényt és derűt tud vinni. A lehetőség szerint legyen óvatos a közeljövőben, mert egy kellemetlen szóbeszéd miatt bosszúsága lehet. A szerelmi életre fogékony. Kissé erotikus. A férfiakra hatással van. Életvonala elmosódott.”
Ám kár lenne így folytatni, hisz ítélni – s megítélni – immár az olvasó ítélhet. Az irodalomtörténet e furcsa mellékszereplőjéből ebben a kötetben főszereplő lesz. Szerző, memoáríró, akinek két írását veheti kézbe az olvasó: 1938 és 1946 között vezetett Naplóját, valamint az 1948 februárja és márciusa között papírra vetett Visszaemlékezését.
* * *

Az önmagának írt Napló és a nagyvilágnak szánt Visszaemlékezés természetesen sokkal többet elárul Szántó Juditról, mint az idézett emlékezéstöredékek vagy egy komolykodó komolytalan grafológusi jóslás. Néhány életrajzi adat, további kiegészítésül:
Szántó Judit 1903. január 6-án született. „Törvénytelen” gyerekként Ludmann Júlia néven anyakönyvezték – édesanyjának, Ludmann Máriának a vezetéknevével –, noha az anyakönyvi kivonat szerint az anya későbbi férje, Czvechó István cserepessegéd a gyereket magáénak ismerte el. Ennek ellenére a törvénytelen születés stigmája és az „árvaság” Szántó Judit életének meghatározó élménye maradt. Anyja – mint azt Szántó Judit egy fennmaradt önéletrajzában írja – tanítónő, majd 1931-ben bekövetkezett haláláig munkásnő, akinek még két leánya született, Ludmann Mária és Czvechó Ilona. Családjáról Szántó Judit szűkszavúan és egyfajta indulattal szól, gyermekkorának szűkösségében nem sok örömet talált. Jogilag még szinte meg sem tehette, már el is menekült otthonról.
Négy polgárit végzett, tizenöt évesen kozmetikus tanoncként dolgozott, és közvetlenül a Tanácsköztársaság bukása után ismerkedett meg Szántó Gyulával (aki később a Hidas Antal művésznevet vette fel). És mert úgy érezték, hogy menekülniük kell, hát 1920 nyarán átszöktek Csehszlovákiába. Ott kapcsolódtak be mindketten a kommunista mozgalomba, és Kassán kötöttek házasságot 1922. október 1-jén. (Szántó Juditról Hidas Antal a Szólok az időhöz című vaskos visszaemlékezés-kötetében csak futólag tesz említést.) Időközben, 1921-ben megszületik gyermekük, Szántó Éva is.
Hidas és Szántó Judit két esztendő után ugyan együtt tér vissza Magyarországra, de 1924 júniusában útjaik végleg elválnak. Házasságukat a Budapesti Királyi Törvényszék 1925. március 10-én jogerősen felbontotta. Hidas akkor már meg is érkezett a Szovjetunióba. A négyéves Évát Hidas Antal szülei veszik magukhoz, Szántó Judit pedig belevetheti magát a „Mozgalomba”, ahol – mint szavalóművész – hamarosan jól csengő nevet szerez magának.
Időzzünk el egy kicsit Szántó Judit nevénél, neveinél: a Ludmann Júliaként anyakönyvezett leány az évek folyamán többször is igyekszik nevet változtatni. Hidas Antalnak 1919 őszén, megismerkedésükkor Czvechó Juditként mutatkozik be. Kassán Hidas – Csont – álnevét felvéve Csont Juditként ismerik, de ezen a néven publikál verset Kassák Lajos Ma című folyóiratában. A húszas évek közepén szavalóművészként a Pál Judit nevet használja, s még 1936-ban is így írja alá a Kis Pesti Hírlapban, valamint a Kis Magyarok Lapjában megjelent meséit, noha az 1930-as években már úgy tűnik, kitart a Szántó Judit név mellett.
