hirdetés

Szántó T. Gábor: 1945 és más történetek (részlet)

2017. április 29.

Szántó T. Gábor új könyve, a díjnyertes film alapjául szolgáló elbeszéléssel a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a Noran Libro kiadónál. – Az 1945 című kötetből olvashatnak most egy részletet.

hirdetés

Szántó T. Gábor

1945 és más történetek

Részlet

Tűsarkú cipőben Marion valamivel magasabb volt nálam, Mirko azonban mindkettőnk fölé magasodott nyúlánk alakjával. Amikor hárman álltunk egymás mellett, kissé feszélyezett, ám erre mindössze egyszer kínálkozott alkalom, és később visszasírtam ezt az egyetlen alkalmat, bármilyen kínosan ért is véget.
Ma már nincs jelentősége mindennek, minthogy időm sincs sok hátra. Ezt a történetet azonban, ami hármunk, de legalábbis kettőnk életének meghatározó élménye volt, nem szeretném magammal vinni a sírba, még akkor sem, ha tudom, életemben nem adom ki a kezemből, legfeljebb számítógépem egy jelszóval védett dokumentumában tárolom, meghagyva végrendeletemben, hogy örököseim cselekedjenek vele belátásuk szerint.

Marion három évvel volt idősebb nálunk, egyetemre járt, vagy egyetemi hallgatónak mondta magát, és magánórákat adott angolból. Szinte biztos voltam benne, hogy más néven anyakönyvezték, csak felvette a nevét, akár elegáns és kihívó ruháit, vagy túlhangsúlyozott sminkjét. Szeme környékét halványkékre vagy türkizre, ajkát vörösre vagy bíborszínűre festette, sőt, arcpírral is igyekezett rózsaszín bőrét még élénkebbre varázsolni. Nem lett volna szüksége rá: dús, hullámos, fekete haja – melyet bizonyára szintén festetett – vonzotta a tekintetet.
Egyszerűbb, vidéki családból származott, egyedül tanult meg angolul, s azt hiszem, egyszerre vonzotta és zavarta, hogy jobb módú családok gyermekeit kellett tanítania – erre némely csípős megjegyzéséből következtettem. Családommal, jövőmmel és gondtalanságommal kapcsolatban elejtett szavai egyértelművé tették, hogy irigykedik, és lelkiismeret-furdalást ébresztettek bennem. Nem értettem, hogy mindig gyanakvó szüleim miért őt választották a lehetséges nyelvtanárok közül, mivel győzte meg őket, de beszélgetéseink ilyen részletek feltárására nem kínáltak lehetőséget, és én, Marion vonzerejétől lenyűgözve, kellemetlen megjegyzései ellenére örömmel vettem, hogy vele kell tanulnom.

Mirko magasabb volt nálam, fekete hajú, kreol bőrű és jóképű, legalábbis én annak láttam, egészen attól a pillanattól fogva, hogy az osztálytársam lett. Belgrádból települtek át, anyja – ha jól értettem, mert tapintatlannak éreztem volna származásáról részletesen kérdezősködni, ezért beszélgetéseink során elejtett megjegyzéseire kellett hagyatkoznom – szerb volt, apja magyar. Már megjárt egy másik iskolát is vidéken, ahol először laktak, s az első pillanattól szimpátiát keltett bennem. Úgy tűnt, rokonszenvünk kölcsönös. Ma már tudom, talán ez volt a legmélyebb barátság az életemben, még ha arról nem volt, és azóta sincs egyértelmű tudomásom, Mirko hogy érzett irántam.
Mindig szerettem volna, hogy olyan lazán lógjon csípőmön a farmer, a széles, koptatott barna övvel, mint rajta, s az ing vagy póló is úgy feszüljön felsőtestemen, akár az övén. Csakhogy rajtam minden kissé sikktelenül állt: ha betűrtem az inget vagy a pamutpólót a nadrágomba és simára egyengettem, kidudorodott a hasam, ha kissé kihúzkodtam, hogy lezserebbnek hasson, buggyosodott. Mirko divatos holmijait, márkás edzőcipőit anyja mindig Jugoszláviából hozta, ezért is irigykedtem rá.
Mirko külseje lenyűgözött, félszegségében viszont magamra ismertem. Sosem értettem az okát, miért ilyen visszafogott és bátortalan, de barátságunk első percétől kezdve igyekeztem megfejteni. Ha nekem ilyen külsőm lenne, gondoltam akkoriban, semmi okát nem érezném a gátlásosságnak. Visszahúzódását közönnyel leplezte, rezzenéstelen arccal, váratlanul kirobbanó, gúnyos nevetéssel, amit mások fensőbbségességnek tulajdoníthattak, én azonban sejtettem, hogy mindez csupán álca. Ha kettesben voltunk, én hosszasan beszéltem, ő tömören válaszolt, néha csak egy-egy hitetlenkedő kérdést, ironikus megjegyzést fűzött az általam mondottakhoz. Pláne, amikor arról beszéltünk, ki tetszik, és melyik lánnyal mit tennénk, ha módunk lenne rá. Sosem értettem, miért nem közeledik osztálytársnőinkhez, akik – elejtett megjegyzéseikből, elkapott pillantásaikból úgy tűnt – boldogan fogadnák közeledését.