E névtobzódást tovább színesíti, hogy kortársai közül nem kevesen a „Szántó Gyuláné” vagy éppenséggel a „József Attiláné” megjelöléssel emlegették. Ismert több olyan József Attila-levél is, amelyet a költő címzett meg így. Az 1920-as évek közepétől Szántó Judit (ezekben az időkben tehát: Pál Judit) a magyarországi baloldali rendezvények állandó résztvevője lett. „Munkám nagyobb részét szavalással és kórus betanítással folytattam” – írja egy 1954-es önéletrajzában, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy akkor tanulta meg az ernyőkészítést, és otthon dolgozó munkásként próbált megélni. S ezekben az években, valószínűleg 1927-ben ismerkedett meg Fenyő Lászlóval, s életét – Hidas után – immár a második költőhöz köti. Közben, mint Visszaemlékezéséből kiderül: az 1927 őszén Párizsból hazatérő József Attilával is megismerkedik, ám ebből – Szabolcsi Miklós újabb kutatásai szerint – csak három esztendő múlva lesz tartós kapcsolat: Szántó Juditot 1927 legvégén vagy 1928 elején még nyilván visszatartja Fenyő László, aki – miután Szántó Judit és József Attila 1930 őszén „összekötötték életüket” – a Szavak, sebek című új verseskötetében nemcsak Szántó Juditot átkozza el a már idézett versben, hanem József Attilának is „üzen” a Rabló című versével: „Mondd, te nagyétkű, mohó paraszt / ínyednek mindegy: mibe harapsz? / töltöttkáposzta, barátod asszonya / falánkságodnak egyként malaszt? […] Rabló! – mától csak ez a neved…” Az elkövetkező esztendőkről sok kiegészítendőnk nincs. Amit tudni lehet, az elolvasható a Naplóban és a Visszaemlékezésben; a kortársak töredékes kommentárjaiból ezen írás elején idéztünk. Annyit talán mégis érdemes megjegyezni, hogy Szántó Judit és József Attila ellentmondásos kapcsolatáról ezúttal is valószínűleg a költő állítja ki a legpontosabb látleletet egy töredékben maradt versében: „Arcodon könnyed ott ragadt / kicsike kezed megdagadt / kicsim ne  búsulj tartsd magad / azért hogy rongyoskodsz velem / szövetség ez s nem szerelem”. Érezte, érezhette ezt Szántó  Judit is, hisz Naplójában és Visszaemlékezésében többször megforgatja azt a gondolatot: tudja, hogy nem ő volt a  nagy szerelem. Ám a szövetség, amelyről az egyetlen, Juditnak szóló „szerelmes-szakítóvers” tanúskodik, érthető, hogy a szakítás és a költő halála után sem engedte szabadulni őt:

JUDIT
Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
be kell gyújtani.
Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
mint a hajdani
hidegek idejében, még mikor, kedves,
nem öleltelek,
mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
nem vagyok veled.
Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
s félelmetesebb.
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
ha már szétesett.
Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj.

Arról, hogy Szántó Judit az 1934-es első, majd az 1936-os végső szakítás után is figyelt József Attilára, s hogy a  költőnek sem volt közömbös Judit sorsa, nem csupán az emlékiratokból értesülhetünk. Erről tanúskodik az a levél is, amelyet József Attila Hirsch Albertné Hatvany Irénnek küldött 1936. október 5-én, s amelyben pénzt kér  feleségének, kitől a „nyáron elvált”. A levélből az is kiderül, hogy Judit pénzt kért a költőtől. De további levélbizonyítékok között is tallózhatunk: 1937. augusztus 15-én kelt levelében Szántó Judit azt írja: „Attilácska, kedves, most tudtam meg, hogy a Siestában fekszel – ugy-e nincs komoly bajod? Meglátogattalak volna, és ha akarod szívesen jövök. Mire van szükséged?…” József Attila csak egy hónappal később válaszol; a levél hangja udvarias, s voltaképp elhárító, ám 1937. December 3-án, halálának napján eddigi ismereteink szerint öt „búcsúlevelet” fogalmaz: könyvkiadójának, Cserépfalvi Imrének visszaküld három kölcsönkönyvet, orvosának, Bak Róbertnek azt üzeni, hogy „Hiába kísértette meg a lehetetlent”, Flórának – bocsánatot kérve – azt írja, hogy számára „csak egy csoda lehetséges”, s azt meg is teszi.
A negyedik címzettnek – Ignotus Pálnak – megjegyzi: „Nem tréfadolog az ember élete”, s öngyilkossága előtt még fontosnak tartja, hogy Szántó Judittól is elbúcsúzzon, csupán csak ennyivel: „Kedves Judit! Sok szeretettel üdvözöllek Attila.” Szántó Judit azonban nem ebből a neki címzett búcsúlevélből értesül a tragédiáról. Az irodalomtörténet számon tartja azt a levelezést is, amelyből kiderül, hogy a költő nővérei Balatonszárszón állandó levél-kapcsolatban álltak Szántó Judittal (Lásd: Levelek az utolsó napokból. Kritika, 1974. augusztus), s az elsők között őt értesítették József Attila haláláról. A távirat kézhezvétele után Szántó Judit volt az első, aki rohanvást megérkezett a tragédia helyszínére, Balatonszárszóra. Akkori állapotát, zaklatott gondolatait hűen tükrözi az a levél, amelyet a költő vetélytársának tartott Illyés Gyulának címzett 1937. December 4-én. A levélből az is kiderül, hogy Szántó Juditnak a háttérben oroszlánrésze volt abban, hogy József Attila végre megkaphassa az esztendők óta hiába remélt Baumgarten-nagydíjat. (A Szántó Judit és Illyés Gyula közötti levélváltás a Függelékben olvasható.)

* * *

A költő halála után Szántó Judit úgy érzi, hogy egyetlen életcélja maradt: megvédeni József Attilát, illetve az emlékét. Naplója – amelyet szinte rögtön a tragédia után kezd írni – hű tükre ennek az elhatározásának. „Elfog a nyugtalanság nap nap után, hogy meg kell írnom az életedet, úgy ahogy panaszoltad, ahogy átélted.” A Naplóban ez a gondolat számtalanszor fel-felbukkan, miközben Szántó Judit fantomokkal, képzelt ellenfelekkel (is) viaskodik.
A könyv tervét azonban elsodorja személyes sorsának szerencsétlen alakulása, elmagányosodása. Leánya, Éva ugyanis 1936. március 7-én útra kelt, apjához, Hidas Antalhoz utazott Moszkvába. Szántó Juditnak nyilván már akkor megfordult a fejében az a régi elképzelése is, hogy Évát követve ő is eljut a Szovjetunióba. Lányával való rendszeres levelezésében erről is szó esik, azonban Évától az addig hetente, kéthetente érkező levelek hirtelen elmaradnak.
1937 novemberétől 1946 áprilisáig Szántó Judit azt sem tudja: leánya s annak apja, volt férje, Hidas Antal egyáltalán él-e, hal-e. Viszont a kilenc esztendő alatt érkeznek az aggasztó hírek és rémhírek. Kun Bélát – Hidas Antal apósát – letartóztatják, majd kivégzik. A magyarországi lapok temérdek feltételezésre hagyatkozva színezik tudósításaikat, s az Évától várt megbízható hírek elmaradása természetesen növekvő aggodalommal tölti el Szántó Juditot. Figyelmeztető jelek, utókori olvasatban, persze már korábban is érkeztek. Elég itt arra a leveler utalni, amelyet Szántó Éva 1936. december 19-i keltezéssel küldött anyjának (s amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz). „Anyám drágám! Egy igen komoly dologról van szó. Te azt írod, hogy szeretsz engem, én viszont egyet kértem tőled, hogy semmi más dologról ne írj, csak valódi dolgokról […] hogy ha ezt Te nem tartod be, a levelezést be kell szüntetni és be is fogom szüntetni. Azért, mert szovjet állampolgár vagyok és amit a munkás-állam diktál nekem a munkásgyereknek én azt betartom. Mert egy olyan állam diktálja, amelyik lehetőséget ad mindenkinek, hogy tanuljon, dolgozzon. Engem egy intézetben tart el, ahol mindent, amire szükségem van, megkapok, a vágyamat, hogy zongorázni tanulhatok, beválthatom, tanulhatok és ha felnövök, dolgozhatom, hogy jól éljek. Ezért is ne hallgass olyan Csibi-félékre, egyrészt mert nem ismered őket (még ha azt is hiszed, mert nem az igazi arcukat mutatják), másrészt meg amit a lányod ír, az hidd el, édes, igaz […] nem akarok olyan bánatot szerezni nekünk, hogy ne levelezhessünk. Márpedig, ha a kérésem be nem tartod, akkor a levelezésnek pionír becsületszavamra, meg kell szűnnie […] Tehát én megvárom erre a levelemre mit válaszolsz, addig nem is írok, és neked kell levélben egy néhány kötelezettséget adnod, hogy nem fogsz semmikor sem többet ilyesmiről írni […] ha még egyszer ez a dolog előfordul, be kell a levelezést szüntetni!”
Hogy pontosan mi váltotta ki Szántó Éva – de valószínűsíthetően még inkább: apja – páni félelmét, nem tudjuk, Szántó Judit szóban forgó levele nem került elő. A kislány soraiból azonban kiolvasható, hogy Szántó Judit nyilván egyik vagy másik – Magyarországon akkortájt éppen terjedő – moszkvai „rémhírre” kérdezett rá. Aztán a Szovjetunióból való levélhírek, Kun – s mint ma már tudjuk: Hidas Antal – letartóztatása után teljességgel  megszűntek; mindez pedig elmosta Szántó Judit József Attila-életrajzának tervét is. Naplója, amely a tervezett könyv nyersanyaga is lehetett volna, egy elmagányosodó, mind többet szenvedő, egyre meggyötörtebb asszony megrendítő és önmarcangoló vallomásává válik, amelyben már alig esik szó József Attiláról.