Marion érkezése után hetente két alkalommal fel kellett tennem a bekészített kávét, megvárni, míg lefő – addig ő is ott állt a konyhában, közvetlenül mellettem, és szinte fölém magasodott tűsarkú cipőjében, szandáljában, vagy, ahogy télbe fordult az idő, puha bőrcsizmájában, mely nemcsak magas sarkú volt, hanem a szára a combjáig ért. Ilyen csizmát addig csak filmen láttam, cirkuszi állatidomár nőkön. A csizmához miniszoknyát viselt. Ha bemutatkozásakor látták volna rajta ezt a csizmát, a szüleim biztosan nem alkalmazták volna.
Míg főtt a kávé, s kitöltöttem az aranyozott szegélyű porcelán csészébe, egészen közel állt hozzám. Felkarom a melléhez ért, attól féltem, melléöntöm. Három mokkáskanál cukor után tejszínhabot is nyomtam rá, miközben viccelődött velem, hogy még kér, mert édesszájú, mint egy gyerek, bár szereti a kávé keserű ízét is. A szifon csőréről is letörölte, majd lenyalta mutatóujjáról a tejszínhabot, ahogy az öblével lefelé fordított mokkáskanalat is, mellyel elkeverte a forró kávéban feloldódó kristálycukrot. Látta rajtam, hiába próbáltam titkolni, mindez milyen izgalmat okoz nekem. Kacéran elnevette magát, de egy mozdulatával, arcvonásával nyomban éreztette, hogy mindez csupán játék, ne vegyem komolyan. Ilyenkor, lelepleződve, és kissé megszégyenülve elfordítottam a fejem, egészen addig, míg ismét egymással szembe nem kerültünk a szobában.
Marion a legnagyobb természetességgel húzta le hosszú bőrcsizmáját, és nejlonharisnyás lábát maga alá húzva, a fotelba süppedt. Én a mellette lévő fotelba ültem, így társalogtunk, vettük át a leckémet, vagy az újabb gyakorlatokat. Oldottan beszélgetett velem a lányokról is, akik az osztályomba járnak. Milyen a viszonyom velük, hogy tetszenek, tudom-e, mi imponál nekik, és hogyan kell viselkedni velük. Ahol akadozott a szókincsem, angolról magyarra váltott. Engem nem zavart, hogy az óra jelentős részében magyarul beszélünk. Cinkosává is tett: kérdezte, nem árulom-e be a szüleimnek, akik azért fizetik őt, hogy angolul társalogjunk, és nem azért, mint mondta, hogy a szerelmi életemről csevegjünk.
Egyáltalán, kérdezte ál-naivan, érdekel-e a téma, élvezem-e a beszélgetéseinket?
Fülig pirultam, de kimondtam, hogy nagyon is érdekel.
Mire azt mondta, ha így van, miért terelem el gyakran a szót, illetve miért eresztem el a fülem mellett a kérdést, ha olyasmit firtat, amire nem szeretnék válaszolni.
Mi volna az, ráztam a fejem.
És akkor Mirkóról kérdezett. 

Szántó T. Gábor kötetének címadó elbeszéléséből és az íróval közösen jegyzett forgatókönyvükből Török Ferenc rendezett 1945 címmel nagyjátékfilmet, mely a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról és az amerikai Miamiból is közönségdíjjal tért haza. Jelentős külföldi forgalmazói érdeklődés mellett tucatnyi fesztivál hívta meg, az USA-ban ősszel kerül a mozikba. Idehaza a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál gáláján vetítik április 8-án, s április 20-tól indul forgalmazása.
A Noran Libro Kiadó április 21-én mutatta be Szántó T. Gábor 1945 és más történetek című könyvét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.
Tudjuk, mi történt a II. világháború Európájában, de tudjuk-e, mi történt közvetlenül utána a hazatérő zsidókkal, a kitelepített svábokkal, a lakosságcsere áldozatául esett felvidéki magyarokkal? Mi történt azokkal, akik saját kezükbe szerették volna venni az igazságszolgáltatást?
A XX. század Közép-Európájának nagy társadalmi drámái éppúgy témái e felkavaró kötetnek, mint az egyéni sors: hogyan feszíti szét a vágy a mindennapos normák és szokások kereteit, hogyan tesz tönkre, vagy vet másik földrészre életeket?
Mi történik az emberrel, ha férfitestbe születik, nőként kíván élni, de választott hivatása vallási normák betartását írja elő?
Mi lesz a sorsa az élete első szerelmét átélő kamasznak, akinek tanárnője a fiú legjobb barátjára vet szemet, és gonosz játékot űz a serdülőkkel?
Mi lehet a végzete a paraszti sorban megesett asszony süketnéma fiának, aki végső kirekesztettségében az emberi társadalomból, az állatoknál keresne vigasztalást?Amikor a történetek végére érünk, nem úgy tesszük le Szántó T. Gábor kötetét, ahogyan írói világába beléptünk. Miközben olvassuk, átírhatja életünket, gondolkodásunkat.

Szántó T. Gábor: 1945 és más történetek, Noran Libro, 2017, 240 oldal, 2900 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.