Szántó Judit, aki önéletrajza szerint 1938 táján „már túl ismert” volt ahhoz, hogy illegális pártmunkát végezhessen, csak a Vörös Segély-gyűjtésekben vett változatlanul részt. S amiről Naplójában érthető módon egy árva szót sem írt: 1940-ben a Komintern osztrák szekciójának dolgozó egyik futár bújtatásában, majd a Szovjetunióba való menekítésében is szerepet vállalt. (Ezt a sehol nem dokumentált – viszont a Napló feljegyzéseivel összhangban álló – információt az azóta elhunyt Szöllősi György osztotta meg velem.) Ennek és más szervezkedések kapcsán a politikai rendőrség többször is kihallgatta, „megvallatta” – érthető hát, hogy az illegális kommunista mozgalom lényegében minden kapcsolatot megszakít Szántó Judittal. Mindez pedig még inkább fokozza magára maradottságát, növeli kételyeit. „Felszabadulásunk után a munka, a munka és újra a munka” – jegyzi be viszont Naplójába 1946. április 8-án, amikor lányától kilenc évi hallgatás után végre életjelt kap. (Ez a bejegyzése egyébként a Naplóban való utolsó megszólalása.) S aztán az igazi munka: Szántó Judit 1948-ban megbízást kap, hogy hozza létre a József Attila-emlékgyűjteményt. Így lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban tudományos munkatárs, akinek hivatali feladata József Attila emlékének ápolása, kéziratok, dokumentumok gyűjtése, s aki 1950-ben ezért a munkájáért kap József Attila-díjat. Muzeológusi tevékenységéről mások, enyhén szólva is „nem dicsérőleg” emlékeznek meg. Szabolcsi Miklós 1994-ben, egy József Attila-konferencián elmondott előadásában – majd négykötetes monográfiája 1998-as zárókötetében (Szabolcsi: Kész a leltár) – arra hívta fel a figyelmet, hogy 1945 után a „nemzet özvegyeként” viselkedő Szántó Judit „egyszemélyes fórumként adta elő vagy titkolta el a kéziratokat”. Tény, hogy A nemzeti szocializmus című, e kötet Függelékében először publikált József Attila-kézirat is egy a Szántó Judit által ugyan megőrzött – s politikai, valamint morális értelemben talán indokolhatóan – elrejtett szövegek közül.
A József Attila–Szántó Judit kapcsolat utóéletének egyik – szintén feltáratlan – momentuma a költő 1959-es, a Kerepesi úti Munkásmozgalmi Panteonba való áthelyeztetése, amelynek, igen nagy valószínűséggel Szántó Judit volt az egyik kezdeményezője. Elképzeléséhez – a család hozzájárulását nem kérve – szerezte meg a Magyar Szocialista Munkáspárt illetékeseinek támogatását. A korabeli sajtóban sehol nem jelzett exhumálásra és a „sírsétány bal oldali 1. számú sírhelyére” való áttemetésre – a Kerepesi úti temető főkönyvének tanúsága szerint – 1959. március 20-án került sor. (Lásd Farkas László: Szegény József Attila sírjai. Élet és Irodalom, 1988. december 16.) Amikor pedig Szántó Judit, hosszan tartó súlyos betegség után, 1963. április 25-én meghalt, az ő hamvait a költő sírjába helyezték.
1994. május 17-én, József Attila testvére, József Etelka és gyermekei immáron negyedszer – ezúttal a „Mama” mellé – helyezték végső nyugalomra a költő földi maradványait. Szántó Judit urnája a Panteonban maradt.

* * *

József Attila halála után Szántó Judit többször nyilatkozott és írt a legkülönfélébb orgánumokba a költőről.  Publikációinak részletes felsorolását lásd a Jegyzetek élén.) Alapvetően mégis két forrásról szólhatunk: a Naplóról és az 1948 márciusában befejezett 119 oldalas gépiratos Visszaemlékezésről. E két emlékezés egymásnak több esetben ellentmond. Bár nyilvánosságra kerülésük sorrendje éppen fordított, ezúttal mégis a keletkezés sorrendjében lássuk: mit is mondhatunk a két írásműről.
Már maga a könyvbe zárt Napló is több kérdést vet fel. Szántó Judit ugyanis egy félig üres (vagy tán szándékosan selejtesre készített?) könyvbe, Christopher Morley Ember volt című kötetébe kezdhette írni feljegyzéseit. A könyv szóban forgó példánya ugyanis csak a 112. oldalig, a hetedik ív végéig volt kinyomtatva, a további ívek üres lapokból álltak. S mert 1985-ben alkalmam volt kifaggatni az azóta elhunyt Cserépfalvi Imrét, József Attila verseinek, valamint az említett 1936-os Morley-kötet kiadóját, így közvetlenül tőle tudható, hogy a Cserépfalvi Kiadó – az akkori szokások szerint – készíttetett úgynevezett mintakönyvet, más elnevezéssel: bemutató könyvet. A mintakönyvön volt fedőlap, a kötésminta, s egy, legfeljebb két ív kinyomtatott szöveg. A kereskedő érdeklődésének felkeltésére szolgáló mintakönyv vastagsága azonos volt a majdan megjelenő kiadványéval, ám az első ív után üres oldalak következtek. Cserépfalvi emlékezete szerint „József Attila, meg mások is sokszor mondogatták, hogy a mintakönyveket nem szabad eldobni, mert azok nagyon jók jegyzetelésre”. Mindazonáltal Cserépfalvi szerint  elképzelhetetlen volt, hogy a szóban forgó Morley-kötet mintakönyv lett volna, ugyanis: „én nem nagyon engedhettem meg magamnak, hogy mintakötetként 112 oldalt kinyomtassak. Azt tudom inkább elképzelni, hogy a könyvkötő véletlenül készített ilyen defektes példányt.” Amely aztán valamely módon József Attilához, majd Szántó Judithoz került. Az viszont tény, hogy József Attila halála után Szántó Judit ebbe a minta- (vagy defektes) könyvbe írta be emlékeit, napjai eseményeit, később egyre inkább csak: a szorongásait, összesen 37 alkalommal.
A Napló József Attilára való emlékezéssel indul, a Siesta szanatóriumbeli látogatás részletes története lelhető meg az első nap bejegyzésében. (E találkozást Szántó Judit tíz esztendővel később is lejegyzi, a két változat „apró” eltérése azonban – lényeges. De erről majd később.) A naplószerű emlékezésfolyam néhány lapon keresztül folytatódik, aztán ez a forma megszakad, s a bejegyzések mindinkább krónikási híradássá válnak. Ezekben a napokban kezdődik ugyanis „József Attila utóélete” – amelynek azóta is vissza-visszatérő motívuma a költő kisajátítására tett próbálkozás.
Az ezt követő lapokon aztán József Attila csupán a Szántó Judit gondolkodását, életét meghatározó mellékszereplővé zsugorodik, akinek jobb, hogy „pihenhet Szárszón”. Így József Attiláról a Napló (elsősorban kései nyilvánosságra kerülése miatt) nem mondhatott sok újat. Hiszen 1984-ben, amikor a Naplót a Kritikában közreadtam, a József Attilával foglalkozó szakirodalom már ismerte Szántó Judit másik, részletes Visszaemlékezését, amelynek háromnegyede 1972-ben, ugyancsak a Kritika című folyóiratban megjelent. A Napló így néhány ponton csupán kiegészíthette vagy árnyalhatta, esetenként viszont visszamenőleg korrigálhatta az előbb napvilágot látott Visszaemlékezést. Az emberi memória természetét – no meg a két műfaj, az egyidejűleg vezetett Napló s a régmúltat felidéző memoár különböző voltát – ismerve, azonban bizonyosra vehető, hogy a Napló sok tekintetben hitelesebb forrás, mint az azóta eltelt évtized sorspróbáló tapasztalatain átszűrt emlékezet. Annál is inkább, mivel a Naplóban Szántó Judit – aki, noha belekóstolt, esküdt ellenfele maradt mindenfajta analízisnek – sokszor mégis valóságos önanalízisnek vetette alá magát. „Mindig cask akkor jut eszembe ez a könyv is, amikor hajszolt és ideges vagyok” – írja egy helyütt, s valóban: életének ilyen-olyan sorsfordulójánál ismerkedhet meg gyötrődő gondolataival, mérlegelés nélküli indulataival a kései olvasó.
Szántó Judit személyes sorsa – már csak kapcsolatai miatt is – nem csupán az övé, hanem a koré is, amelyben élt. Így a tervezett József Attila-életrajzot egy nem kevésbé érdekfeszítő témakör váltja fel, bepillantást engedve a Horthy-korszak hétköznapjaiba, s egy mind távolabb kerülő hívő kommunista embertípus legtitkosabb gondolataiba is. Szántó Judit – a Németh Andor találó meghatározása szerinti proletár Jeanne d’Arc – Naplójának vallja csak be kételyeit, aggódásait, amire mint láthattuk, minden oka megvolt. Az utókorból nézve akárhogy vélekedünk is Szántó Judit irodalomtörténeti szerepéről, nem lehet megrendülés nélkül olvasni a Naplóban az egyre bizonytalanabbá váló, egyre kuszább gondolatokat, amelyeket Judit egyre kuszább, egyre széthullóbb kézírása is pontosan közvetít. A Napló vége felé mind gyorsabb és kapkodóbb az írás, rendkívül sok az értelemzavaró helyesírási hiba, hiányoznak a pontok, kettőspontok, vesszők, gondolatjelek. A Naplóról szólva nem hallgathatunk e különös kötet további történetéről sem. A könyvbe zárt Naplóról Szántó Judit 1946 után feltehetően megfeledkezett (esetleg: hiába kereste könyvei között). Olvasva a Naplót, én inkább az első állítás igazsága mellett voksolok: „mindig csak akkor jut eszembe ez a könyv is, mikor hajszolt és ideges vagyok.” És: „Ha nagyon hiányzol Évám, akkor menekülök ehhez a könyvhöz.” E két kiragadott idézet lélektanilag teljességgel magyarázhatóvá teszi, hogy Szántó Judit tudatában a Napló a rettegéssel és a borzalommal, az aggódással, már-már az elmebajjal lett egyenlő; a Naplóval való találkozás tehát kerülendő, így a maga mögött hagyott évek komor krónikáját inkább „elfelejtette”, tudata legmélyére süllyesztette. Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy amikor Szántó Judit 1948 februárjában végre nekilát évek óta dédelgetett tervének, a József Attila-kötet megírásának, akkor „nyersanyagként” sem használja fel az elsüllyesztett Naplót. Ennek részletes bizonyítására, azt gondolom, nincs szükség, elegendőnek látszik az olvasó figyelmét felhívni a Siesta szanatóriumbeli látogatás két változatának összehasonlítására. Talán túlzás is két változatról beszélni, hiszen Szántó Judit „két emlékezete” szinte szó szerint is egyezik, másodszorra csupán egyetlen „aprósággal” bővül az évek folyamán nyilván sokszor átgondolt és felidézett találkozás. A Naplóban még nem, a Visszaemlékezésben József Attila már utána szól a Szántó Juditot elkísérő Ignotus Pálnak: „Aztán ne udvarolj a feleségemnek!”
Feltételezhető tehát, hogy a Napló 1963-ig, Szántó Judit haláláig olvasatlanul bújt meg a „költő asszonyának” könyvtárában, s azt is valószínűnek tartom, hogy a Naplóról Szántó Judit senkinek nem tett említést. Így aztán Judit lánya, Éva sem sejthette, mit rejt a titkos örökség, a szürkésbarna borítású, jellegtelen vászonkötésű könyv. Szántó Éva 1965-ben, Magyarországra való visszatérése után hét esztendővel öngyilkos lett – s a Napló, sok más kötettel együtt a Váci utcai nevezetes antikváriumba került. Ott fedezte fel a könyvben megbújó Naplót az antikváriusok doyenje, Simó Jenőné, akinek jóvoltából tehettem közzé – először 1984-ben, részlegesen – ezt a becses irodalomtörténeti forrást. (A Naplót Simó Jutka még 1989-ben nekem ajándékozta.)

* * *

Szántó Judit Visszaemlékezése először 1972 júliusában jelent meg a Kritika című folyóiratban, Vértes György  közreadásában. Egy 1992-ben megjelent dokumentum-összeállításból – Írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961– 1970. MTA Irodalomtudományi Intézet) tudható, Vértes György akkor már esztendők óta mindhiába házalt a kézirattal a könyvkiadóknál. A hetvenes évek legelején Szántó Judit emlékirata „politikai, irodalmi, emberi és stiláris primitívsége”, „helyenkénti ízléstelensége”, valamint és legfőképpen „Illyés Gyulát becsmérlő” passzusai miatt tanácsoltatott el a nyilvánosságtól, mondván, a szöveg „az olvasót rosszul orientálná” és így „a publikálás zavart keltene, sőt kulturális botrányt idézhetne elő”.
Amikor 1985-ben, a Napló publikálása után szóba került, hogy Szántó Judit Naplóját és Visszaemlékezését egy kötetben meg kellene jelentetni, természetesen igyekeztem meglelni a Visszaemlékezés eredeti kéziratát. Gyanút keltő volt ugyanis, hogy a Kritika szerkesztősége a következő jegyzetet fűzte Vértes György bevezetője elé: „Az eredeti szöveg némely stiláris lapszusának korrigálása mellett Vértes György az áttekinthetőség érdekében kisebb változtatásokat eszközölt az emlékirat szerkezetén… Az emlékiratból elhagyott részleteket […]-el jelöltük.”
Milyen részletek maradtak ki, s mennyiben változott meg az emlékirat szerkezete? Ma sem tudni. Szántó Judit gépiratának első példánya eltűnt (esetleg lappang). Bevezetőjében Vértes György azt írta: „A Szántó Judit által sajátkezűleg javítgatott példányt leánya, Szántó Éva hagyatékában találtam, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött példány ennek másolata.” Miután a „Szántó Judit által javítgatott példány” sem Szántó Éva, sem Vértes György hagyatékából nem került elő, az összevetéshez csak a Petőfi Irodalmi Múzeumban elhelyezett másolat állt rendelkezésemre. Ebben a 119 oldalas másolatban mindössze két tolljavítás található, nehéz eldönteni – s minden bizonnyal immár eldönthetetlen –, hogy a legelső, lediktált Visszaemlékezésen mit változtatott Szántó Judit és mit javított (vagy: hamisított) Vértes György.
Viszont az „áttekinthetőség érdekében eszközölt kisebb változtatások” a helyenként valóban csapongó szöveg  erőteljes átszerkesztését jelentették. Az eredetileg egymástól távol eső gondolatok, mondatok, részletek egymáshoz rendelése vitatható eredményt hozott. A […] jelölés a közreadott szövegben több helyütt azt sejtette, hogy Vértes György valamit közölhetetlennek ítélt, holott a Visszaemlékezés gépiratában a jelölt helyen gyakorta nem volt kihagyás. Más esetekben viszont oldalak „tűntek el”, a közreadó a filológiai jelölést fölöslegesnek ítélte, vagy az átszerkesztés, az ollózás során már nem tudta, hogy eredetileg milyen sorrendben is következtek a részletek…
Választani kellett tehát, melyik Szántó Judit-visszaemlékezést fogadom el hitelesnek: a javítatlan gépiratot vagy a Vértes György által közreadott változatot. Bár bizonyos hibrid-megoldás mellett is szóltak érvek, hiszen a Visszaemlékezés jó néhány részlete még Szántó Judit életében, különböző orgánumokban – például a Csillag című folyóiratban, valamint a József Attila Emlékkönyvben – megjelent, s e publikációkban is van eltérés a gépirattól (stiláris javítás, időbeli pontosítás stb.). Mégis úgy gondoltam: a kétségkívül Szántó Judit által lediktált gépiratot fogadom el forrásként. Noha így fésületlenebb, fogalmazási sutaságokat, pontatlanságokat is tartalmazó szöveget kap kézbe az olvasó, de kétséget kizáróan hitelesebbet. A többi között ez a magyarázata a feltűnően sok jegyzetnek. Szántó Judit ugyanis visszatérően tévedett időbeli meghatározásoknál, gyakorta pontatlanul vagy túl szabadon idézett
József Attila-verseket, kijelentései, határozott állításai pedig gyakran nem állják ki a valóság próbáját.
A fésületlenebb szöveg változatlanul hagyása mellett azonban néhány szöveggondozói beavatkozásra mégiscsak szükség volt. A Napló, mint erről már volt szó, kézírással készült, a szöveget az olvashatóság és az érthetőség érdekében központozással láttam el, a nyilvánvaló helyesírási hibákat kijavítottam, ez alól csak néhány, a naplóíró személyére jellemzőnek vélt esetben tettem kivételt, akkor viszont [sic!]-kel hívtam fel rá a figyelmet. Szántó Judit Visszaemlékezésének gépirata – mint említettem – csak javítatlanul állt a rendelkezésemre, az értelmező központozásra tehát itt is szükség volt. Szöveggondozói beavatkozásom ez esetben annyi volt, hogy a József Attila szájába adott szavakat, mondatokat egységesen idézőjelbe tettem (Szántó Judit helyenként idézőjelet, másutt beszédjelet használt, nem ritkán viszont egyiket sem). A Naplóban és a Visszaemlékezésben előforduló, a régi helyesírás szerint írt szavakat – mint például a vajjont vagy az uccát – a mai helyesírás szabályai szerint javítottam.
Magyarázatra szorul még, hogy a Visszaemlékezés két részlete miért került a Kiegészítés címet viselő fejezetbe. Az első, az Emlékkönyv számára fogalmazott írás kétséget kizáróan Szántó Judittól való, ő adta közre a József Attila  Emlékkönyvben is. Azonban ez a részlet a Petőfi Irodalmi Múzeumban elhelyezett gépiratban nem szerepel, a Visszaemlékezésbe nyilván Vértes György applikálta a már publikált szöveget. Ugyancsak nem szerepel a gépiratban az a két részlet, amelyeket viszont a Kétes hitelű szövegrészletek fejezetben közlök. E néhány bekezdés a Kritika 1972. júliusi számában ugyan megjelent, de a szöveg- és stíluselemzés nyomán még az a gyanú is megfogalmazható, hogy azok talán nem is Szántó Judit, inkább a közreadó gondolatai…

* * *

Szántó Judit – mint Visszaemlékezéséből tudjuk – 1948-ban Horváth Márton biztatására fogott bele végül is a  diktálásba. „A könyvet meg kell írni” – jelentette ki az akkori Politikai Bizottság tagja, a Szabad Nép főszerkesztője a négyórás előzetes beszélgetés után. „Ebben a munkában semmi feltételt nem kötöttek ki” – írja bizakodva Szántó Judit is néhány sorral később, és nyilván reménykedett abban, hogy könyve hamarosan meg is jelenik. Nem így történt. A hosszú esztendők alatt csupán néhány részlet látott nyomdafestéket itt-ott, s amikor a Visszaemlékezés rövidebb-hoszszabb részletei napvilágot láttak, a reagálások azonnal kétségbe vonták az írás hitelét. A Csillagban 1955-ben megjelent rész után például Lesznai Anna írt szomorú választ a müncheni Látóhatárban. Amikor pedig Vértes György a Kritikában a szöveg háromnegyed részét – a fentiekben vázolt módon – közreadta, az akkor Angliában élő Ignotus Pál az Irodalomtörténet című folyórat 1973/4. számában cáfolta Szántó Judit jó néhány állítását. Tegyük hozzá rögtön: az esetek többségében teljesen jogosan. Szántó Judit emlékezéseinek hitelét egyébként a József Attilával foglalkozó szakirodalom is sok ponton kétségbe vonja. De hát a memoárokra, naplókra általában is áll az, ami Szántó Judit írásaira különösen: ő nem tényeket írt, hanem azt, ahogy ő látta a tényeket. Elfogult volt? Bizonyosan. Rosszul emlékezett sokszor? Így igaz. Tudatosan is ferdített? Ez is valószínűsíthető. Mindez azonban nem változtat írásainak forrásértékén.

* * *

Ezúton ismételten megemlékezem a 2000-ben elhunyt Simó Jenőnéről, akinek köszönhetem, hogy 1986 óta immár a Napló teljes szövege megismerhető. (A Napló fotokópiáját egyébként a Petőfi Irodalmi Múzeumban helyeztem el.) Nyilvánosan már csak utólag köszönhetem meg a 2004 áprilisában elhunyt József Etelkának, hogy több, eddig  ismeretlen levelet megmutatott nekem, s nemcsak fénymásolásukhoz, de közzétételükhöz is hozzájárult. Horváth Ivánnak is megkülönböztetett köszönettel tartozom azért, hogy A nemzeti szocializmus címet viselő, addig ismeretlen József Attila-kéziratot 1997-ben átengedte a Szántó Judit-kötetbe, első közlésre. Köszönöm az első és a második kiadás lektorainak, Kelevéz Ágnesnek és Tverdota Györgynek, valamint az azóta sajnos szintén elhunyt Tasi Józsefnek, hogy a szokásos segítségen túl rendelkezésre bocsátották kutatásaik akkor még nem is publikált eredményeit.
Ezen túl pedig köszönettel tartozom mindazoknak, akik az elmúlt két évtizedben számos pontosító észrevételt tettek vagy más módon segítették munkámat, így Ember Máriának (†), Faragó Ágnesnek, Garai Lászlónak, Kiss Ferencnek, Kőrössi P. Józsefnek, Láng Józsefnek, Lengyel Andrásnak, Nagy Csabának, Nyerges Andrásnak, Szabolcsi Miklósnak (†), Szőke Györgynek, Valachi Annának és Valcsicsák Dórának.
(1986–1997–2005)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.